SZERETETTEL KÖSZÖNTELEK ORVOSI ÉRDEKESSÉGEK KLUB KÖZÖSSÉGI OLDALAN!
Csatlakozz te is közösségünkhöz és máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.
Ezt találod a közösségünkben:
Üdvözlettel,
ORVOSI ÉRDEKESSÉGEK A NAGYVILÁGBÓL vezetője
Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:
SZERETETTEL KÖSZÖNTELEK ORVOSI ÉRDEKESSÉGEK KLUB KÖZÖSSÉGI OLDALAN!
Csatlakozz te is közösségünkhöz és máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.
Ezt találod a közösségünkben:
Üdvözlettel,
ORVOSI ÉRDEKESSÉGEK A NAGYVILÁGBÓL vezetője
Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:
SZERETETTEL KÖSZÖNTELEK ORVOSI ÉRDEKESSÉGEK KLUB KÖZÖSSÉGI OLDALAN!
Csatlakozz te is közösségünkhöz és máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.
Ezt találod a közösségünkben:
Üdvözlettel,
ORVOSI ÉRDEKESSÉGEK A NAGYVILÁGBÓL vezetője
Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:
SZERETETTEL KÖSZÖNTELEK ORVOSI ÉRDEKESSÉGEK KLUB KÖZÖSSÉGI OLDALAN!
Csatlakozz te is közösségünkhöz és máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.
Ezt találod a közösségünkben:
Üdvözlettel,
ORVOSI ÉRDEKESSÉGEK A NAGYVILÁGBÓL vezetője
Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:
Kis türelmet...
Bejelentkezés
Magyar síkon nagy iramban át
Ha nyargal a gőzös velem
Havas, nagy téli éjjelen,
Alusznak a tanyák.
Olyan fehér és árva a sík,
Fölötte álom-éneket
Dúdolnak a hideg szelek.
Vajjon mit álmodik?
Álmodik-e, álma még maradt?
Én most karácsonyra megyek,
Régi, vén, falusi gyerek.
De lelkem hó alatt.
S ahogy futok síkon, telen át,
Úgy érzem, halottak vagyunk
És álom nélkül álmodunk,
Én s a magyar tanyák.
Kopár hegy magasából
Leszállt a völgyre a hó.
Úgy hulltak a fejünkre
A pelyhek, ahogy rázza
Dunnáját Holle anyó.
Fehér takaróba burkolózott
A táj, fátyol mögé rejtette
Arcát az élet-magot
Rejtő határ.
Oly pillanat született,
Melyben az időnek
Nem volt szava -
Kortalanná vált a
Vidék, melyben
Megszólalt egy kis
Füttyös vidám dala.
Hangja szétszaladt
A tájon ,mint ahogy
Beterítette a hó, miként
Ékszereit rázza fölénk
Az igazságos Holle anyó.
|
|
Ki vagyok Én?
Hét óra körül az ébresztő csörrent,
Majd kis idő múlva kulcs a zárban dörrent.
Az utcán végigsuhanva már a mozgólépcsőn álltam,
Nem sejtve semmit, hogy ki kutat utánam.
A lépcső korlátját szorosan fogva,
A bérlet után táskámban kutatva,
Ismételve a jól megszokott rítust,
Persze fel sem fedeztem a gonosz influenza vírust.
Ott terpeszkedett a korláton fertőzésre készen,
Pár pillanat múlva ott ált már egy kézen.
Az enyémen, természetesen.
Csak álmodám, hogy szép az élet,
Mert lelkem sirva látja már,
Hogy rózsakoszorúja fölött
A fergeteg pusztitva jár.
A bibor levelek lehullnak,
A tavasz fénye eltünik,
S a cserjelomb királyi fészke
Dalával végkép megszünik.
Erdő, mező borongó ködnek
Hordozza szürke táborát,
Mely annyi tündérszép virágnak
Emészti édes illatát!
Elhágy szivemnek égi lángja,
A gondok örvényébe száll,
S a láb, mely eddig szabad bércen,
Most rablánc gyürüjében áll.
De kínos ily csalatkozás!
A virágos mezőn repül át a fecske,
A virágos mezőn bolygok minden este.
Kisírt szemeimmel áttekintek rajta,
Oh, ha ez a mező egy kicsiny virágot
Már nekem is adna!
