Egy ausztrál nővér, aki egy, halálos betegeket is ápoló intézetben dolgozott évekig, naplójában jegyezte fel azokat a dolgokat, amelyeket  a haldoklók megbántak.A leggyakoribb haldoklói megbánásokról könyv is készült, néhányat pedig a Guardian is lehozott. 

 

Bronnie Ware ausztrál nővér több évig dolgozott palliatív ellátást – a már nem gyógyítható betegek szenvedéseinek megkönnyítését – nyújtó intézetben, és főleg olyan betegekkel került kapcsolatba, akiknek már csak néhány hetük volt hátra.

 

Nem akartál meghallgatni
míg a fényes nap sütött
most már látod meghallgathatsz
mert leszállt a sűrű köd.

Nem akartál meghallgatni
míg az ablak ragyogott
most már látod meghallgathatsz
befedték az ablakot.

Nem akartál meghallgatni
pedig vággyal hítt a kéj
most már látod meghallgathatsz
itt a hüvös, itt az éj.

Nem akartál meghallgatni
Láttad hogy a vérem ég
most már látod meghallgathatsz
mert a szívem csupa jég.

Gyermek kivánnék lenni, tiszta gyermek
kit nem zavarnak semmi bús szerelmek
s amilyen talán nem valék soha.

A nő szeme, élettel égve telten
rejtett mocsokkal undorítja lelkem:
az élet tiszta nem lehet soha.

Az élet piszkos, csak a semmi tiszta,
az élet mélyén ég a vágyak piszka
s a semmit nem kivánhatom soha.

Ó ezek az emésztő pincelángok,
hogy mint a mécses, lángban egyre rángok
s tán ellobbanni nem tudok soha.

Hogy vágyamat születve már utálom
s utálva vágyom; és ha lesz halálom,
vágyam halálát nem hiszem soha.

"Jó reggelt, Nap, ég,
hegyek,aludtunk egy éven át..
"Így köszönnek a kibújó
hóvirágok, ibolyák.

"Jó reggelt, szél, fellegek,
jó reggelt, te szép világ!"
Bólogat a kék ibolya,
nevetgél a hóvirág.

"Jó reggelt, fa, kis bogár,
mikor hajt rügyet az ág?
Mikor lesz az ágon levél,
levelek közt száz virág?"

"Jó reggelt, virágszedők,
Örül, aki minket lát..."
Jő a tavasz, hirdetik a
Hóvirágok, ibolyák.

Tél eleje, tél közepe:
havas a hegyek teteje,
sehol egy árva virág -
zúzmarás a fán az ág.

Ám télutón egy reggelen,
csoda történik a hegyen:
kibújik a hóvirág,
s megrezzen a fán az ág.

Donászy Magda: Hóvirág
- Hóvirágom, virágom,
mi újság a világon?
- Véget ért a hosszú tél,
simogat az enyhe szél,
melegebben süt a nap
újra szalad a patak.
Hallottam a cinegék
kikeleti énekét,
tavasz jár a határon.
- Ó, be szép ez virágom!

A fázó széncinkék között
egy csöpp kék sapkás is akadt,
apróbb, fürgébb a többinél,
ki csipegette a vajat:
ablakomban az a falat volt
a reggeli csalogató,
mert odakünn dérlepte fákra
szitált a márciusi hó.

Elsőnek a csöpp cinke jött,
meg nem előzte senki más.
Az üvegen túl leste már,
fölébredt-e az óriás,
ki itt lakik,s elébük rakja,
ami néki csak egy falat.
A kék sapkás vitte a hírt, és
gyűltek rajban a madarak.

Csipegették egymás elől,
olykor össze is kapva rajt,
mert önző lesz, vad és cudar,
akit a tél ínsége hajt.
Akadt szemfülesebb, mulyább, de
a legkisebbik - az enyém!

Zörg az ág és zug a szél
cigányasszony útrakél
feje piros keszkenős
zsír haján a rossz kenőcs
lepedőbe köti bugyrát
úgy viszi a pereputtyát
csípőn kötve csücske kettő
nyakán lóg a másik kettő.
Háti jószág, pereputty:
pici rajkó, jól aludj!
Mezők jönnek, erdőségek
jó vidékek, rossz vidékek
szép hazák,
zöld hazák:
jár a szél és zörg az ág.

