Látjátok feleim, egyszerre meghalt
és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.
Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,
csak szív, a mi szivünkhöz közel álló.
De nincs már.
Akár a föld.
Jaj, összedőlt
a kincstár.

Okuljatok mindannyian e példán.
Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él,
s mint fán se nő egyforma két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.

Nézzétek e főt, ez összeomló,
kedves szemet.

Egy fiatal vietnami nő, Nguyen Thi Phuong allergiás rohamot kapott egy tengeri herkentyűtől, majd különböző gyógyszereket szedett az eleinte rettenetesen viszkető bőre miatt. Szinte napok alatt megöregedett a bőre, petyhüdt lett és ráncos.

A 26 éves nő most úgy néz ki, mintha 70 éves lenne, sokan csak akkor ismerik fel, amikor megszólal. A szörnyű átalakulás még 2008-ban történt, akkor kapott allergiás rohamot. Különböző gyógymódokat próbált végig, a viszketés és a kiütések elmúltak, de a bőre megöregedett.

Népies neve: pemetefű, fehér pemetefű.

Rokon fajai a fekete pemetefű és a korcs pemetefű.

Közép-Ázsiából és a Földközi-tenger vidékről származik.

Az ajakosvirágúak családjába tartozik. Utak mellett, töltéseken, parlagokon, gyomos legelőkön megtalálható. Művelt területen nincs. 40-50 cm magas, bokros, évelő növény, keserű íze van. A téli fagyokra érzékeny, szereti a napos helyeket, de árnyékban is jól fejlődik. Lösztalajokban érzi magát a legjobban.

Húzd rá cigány, megittad az árát, Ne lógasd a lábadat hiába; Mit ér a gond kenyéren és vizen, Tölts hozzá bort a rideg kupába. Mindig így volt e világi élet, Egyszer fázott, másszor lánggal égett; Húzd, ki tudja meddig húzhatod, Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot; Szív és pohár tele búval, borral, Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal!

Véred forrjon, mint az örvény árja, Rendüljön meg a velő agyadban, Szemed égjen, mint az üstökös láng, Húrod zengjen vésznél szilajabban, És keményen, mint a jég verése, Odalett az emberek vetése -- Húzd, ki tudja meddig húzhatod, Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot; Szív és pohár tele búval, borral, Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal!

Tanulj dalt a zengő zivatartól, Mint nyög, ordít, jajgat, sír és bömböl; Fákat tép ki és hajókat tördel, Életet fojt, vadat és ember öl; Háború van most a nagy világban, Isten sírja reszket a szent honban. Húzd, ki tudja meddig húzhatod, Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot; Szív és pohár tele búval, borral, Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal!

Kié volt ez elfojtott sohajtás, Mi üvölt, sír e vad rohanatban, Ki dörömböl az ég boltozatján, Mi zokog mint malom a pokolban? Hulló angyal, tört szív, őrült lélek, Vert hadak vagy vakmerő remények? Húzd, ki tudja meddig húzhatod, Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot; Szív és pohár tele búval, borral, Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal!

Mintha újra hallanók a pusztán A lázadt ember vad keserveit, Gyilkos testvér botja zuhanását, S az első árvák sírbeszédeit, A keselynek szárnya csattogását, Prometheusz halhatatlan kínját. Húzd, ki tudja meddig húzhatod, Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot; Szív és pohár tele búval, borral, Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal!

A vak csillag, ez a nyomoru föld Hadd forogjon keserü levében, S annyi bűn, szenny s ábrándok dühétől Tisztuljon meg a vihar hevében, És hadd jöjjön el Noé bárkája, Mely egy új világot zár magába. Húzd, ki tudja meddig húzhatod, Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot; Szív és pohár tele búval, borral, Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal!

Húzd, de mégse, -- hagyj békét a húrnak, Lesz még egyszer ünnep a világon; Majd ha elfárad a vész haragja, S a viszály elvérzik a csatákon, Akkor húzd meg újra lelkesedve, Isteneknek teljék benne kedve. Akkor vedd fel újra a vonót, És derüljön zordon homlokod. Szűd teljék meg az öröm borával, Húzd, s ne gondolj a világ gondjával. (Szentkirály - Nyék, 1854.