Nem az én számomra nyílik ott a rózsa,
Még az illatot is más szívja le róla.
Nem szakasztottam még sohase virágot.
Nem ismerek az én rideg életemnél
Nagyobb pusztaságot.
Nem fürödtem még az öröm sugarában,
Boldogságot csupán álmaimban láttam.
Életemnek ritkán van egy derült percze,
Oh, de reménytelen, fájdalomtól gyötrő
Elég van helyette.
Ó meddig, meddig léssz velem
könnyek hajója: bánat?
- A végtelenbe mész velem! -
igy válaszol a bánat.
És bölcsességed mit akar
sebes szivemmel,Isten?
- Hogy enyhüljön, mig hit takar! -
Igy válaszol az Isten.
És így telnek le napjaim,
ily szörnyü párbeszédben.
Mig egyre forróbb lesz a kin
s mind távolabb az éden.
S a bánat sötét fejemen,
mint gyászkoszorú, éget.
S én mégis féltve őrizem
ez élet-adta éket.
Ábrándjaim, ti lángoló rakéták,
repüljetek az éjszakába szét
és húzzatok fénysávot gyászmezén át!
Hisz oly sötét, kietlen így a lét,
és más világosság nem kell ma nékem --
Cikázzatok, mint hajdanába, rég.
A hír fagyos sugárát összetépem,
derítsd te föl, borongó éjszakám:
szétpattanó tûzbimbóm, fényes ékem!
Gyöngyös sugárzást ontsatok ma rám,
ragyogjatok, mint száz izzó csodás nap,
s szikrás korommal bukjatok alám.
Míg vázatok tünékeny lángolást ad,
csak álmodom, és nem törõdöm én,
hogy ott hevertek majd a porba másnap...
Megállt az óra, és a mutató
halotti csöndben a hatosra néz.
Az óra áll, mindíg hat óra van.
Bármit teszel, az inga meg nem indul,
és a finom üveglemez alatt
oly szótlanul-nyugodt, mint a halott,
kit a koporsó ablakán tekintsz meg.
Az óra áll. És száll a pillanat,
eltûnnek a napok, múlik az év,
a század, ezred és az óra áll.
Az illanó idõ szívdobbanása
remegve lüktet által a szobán,
s nincs semmi, semmi nesz, csak némaság.
A rémes éjfél csöndje sem ilyen.
Üres narancserdõn merengve
járok, s a léptem hangja kong.
Sárgult levélraj vág szemembe,
vihar cibálja a vadont.
Magam vagyok s megyek tovább, csak
a fákon át az estbibor
borús közönnyel vet nehányat
hamvas, fakó rózsáiból.
S én csak megyek a kínkeresztre,
a vak homályba mélyedek
temetkezõ helyet keresve,
temetni álmot, életet.
Hajlonganak a néma, tar fák,
nõ az avar és a homály,
mint hogyha vesztemet akarnák,
fönn hûs, ezüst köd szálldogál
A mélyben néma, hallgató világok,
üvölt a csönd fülemben s felkiáltok,
de nem felelhet senki rá a távol,
a háborúba ájult Szerbiából
s te messze vagy. Hangod befonja álmom,
s szivemben nappal ujra megtalálom,
hát hallgatok, míg zsong körém felállván
sok hűvös érintésü büszke páfrány.
Mikor láthatlak ujra, nem tudom már,
ki biztos voltál, súlyos, mint a zsoltár,
s szép mint a fény és oly szép mint az árnyék,
s kihez vakon, némán is eltalálnék,
most bujdokolsz a tájban és szememre
belülről lebbensz, így vetít az elme;
valóság voltál, álom lettél ujra,
kamaszkorom kútjába visszahullva
féltékenyen vallatlak, hogy szeretsz-e?
Egy levél...
elgyengülök
kicsusszan kezemből a papír,
mintha nem bírná tartani...
...a tartalom súlya,
- hallom rengető robaját,
amint alá száll hangtalanul -
és leér a padlóra hullva.
...elveszítve barátot és most kedvest...
mint áldozat...
fekszem várva, mi lesz életem
legújabb sorscsapása, vagy elnyel
a kárhozat
mélyül tovább!
lelkemben a gyász, fekete leple
rám borul... Hát hiába
vártam csodát?!