Bús szederfa álldogál
pici rajkó sírdogál
bús szederfa naptól szárad,
cigányasszony ina fárad
fára köti lepedőjét
úgy ringatja csecsemőjét.

Cukrot, virágot, gyöngyöt szerettem volna hozni néked:
            nincs gyöngyöm, cukrom, virágom.
Görnyedve hozom ahelyett s teszem a kezedbe, nézzed,
            keserű életemet, egyetlen terhes gazdagságom.

Ez ami megmaradt még, e meztelen is gazdag élet,
            s ezt sem adom, csak visszaadom már:
mert jól tudom, ki vagy? s hogy benned és általad élek,
            kenyerem és levegőm! s rég nem volnék, ha te nem volnál.

Ó gondok, gondok, holnapok!
egy gondtalan mát hol kapok?

Szőnyeg-puhába betegen
búni hiába szigetem:

szivem verését halk ölén
csak annál jobban hallom én.

S nem hágy e belül ágyuzó
nyugodni tikkadt ágyuszó.

Rég mélyről únott hangja bánt
előbb sülyedt harang gyanánt:

de zord kohóba sülyedett
és a harangból ágyu lett.

S tép, tép e belül ágyuzó
lelkembe tikkadt ágyuszó.

Kifelé csupa sánc, perem:
befelé lelkem meztelen.

Fájón mezítlen, mint beteg
zománca-vesztett fogideg.

A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,
akarsz-e mindig, mindig játszani,
akarsz-e együtt a sötétbe menni,
gyerekszívvel fontosnak látszani,
nagykomolyan az asztalfőre ülni,
borból-vízből mértékkel tölteni,
gyöngyöt dobálni, semminek örülni,
sóhajtva rossz ruhákat ölteni?
Akarsz-e játszani mindent, mi élet,
havas telet és hosszu-hosszu őszt,
lehet-e némán teát inni véled,
rubin-teát és sárga páragőzt?
Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,
hallgatni hosszan, néha-néha félni,
hogy a körúton járkál a november,
az utcaseprő, szegény, beteg ember,
ki fütyürész az ablakunk alatt?

1
Itt ülök csillámló sziklafalon.
Az ifju nyár
könnyű szellője, mint egy kedves
vacsora melege, száll.
Szoktatom szívemet a csendhez.
Nem oly nehéz -
idesereglik, ami tovatűnt,
a fej lehajlik és lecsüng
a kéz.
Nézem a hegyek sörényét -
homlokod fényét
villantja minden levél.
Az úton senki, senki,
látom, hogy meglebbenti
szoknyád a szél.
És a törékeny lombok alatt
látom előrebiccenni hajad,
megrezzenni lágy emlőidet és
- amint elfut a Szinva-patak -
ím újra látom, hogy fakad
a kerek fehér köveken,
fogaidon a tündér nevetés.

Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,
de gondold jól meg,
szalmazsákomra fektetlek, porral sóhajt a zizegő szalma.

A kancsóba friss vizet hozok be néked,
cipődet, mielőtt elmégy, letörlöm,
itt nem zavar bennünket senki,
görnyedvén ruhánkat nyugodtan foltozhatod.

Nagy csönd a csönd, néked is szólok,
ha fáradt vagy, egyetlen székemre leültetlek,
melegben levehetsz nyakkendőt, gallért,
ha éhes vagy, tiszta papirt kapsz tányérul, amikor akad más is,
henem akkor hagy nékem is, én is örökké éhes vagyok.

Jöjj, asszonyom, pihenni ún erőm,
ha nem dolgozom, kín a pihenőm.
S aki ellenfelére rátalál,
kifárad majd, ha nem harcol, csak áll.
El öveddel, mint égöv, ragyogó,
de sal szebb világot átfogó,
e mellvérttel, melyen az ostobák
szeme a fénytől nem juthat tovább,
e fűzővel, mert szép harmóniád
jelzi, hogy már időszerű az ágy,
s a halcsont kelti irigységemet,
mert közeledben és nyugton lehet.
Ha szép testedről a ruha lehull,
virágos rétről árnyék elvonul.
Le ezt a sodronykoszorút, terem
hajból font diadém is fejeden.