Férfiat énekelek, lantom új dalra fölajzom,
Áhitat és kegyelet rózsáival ékesitem föl
És sarut oldva jövök antik mértékkel adózni
Annak, akit költõk minden koszorúja megillet.
Mert maga vátesz volt, tisztán megmondva jövendõt,
Melynek fölragyogó napját õ hozta nekünk el
S szörnyeteg árnyaival küzdött, aggódva, remegve.

Ódát érdemel õ, nem is ódát, ünnepi himnuszt,
Pindaroszi szavakat, melyek árja egekbe csapódik
S múló gyászokon át az örök fény ormait éri.

Még most is látom a kezét
hogy ágazott az ujja szét,
oly szeliden, mint ágtól ág
vagy halkan elvál öt barát,
kik váltan is segitgetik
egymást egy messze életig.
Még egyre látom csöpp kezét:
ugy dolgozott mint csöppke gép
a himzõtûvel vánkosán:
tündérfogócska - igazán -
s hogy gyenge ujját meg ne szurja,
arany gyüszüt viselt az ujja.
Ó álmodom már csöpp kezét
kerek a halma, völgye szép:
a völgye selyem, halma bársony:
ó gyönyörû táj! ó csodás hon!

Gyakrabban használt nevei: francia levendula, keskenylevelű levendula, közönséges levendula, orvosi levendula, szagos levendula.

A Földközi-tenger mellékén, Dél-Európában őshonos. Dél- és Közép-Olaszországban, Dalmáciában, Görögországban, Dél-Franciaországban, Spanyolországban vadon elterjedt növény.

Az ajakosok családjába tartozó, évelő félcserje. A levendulabokor természetes körülmények között félgömb alakú. Termése a családra jellemző, csészébe zárt négy makkocska, amelyek közül többnyire csak 1-2 fejlődik ki.

Az oregánó

A természet antibiotikuma, baktériumölő hatása

penicillinével vetekszik. Ráadásul az ára jóval alacsonyabb, mint
némelyik gyógyszeré.
Enyhíti a megfázásos, influenzás tüneteket, tisztítja a légutakat,
csillapítja a köhögést.
De enyhíti az orrmelléküreg gyulladást és a tüdőgyulladást is, eltünteti
a szemölcsöket valamint a fejbőrről a korpát, segít ízületi fájdalmak
esetén, és még az idegeket is nyugtatja.

.

Milyen száraz és hideg a lelkem,
pedig te melengetted a kezeid közt!

Milyen száraz és üres az ágyam,
pedig teleszórtad a csókok aranyával!

Csókok aranyával, arany levelekkel -
de elhagytál a tréfálkozó őszi levelekkel. -

Nem tudok aludni miattad, álmomban is
ujjad simogatását érzem a homlokomon.

Csillogó gyíkok voltak az ujjaid,
arany gyíkok, és mellemen futkostak tegnap este.

De messze a tegnap, csókokkal arany levelekkel!

Lehullott három falevél
észrevétlen az őszi ágról.

És jött a szél, a messzi szél,
egy messzi, másik, új világból.-

Elröpült három falevél.
...
Az egyik magasba vágyott:
talált a felhők közt új világot,
emelte, emelte a szél.
...
A másik rohanni vágyott:
magasba hágott és mélybe szállott,
sodorta, sodorta a szél.

Harmadik szédülni vágyott,
szemét lehunyta, semmit se látott,
kavarta, kavarta a szél.

Szemem falán kívül is, belül is
ez a kietlen őszi tájkép:
sétatér.
Azok az emberek, akik most hangosan beszélve
haladnak előttem, rögtön eltűnnek a fák közt,
az a nő, aki mellettem ül a padon,

mindjárt meghal, feje félrebillen,
szeme kiszárad, húsa lehull.
Milyen egyedül leszek!

A lombok is leszállingóznak,
a jövőéviek is; fakadásuk hiábavaló.

Csak én fogok itt ülni magányosan,
céltalanul, haláltalanul sok-sok iszonyú évig.
Mindjárt elnémulok, nem lesz akihez szóljak
s azt se mondhatom el, hogy nincs akihez szóljak,
s mire nyomdagépek méhéből életre edzve
ez a vajúdó vers világra jön,
csak üveges szemek bámulják mindenünnen:
Nem lesz, aki értse.