...hogy szerelmünk...
mi segített e testnek felépülni
és enyhíteni a lélek
szörnyű bánatát.
Minden perc, minden érintés
Mindig újabb csodálatos érzés.
Melletted élek, nélküled meghalok
Miattad létezem, veled boldog vagyok.
Minden emlék, minden gondolat
Egyszerre elűzi minden gondomat.
Mindez csak rólad szól és senki másról
Kincset érő szemedről, csodás pillantásodról.
Először furcsa volt kimondani:szeretlek
Most mégis mindenhol, mindenben téged kereslek.
Szeretem kezed érintését, gyöngéd melegét
Tested és lelked összes elemét.
Nem tudnálak elhagyni semmi áron
Te voltál, s te leszel minden álmom.
Érzem legbelül te is így érzel
Szeretsz és gondolsz rám megannyi törődéssel.
Sok rosszat átéltem, fáztam és féltem.
Zúdult rám a magány és együttlét,
Ezután gondoltam nincs remény.
Rájöttem a megoldásra, ráleltem!
Ekkor jöttél te, halkan, csendben.
Talán már nem kellene félnem,
Lehet, mindent félre kell tennem.
Ezért írom ezt most kedvesem,
Kellesz nekem minden percben!
Te vagy nekem az életem és mindenem.
Érintésed, mint a puha selyem,
Gördül végig fáradt testemen.
Egyedül csak rólad álmodom kedvesem,
De most nem vagy itt, s fekszem búsan, keservesen.
Bármit is teszek csak te jársz a fejemben,
Búsan és komoran, mely talán kegyetlen.
Bonyolult a sors, csodás a szerelem,
De nélküled ez büntetés és soha sem lesz kegyelem.
Minden percben azon vagyok, hogy felejtsek,
Még sincs semmi a világon ami ennél nehezebb.
Csodás volt a perc mikor megismertelek,
S most átkozom, mert e perctől csak szenvedek.
Érzéseimet próbálom gátolni, elvetni,
Csalfa ábrándokat buta szerelmesként kergetni.
Nem látom reményét annak, hogy szeressél,
Ezért szomorkodom, hisz hagytam hogy felkeltsél.
Felkeltsél egy gyönyörű álomból,
Melyben csak te voltál,
te és a teli hold.
Csillagok vették körül tündéri testedet,
S ragyogó csillagnak nézték csodálatos szemedet.
Le sem tudnám írni, hogy mennyire szeretlek,
Nincs olyan szó, mely ennek megfelel.
Ilyenkor mindig furcsa érzés fog el,
Az érzés mely simogat és átölel.
Mikor meglátlak félek, s egyben izgulok,
Mert kívánlak és teljesen megbolondulok.
Csókod kívánom melyre még emlékszem,
Az ölelésedre mely megnyugtat egészen.
Ezek csak érzelmek, melyek értelmetlenek,
Mégis engem ezek az apróságok éltetnek.
Hiszen jókedv fog el mikor rólad ábrándozok,
Ilyenkor nincs gond és bú csak mélán álmodozok.
Kezdetben nem hittem, hogy van ilyen,
Azt gondoltam csak tündérmese a szerelem.
Ha hasonlóképp éreznél az lenne a kegyelem,
S nem lenne kín és szenvedés mely annyira kegyetlen.
Hogy bomlanak, hogy hullanak
a fésűk és gyűrűs csatok:
ha büszkén a tükör előtt
bontod villanyos hajzatod!
Úgy nyúlik karcsú két karod
a válladtól a fürtödig,
mint antik kancsó két füle
ha könnyed ívben fölszökik.
Ó kancsók kincse! drága kincs!
Kincsek kancsója! Csókedény!
Hozzád hasonló semmi sincs,
szent vággyal nézlek téged én!
Eleven kancsó! életé,
kiben a nagy elixír áll,
amelytől élő lesz a holt
s a koldus több lesz, mint király.
Gondolj rám este,
mikor a Hold sápadt teste virít fent az égen,
s a csillagtenger oly lágyan, oly szépen
betakar selymével…
téged ott,
engem itt,
s bennem a hit, hogy lesz megint egy éj,
mikor kettőnket takar be az ég…
Gondolj rám reggel,
mikor a Nap álmosan felkel,
S melegével oldja a harmatot…
A pára felszáll, s elkap egy pillanatot,
Mikor felhő jár arra…belé bújik, s elszáll arra…
hol várok rád.