Csak úgy,
mintha véletlenül akadnánk össze
sűrű, vad esőben körözve
a körúton, mint egy hajó fedélzetén,
csak úgy, mellékesen
ennyit mondok: "Szeretlek."
S te ennyit: "Ó, úgy, mint bárki más!"
Micsoda megaláztatás!
Történhetne ez augusztus havában,
nagylombú fák alatt.
Megszégyenülten
himbálnám kulcsaim az ujjamon,
s "menjük haza" - ezt mondanám neked,
csak úgy,
véletlenül.
És szinte csak mellékesen.
Talán pont fél négy lenne, szerda délután,
és egy üzlet előtt állnánk, szivem,
hol emberek sürögnek-forognak,
s bent emléktárgyakat lehetne venni
és fennhéjázó orrú léghajókat.

Annyi szirma nincsen a virágnak,
Annyi gyöngye nincsen a világnak,
Mint ahányszor nevedet megáldom,
Viruló virágom,
Édes birodalmam, ragyogó világom!

Emberek közt elhagyatva álltam,
Egy nyájas szót, annyit sem találtam;
Kezet akkor nyujtottál te nékem,
Drága kedvességem,
Szép, magányos csillag gyászos, komor égen!

És azóta hű társam te voltál,
Dús lelkeddel én hozzám hajoltál,
Életemnek hajnalává lettél;
Szépet szebbé tettél,
Örömöt fokoztál, rosszat elfeledtél.

Szép tavaszi éjszakán
Szerelem szökött szivembe
Mely mikor meglátlak
Testem a boldogságtól megborzad.

Szombat este
Tisza parti randevú
Ábránd
S nem valóság.

Szeretném ha szeretnél
Nálam boldog lehetnél
Csókra tárt ajkaid
Ajkaimra simulna.

Add istenem
Add hogy szeressen
Hogy bágyadt testem
Az öröm sugarába fürödjön.

Egy éjszakán
Fátyolban öltözött hajnalon
Szemed szememben csillog
S fülembe suttogod a vágyat.

SZERETLEK
Éj és hajnal összeolvad
Vágy és valóság egyé sarjad
A távolban fény lobban.

Segíts kérlek élni, meghalni ne hagyj,
Mert az életem értelme egyedül Te vagy!!!
Te jelented nekem a beteljesült reményt,
Mert egyetlen pillantásod is boldogságról mesél.

Az életem óceán, kérlek segíts ki a partra,
Mert a halálom lesz az életemnek arca,
Aki egyszerűen elvisz, vagy a pofámba röhög,
Ments meg, kérlek, mert a szerelmem örök!!!

Te voltál mellem, mikor magam alá kerültem,
És Te voltál mellettem, mikor a kórházba feküdtem.
Te voltál az, ki vigasztalt bármikor,
És Te maradsz az, akit a szívem mindig várni fog.



.

Milyen száraz és hideg a lelkem,
pedig te melengetted a kezeid közt!

Milyen száraz és üres az ágyam,
pedig teleszórtad a csókok aranyával!

Csókok aranyával, arany levelekkel -
de elhagytál a tréfálkozó őszi levelekkel. -

Nem tudok aludni miattad, álmomban is
ujjad simogatását érzem a homlokomon.

Csillogó gyíkok voltak az ujjaid,
arany gyíkok, és mellemen futkostak tegnap este.

De messze a tegnap, csókokkal arany levelekkel!

Lehullott három falevél
észrevétlen az őszi ágról.

És jött a szél, a messzi szél,
egy messzi, másik, új világból.-

Elröpült három falevél.
...
Az egyik magasba vágyott:
talált a felhők közt új világot,
emelte, emelte a szél.
...
A másik rohanni vágyott:
magasba hágott és mélybe szállott,
sodorta, sodorta a szél.