Rokon fajai a fekete pemetefű és a korcs pemetefű.

Közép-Ázsiából és a Földközi-tenger vidékről származik.

Az ajakosvirágúak családjába tartozik. Utak mellett, töltéseken, parlagokon, gyomos legelőkön megtalálható. Művelt területen nincs. 40-50 cm magas, bokros, évelő növény, keserű íze van. A téli fagyokra érzékeny, szereti a napos helyeket, de árnyékban is jól fejlődik. Lösztalajokban érzi magát a legjobban. Viszonylag ritka, veszélyeztetett faj.

Megüli a por a fákat,
kondor hajat, szempillákat,
megüli a pocsolyákat,
leveleket, levélszárat.

Piszkos az ég, piszokszürke:
lomha ezüstpók bemássza.
Roggyan ló és ember lába.
Hálót dob a nap fejünkre.

Vénasszonyok, vénemberek
szőlőtőkéket tojóznak,
bütykösen fogják a földet
a venyigék. Meglapulnak.

Így készül az ihaj-csuhaj!
Még kihúzzák eddig-addig.
Pókhálós és poros a haj,
fakó őszből tarba hajlik.

Nézzétek csak, mit hoz a szél,
nem akármilyen falevél:
nem itten hullt le a fáról,
gólya küldi Afrikából.

Gólya küldi a levelet,
szél leejti falu felett,
füstölgő kémény felkapja,
gólyaírást elolvassa.

A levélben mi is lehet?
Elmondom én, figyeljetek:
"Megérkeztem Afrikába,
örök napsütés honába.

Mégis, mégis csak azt várom:
az idő tavaszra váljon,
kis falumba visszatérjek,
kéménytetőn rakjak fészket."

Elsuhogott az a füttyös
sárgarigó délre.
Sárgul az árva diófa
zöld terebélye.

Levelek lengnek, akár a
színarany rigó-szárnyak,
elszállnak ők is a szélben
puszta határnak.

Áll a diófa, és érett
kincsei válnak tőle:
szellő ha bántja az ágat,
buknak a földre.

Szaporább kopogás, csörgés
támad, ha jön az ember,
s bottal az ágak bogára
boldogan ráver.

Földre, fejekre, kosárba
kopog a dió-zápor,
burkos dióra a gyermek
kővel kopácsol

Gyakrabban használt magyar neve: kerti izsóp.

Az ajakosok családjába tartozik, évelő növény. Kis-Ázsiában és a Földközi-tenger vidékén őshonos. Főként Közép- és Dél-Európában termesztik. Jelentős ültetvények vannak a Fekete-tenger mellékén, Bulgáriában, Olaszországban, Spanyolországban és Franciaországban, valamint Indiában, Kasmírban. Hazánkban 50 éve termesztik.

Szárazságtűrő, a meleg, déli fekvésű domboldalakat kedveli.

Az erdőből egy levelet
hozott a posta reggel,
egy száraz tölgyfalevelet,
néhány sor zöld szöveggel.

Az állt rajta, hogy eljött az ősz,
a nyáridőnek vége,
most már a néma télre vár
az erdő és vidéke.

A mackó barlangjába bújt,
elköltöztek a fecskék,
a tisztásoknak zöld füvét
lerágták mind a kecskék,

nem hegedül a zenekar;
nagy most a tücskök gondja,
és újdivatú kalapot
nem visel már a gomba.

Szétosztotta a körtefa
a fanyar vackort régen,
nincsen levél a bokrokon,
és pitypang sincs a réten.

Megüli a por a fákat,
kondor hajat, szempillákat,
megüli a pocsolyákat,
leveleket, levélszárat.

Piszkos az ég, piszokszürke:
lomha ezüstpók bemássza.
Roggyan ló és ember lába.
Hálót dob a nap fejünkre.

Vénasszonyok, vénemberek
szőlőtőkéket tojóznak,
bütykösen fogják a földet
a venyigék. Meglapulnak.

Így készül az ihaj-csuhaj!
Még kihúzzák eddig-addig.
Pókhálós és poros a haj,
fakó őszből tarba hajlik.