S nyári záporként áztatja arcunkat,
neked ott,
nekem itt,
S bennem a hit, hogy lesz még harmat,
mely fürdeti ajkamat…
Gondolj rám…csak úgy…néha,
mert hiányzom neked, s a léha,
lusta napok lassan telnek nélkülem,
s vágysz arra, amire én is, szüntelen.
Én nem tudom mi ez, de jó nagyon,
Elrévedezni némely szavadon,
mint alkonyég felhőjén, mely ragyog,
És rajta túl derengő csillagok.
Én nem tudom mi ez, de édes ez,
Egy pillantásod hogyha megkeres,
mint napsugár, ha villan a tetőn,
holott borongón már az este jön.
Én nem tudom mi ez, de érezem,
hogy megszépült megint az életem,
Szavaid selyme szíven simogat,
Mint márciusi szél a sírokat.
Én nem tudom mi ez, de jó nagyon,
Fájása édes, hadd fájjon, hagyom.
Tudod-e, kedves, mi vagy nekem,
mily gondolat szövi át fejem,
mikor kezed kezembe teszed,
ölembe hajtod fejed.
Mélységgel megáldott tó vagy,
kisimult tükrében lakó végtelen,
nem támad vad hullám
tajtékzó édes vizeken.
De ott a sötét fenéken,
igen, ott ring benned élet,
buzog mindennek forrása,
éled zöldbe folyt fényben.
Én csak kitárt karokkal fekszem,
benned ringok ölelő bölcsődben.
Mondd, kedves, tudod-e,
mondd, mi végre lettél nekem Te?
Sok éven át figyeltelek,
Türelmesen kerültelek.
Rég volt már.
Eltűntél és felbukkantál,
Nyugalmamból kiragadtál,
Százszor tán.
Csinos voltál, határozott,
Titokzatos, kívánatos,
Szőke, szép.
Valamiért megtaláltál,
Nyílt lélekkel fölvállaltál.
Álomkép.
Júliusban velem voltál,
Meleg szívvel befogadtál,
Ragyogtál.
Széppé tetted a hónapot,
Betöltöttél éjt és napot,
Jól esett.
Szeretném, ha megmaradna,
Szenvedélyed így lángolna,
Ragyogj hát!
Mondd, mit tehetnék érted?
Azt érezd, amit én érzek.
Szemed csillogásában elvesszek,
szavaid mélységeiben higgyek.
Álmaim valósággá váljanak,
édes szívveréseid értem lángoljanak.
Mondd, mit tehetnék érted?
Lelked tüze lángokban égjen
Nyugalmas éjszakák kísérjenek,
Áldásod mindvégig én lehessek.
Fogd a kezem, kívánságom csak ennyi,
boldogságom így tudod megteremteni.
Mondd, mit tehetnék érted?
Hogy hidd, az álmaink szépek.
Álmodunk egy szebb, színesebb világot,
melyben mi ketten vagyunk, a szivárvány ott.
"Jó reggelt, Nap, ég,
hegyek,aludtunk egy éven át..
"Így köszönnek a kibújó
hóvirágok, ibolyák.
"Jó reggelt, szél, fellegek,
jó reggelt, te szép világ!"
Bólogat a kék ibolya,
nevetgél a hóvirág.
"Jó reggelt, fa, kis bogár,
mikor hajt rügyet az ág?
Mikor lesz az ágon levél,
levelek közt száz virág?"
"Jó reggelt, virágszedők,
Örül, aki minket lát..."
Jő a tavasz, hirdetik a
Hóvirágok, ibolyák.
Második hó: február van,
hócsillagok a határban;
fényes puska csöve: durr!
Szedd a lábad, róka úr!
Tiszta kék az égi pálya,
füstölg a házak pipája,
talpas szán a hóba vág,
csörg a fán a száraz ág.
Odalenn a rőt berekben,
jég páncélja rengve rebben,
prímet furulyál a szél,
peng a korcsolya-acél.
Havas bundán hosszú öltés:
szürke sávba fut a töltés:
hej, de messzire szalad,
most robog rajt a vonat.
Bakterháznak ablakába
hóvirág van egy nyalábba,
hóvirág...