Harmadik szédülni vágyott,
szemét lehunyta, semmit se látott,
kavarta, kavarta a szél.

Szemem falán kívül is, belül is
ez a kietlen őszi tájkép:
sétatér.
Azok az emberek, akik most hangosan beszélve
haladnak előttem, rögtön eltűnnek a fák közt,
az a nő, aki mellettem ül a padon,

mindjárt meghal, feje félrebillen,
szeme kiszárad, húsa lehull.
Milyen egyedül leszek!

A lombok is leszállingóznak,
a jövőéviek is; fakadásuk hiábavaló.

Csak én fogok itt ülni magányosan,
céltalanul, haláltalanul sok-sok iszonyú évig.
Mindjárt elnémulok, nem lesz akihez szóljak
s azt se mondhatom el, hogy nincs akihez szóljak,
s mire nyomdagépek méhéből életre edzve
ez a vajúdó vers világra jön,
csak üveges szemek bámulják mindenünnen:
Nem lesz, aki értse.

Kedves Fiam...

Kedves Fiam ...
Ha eljön majd a nap, amikor már öregnek látsz, pedig még nem is leszek az, kérlek, légy hozzám türelmes és próbálj megérteni…
Ha beszélek Hozzád, és ezerszer elismétlem ugyanazt a dolgot… , ne szakíts félbe…, hallgass végig!
Amikor kicsi voltál, ezerszer kellett elolvasnom ugyanazt a mesét, míg el nem aludtál.
Ha nem akarok megmosakodni, sem ne szégyeníts meg, sem ne feddj meg érte… Jusson eszedbe az a millió ötlet, amit kitaláltam, hogy rá tudjalak venni a mosdásra!

A szerelem éneke

 

Salamon Király "Énekek Éneké"-ből vettem ezt a részletet. De
csak félig a bibliáé ez a vers: félig az enyém. Keveredése a
költésnek, utánköltésnek és műfordításnak.

A MENYASSZONY:

Immáron szinte aludtam,
de lelkem még nem aludt.
Most szeretőm szava szólít,
ő zörgeti künt a kaput:
- Húgom, gyönyörűm, jegyesem,
galambom, szép jegyesem,
nyisd meg előttem a házat!
Harmattól gyöngyös a fürtöm,
az éjszaka harmata áztat.

Íme az ember

 

 

Lobogó lángszirmaink vannak
Két tűzrózsa vagyunk
Illatunk: a fűszerszámos kenetek
és drága füstök illata

Ha kilépünk az esti útra
megzendülnek a harangok
Fagyoskodó kezek porolják végig
vörösen sugárzó kelyheinket

Hivalkodás nélkül élünk
s alázatosan csodáljuk magunkat:
Íme a jóság
Íme az ember

1927

Csöndes áldozat

 

Hatalmasnak indult.
Életében osztozkodó fatársai
ámuló irigységgel méregették: Újra nagyobb vagy.
Koronád, amellyel Meseországot akarod betakarni
és átölelve megvédeni,
ma újra izmosabb lett,
fejlődik, ég felé bomlik, tavaszba-tartan [d?].

És büszkén állt a fa.
Lábánál színtobzódásban millió vadvirág feslett,
patak cserregett oda-oda dörgölődve
egy-egy benyúló gyökér-bogához.
Méhek, madarak zsondítón hangversenyeztek fülébe
és nagyon érezte, hogy szép és erős.

Akármit teszek is

 

A víz partján is átborult
az este. Egy ferde fatörzs
áthajolt a vizen s beleszaladt a
sötétbe. A túlsó partig sem láttam.

Bizony mondom, olyan idegen
voltam abban a percben itt,
mint soha még: félelmes dolgok
közepébe idegen földről szakadt.

S éreztem, tudtam, hogy tőlem
semmi sem függ: sem élet, sem szó,
sem halál, sem vers. Volt valami
erőm, de elveszett régen,

volt valaha kardom, de
eltörött, volt lámpám, de
kialudt, s ha lázadó lennék:
a Mindenség kacagna rajtam.