Kásmír szoknyád álmatlan vacogtat,
hogyan feledném perzselő, buja szád?
Lángja voltam minden végtagodnak,
torkomban érzem még kebled parazsát.
Látlak repülni nagy egek felé,
mennyei zúgók örvényében táncolsz,
blúzod veted ringó öled elé,
tested mámorától zsongva viháncolsz.
Merre lehetsz most, tüzek leánya?
Szédülten idézlek, megkondul az éj,
átfut rajtam a csönd borzongása:
matat utánunk a kotlósszárnyú szél.
Ha titkos törvények varázsa áhít,
iszonyú árnyam érted felparázslik.
Ma éjjel megtörtént amire mindig vártam,
Hozzám értél, és megcsókoltál lágyan.
Az eszem azt súgja nem lenne szabad,
De a szívem azt mondja, add át magad!
Ahogy hozzám érsz átjár egy érzés,
Tudom hogy szerelem ez nem is volt kérdés.
Forr a levegő ma köztünk,
S végre minden gátlást levetkőztünk.
Mikor eljött az idő és búcsúzni kellett,
Sajgott a szívem mert tudtam,
másnap lehet hogy végleg elmegy.
Nem tudom lesz-e majd folytatás,
de érzem, csak csak ő kell senki más!
Most messze van tőlem, de szívembe zártam,
Várom a napot hogy újra lássam.
Szemembe nézzen és azt mondja szeretlek,
Veled akarok lenni, többé el nem engedlek.
Remélem egyszer eljön ez a nap,
és ez lesz életemben a legszebb pillanat.
Oly megnyugtató, hogy itt vagy nekem,
Hogy minden bajban fogod a kezem,
Hogy nem hagysz el soha, hogy viszont szeretsz,
Hogy velem együtt sírsz és nevetsz.
n egy szó, mit úgy hívnak, remény,
Ha vigyázol rá, ő mindig benned él.
Ha szívedbe zárod, ki fontos neked,
Bármerre jársz, ő is ott lesz veled.
alamikor alkonyatkor Te is fogsz majd sírni,
ha kisétálsz a temetőbe síromat megnézni.
Sírom felett pacsirta panaszosan zengi:
Itt nyugszik Ki Veled BOLDOG AKART LENNI!!!
Minden éjjel azt álmodom, hogy mellettem állsz,
szerelmes szavakra s forró csókra vársz.
Simogató pillantásod érzem ajkadon,
olyan ez mint a valóság csak kár hogy álmodom.
Sötét éjjel édes álom hamar tova száll,
felébredek és a szívem vadul kalapál.
Körül nézek és te nem vagy sehol se s ettől szenvedek,
mert szeretném ha velem lennél mindig csak velem!
Előtted megyek
te énelőttem
a koranap aranylánca
csilingel kezemen.
Hová mégy – kérdezem
feleled – nem tudom.
Siettetném lépteim
de te jobban sietsz.
Előtted én
te énelőttem.
Egy kapu előtt mégis megállunk.
Megcsókollak
te nem adsz csókot
aztán elindulsz szótlanul
és magaddal viszed életem.
Itt, hol e bujdosó csermely
A bús bükben tévedez,
S búslakodó énekemmel
Csak a kőszirt epedez,
Megjelensz, ó kegyes lélek!
Epekedő szívemben,
S hív kebledbe visszatérek
Forró képzeletemben.
Ha a bús hold sugárai
A vizeken reszketnek:
Bágyadt szemem záporai
Csak téged emlegetnek;
Ha a hajnal bíborszínnel
Az égen pirosodik:
Árvád lankadozó szívvel
Terólad gondolkodik.
Emléke visszacsillog
s olykor arcomra tűz,
arcomra, mely fakó
s elmúlt évekbe néz.
Fényes volt, mint a csillag,
forró volt, mint a tűz,
fehér volt, mint a hó
s édes volt, mint a méz.
Még néha visszacsillog,
de már nem bánt, nem űz,
enyhén simogató,
mint hűs, testvéri kéz:
Lehullott, mint a csillag,
elhamvadt, mint a tűz,
elolvadt, mint a hó
s megromlott, mint a méz.
Engem a Szerelem piros
lapdával sziven ért, és egy
szépcipőjü, aranyhajú
lánnyal játszani hívott.
Lesbosban született a lány.
Csak csúfolta fehér fejem,
s elfutott gonoszul, gonosz
társnőjére kacsintva.
Ó dacos szemü drágaság!
Vágyom rád, de te meg se látsz.
Fájón rázza gyerek-kezed
életem zaboláját.
(Babits Mihály)
Szép szerelmesem, őrizlek magamban holtomig
akár egy csillag ragyogtál előttem az űrben
s most itt állok kifosztottan, felettem az éggel
mely vakon didereg és hullatja rám terheit.
Csillag voltál bizony, mezítelenül fürödtem
hajnali fényeidben s telhetetlen csodáltam
nagy fekete szemeid és a mozdulatokat
melyek önfeledten mutatták fehér vállaid.
Messze vagy már s utánad cseng fájdalmam éneke
nem panaszlón, inkább fennen hivalkodva véled
aki a jó és rossz fölé emelted életem
s aki figyelted vergődő szívemet a csöndben.
Csend ült rétre, völgyre, bércre,
hó-illatú esti csend.
Ág se moccan, lomb se rezzen,
lám, a szél is elpihent.
Nem fúj testes hóbuckákat,
nem ráz kopár gallyakat,
elcsitult egy fenyőágon,
szótlan, szinte hallgatag.
Harang szól az esti csendben,
gyertya fénylik, s halld amott;
apró csengők csilingelnek
karácsonyi dallamot.
Pilinkélő hó szikrázik,
völgyön, bércen hűs lepel…
csillag gyúl a messzi égen,
lám a menny is ünnepel!
Örömódát dúdol ajkunk,
a szeretet szép dalát…
csillámfényű varázs lengi
át az egész éjszakát.
Szívünk rég ide vár,
Halkan reccsen az ág,
Évi és Peti vár,
Hókastélyban jéglakás:
Ott lakik a Mikulás.
Szél a szánja – mégse fázik,
Úgy röpül egy messzi házig.
Csengõje a hópehely.
Szánkójának énekelj,
Mintha dallal idehúznád,
S tedd ki ablakba a csizmád.
Ne lesd meg a Mikulást,
Rajta varázs a palást:
Leshetsz reggelig magadban,
Mert ha eljön, láthatatlan.
Hogyha tudnád, hol lakik,
S odaérnél hajnalig,
Jutnál mesebeli tájra –
Elolvadna palotája.
Megriadna és tova –
Röpítené fagylova,
A helyén meg, idenézz csak,
Sírdogálna ezer jégcsap.
Magunk ellen való vétek lenne elengedni egymás kezét.
Életünk szeretetét már semmi sem tépheti szét—
igaz, egymástól sokszor elsodor a könyörtelen cél,
de ha rád gondolok, szivembe a melegség mindég visszatér
Nem számít már hol vagyok, merre, hol ébredek,
emlékeim közt, ha felbukkansz, azonnal rád ismerek,
úgy, ahogy az első pillanat összevillantotta a szemünket,
ahogy az első ölelésben összeforrasztotta a vágy a testünket...
Annyira együtt élünk.
"Az ember szaladhat a szerelem elől
bármilyen messzire,
még a haláláig is elmehet,
de a szerelem elől
nincs menekvés,
Mert a szerelem
mindenben tovább él.
Ha egyszer megszületett.
A szerelmes lélek.
Mindenhol ott van,
a csillagokban,
a fűszálban,
a gondolatban.
Az életben,
A halálban.
E világon, és a túlvilágon.
Éltet, andalít, boldogít,
És boldogtalanná tesz.
Szinte már megfogható.
Mint a zene.
Az ember mehet
bármilyen messzire,
de az általa életre lehelt szerelem
megmarad."
Az erdőből egy levelet
hozott a posta reggel,
egy száraz tölgyfa-levelet,
néhány sor zöld szöveggel.
az állt rajta, hogy eljött az ősz,
a nyáridőnek vége,
most már a néma télre vár
az erdő és vidéke.
A mackó barlangjába bújt,
elköltöztek a fecskék,
a tisztásokon zöld füvét
lerágták mind a kecskék,
nem hegedül a zenekar;
nagy most a tücskök gondja;
és újdivatú kalapot
nem visel már gomba.
Mit siratsz, te kismadár?
Elrepült a drága nyár.
Búzaszem nem terem
köd szitál a földeken.
Tarka lepke merre jársz?
Véget ért a lenge tánc
Itt az ősz, csendes ősz,
lopva lép a fürge őz.
Béka mondja: kutykurutty!
Kis porontyom, menj, aludj.
Jó gyerek nem brekeg,
téli álom lepte meg.
Vége van a nyárnak,
hűvös szelek járnak
nagy bánata van a
cinegemadárnak.
Szeretne elmenni,
ő is útra kelni.
De cipőt az árva
sehol se tud venni.
Kapkod fűhöz-fához,
szalad a vargához,
fűzfahegyen lakó
Varjú Varga Pálhoz.
Azt mondja a varga,
nem ér ő most arra,
mert ő most a csizmát
nagyuraknak varrja.
Darunak, gólyának,
a bölömbikának,
kár, kár, kár, nem ilyen
akárki fiának!
Daru is, gólya is,
a bölömbika is,
útra kelt azóta
a búbos banka is.
Elsuhogott az a füttyös
sárgarigó délre.
Sárgul az árva diófa
zöld terebélye.
Levelek lengnek, akár a
színarany rigó-szárnyak,
elszállnak ők is a szélben
puszta határnak.
Áll a diófa, és érett
kincsei válnak tőle:
szellő ha bántja az ágat,
buknak a földre.
Szaporább kopogás, csörgés
támad, ha jön az ember,
s bottal az ágak bogára
boldogan ráver.
Földre, fejekre, kosárba
kopog a dió-zápor,
burkos dióra a gyermek
kővel kopácsol
Üres már a fecskefészek
Itt az eszterhéj alatt,
Üres már a gólyafészek
Tetejében a kéménynek...
Vándor népe ott halad.
Ott a messzeség homályin,
Ott az égnek magasán.
Látom még, mint kis felhőket,
Vagy már nem is látom őket?
Csak úgy képzelem talán.
Elröpűlnek, elröpűlnek,
Tavasz s nyár vendégei,
És őket már nemsokára
A kertek s mezők virága
S a fák lombja követi.
Mint szeszélyes hölgy, a mennybolt
Majd borul, majd kiderűl.
Ajka még mosolyg, s szemébe
Könny tolúl...
Az erdőből egy levelet
hozott a posta reggel,
egy száraz tölgyfa-levelet,
néhány sor zöld szöveggel.
az állt rajta, hogy eljött az ősz,
a nyáridőnek vége,
most már a néma télre vár
az erdő és vidéke.
A mackó barlangjába bújt,
elköltöztek a fecskék,
a tisztásokon zöld füvét
lerágták mind a kecskék,
nem hegedül a zenekar;
nagy most a tücskök gondja;
és újdivatú kalapot
nem visel már gomba.
Szétosztotta a körtefa
a fanyar vackort régen,
nincsen levél a bokrokon,
és pitypang sincs a réten.
Ha már szeretsz, csak a szerelemért
szeress, és semmi másért. És ne mondd:
"Mosolyát... szemét szeretem... s ha zsong
szelíd szava... s mozgékony kellemét
derülten érzem, bár a nap borong." -
Mindez mulandó - vagy fakulva kong
füledbe majd. - S te, Kedves, ne reméld,
hogy mindig egy a vágy. És szánva se
szeress, könnyeim szárogatva csak -
elfelejt sírni, ki soká a te
enyhedben élt - s így vágyad elapad!
A szerelemért szeress: sohase
hűlsz úgy ki, vágyad örök foglya vagy.
Valami nagy, mély szerelem hiányzik,
Valami sírás, valami öröm,
Valami harc, valami csönd,
Valami nagy, mély szerelem hiányzik!
És így marad ez mindig, mindhalálig?
Mindig bús, csipkerózsa szívvel
A várás várában sejtem a sorsot
És így marad ez mindig, mindhalálig?
Szőke csodák, barna csodák,
Meddig csodálkozom csak rajtatok?
Ó, adjatok valami szépet,
Valami életet, halált,
Szőke csodák, barna csodák!
Halvány és szende vagy,
Mint gyönge rózsaszál,
Előttem e virág
Nagy kedvességben áll.
De százszor kedvesebb
Illatjáért nekem,
Leánynál illatul
Van tiszta szerelem.
Oh lány! ha rózsa vagy,
Tanulnod tőle kell,
S az illatát csupán
Éltével hagyja el,
Mert hogyha elröpűl,
A rózsa szerelem,
Bús csalogányoddal,
Leány, mi lesz velem?
Feljöttek már a csillagok:
nyisd ki rózsám az ablakot.
Nyisd ki rózsám az ablakot:
Nézzük együtt a csillagot.
Óh be szép is nyári éjen
a sok csillag fenn az égen.
Hajtsd vállamra a fejedet:
így nézzük a fényes eget.
A faluban csöndesség van.
Fénybogár ég a bokorban.
Oly édesen sóhajtottál -
Kis galambom, mit gondoltál?
Első álmom rólad volt,
első álmom elröpült.
Még az esti szél nyögött,
még az égen csillag ült.
Lábaimban lakik egy
szellem: az rejtélyesen
húzott, hozott, vezetett
ablakodhoz, édesem!
Csitt! A fekete folyón
illet és szél úgy alél,
mintha mákos álmokat
tépegetne ott az éj.
Apadoz a zokogás
a csalogány csöpp szivén,
mint ahogy a tieden
kell hogy elapadjak én.
Jaj, bűvölj föl a füből!
Halk! Hullok! Ájulok!
Szórja csókkal szám-szemem
szerelmed, mint záporok!
Örömet nem nyújt az élet,
Csak tenálad, csak tevéled!
Mint buborék széjjelpattan,
Ha osztályos nem vagy abban!
Az ég és föld bús, kietlen,
S ami rá van rakva ékül:
A boldogság gyötrő álom
Lenne nékem nálad nélkül!
Ha szememnek könyje csordul:
Elveszesz te bánatombul!
Megkönnyíted a keresztet,
Melyet a sors rám eresztett!
És lelkemre nyugalom száll,
Az élettel úgy kibékül,
De hánykódó, zivataros
Tenger lenne nálad nélkül!
Ne is hagyjuk el mi ketten
Soha egymást az életben!
Márta, hajad,
Bronz-ajakad
Kéri s lázad a vágyam
Illatozó
Vészt okozó
Csókba lehelni be lágyan.
Megremegő,
Hű szerető
Karban ölelni igézve,
Édes ölön,
Rózsatövön
Szép szemeket megidézve.
Retten a lomb,
Zöldel a domb -
Arra szaladnánk ketten,
Reppen a szél,
Csókra beszél,
Dalra kel önfeledetten,
Véle dalol
Itt valahol
Szív-körülöttem a vérem:
Csend, Kicsi, csend!
Napokra elfeledtelek,
döbbentem rá egy este,
üres zsebemben álmosan
cigarettát keresve.
Talán mohó idegzetem
falánk bozótja nyelt el?
Lehet, hogy megfojtottalak
a puszta két kezemmel.
Különben olyan egyremegy,
a gyilkos nem latolgat,
akárhogy is történhetett,
te mindenkép halott vagy,
heversz, akár a föld alatt,
elárvult szürke hajjal,
kihamvadt sejtjeim között
az alvadó iszapban.
Így hittem akkor, ostobán
tünődve, míg ma éjjel
gyanútlan melléd nem sodort
egy hirtelen jött kényszer,
az oldaladra fektetett,
eggyévetett az álom,
mint összebújt szegényeket
a szűkös szalmazsákon.
Ha most ott lehetnék melletted,
gyertyalángból fonnék köréd meleget,
bús homlokodra simítanám kezem,
ahogy holdas árny az ágakon terem.
Ha most ott lehetnék melletted,
sóhajomra hajthatnád le fejed,
mint az est, ha a csöndre szivárog
puha fészkébe temetve a világot.
Ha most ott lehetnék melletted
összefércelném ereimmel szíved,
beléd fogózva, téged magammal,
bezárnálak örökké a szavakkal.
Van szerelem bevallhatatlan,
vállalt nyugalmad őrzöd abban,
te döntöttél ekként magadban:
titok legyen. Bevallhatatlan.
Azt dédelgeted ami gátol,
ami megóv a kimondástól,
úgy őrzöd, mint koldus a rongyát,
hogy tested pucérnak ne mondják.
Észrevétlenebb a fedettség,
a megtagadott meztelenség,
a félbenyelt döbbentő - mondat,
ára behódolt nyugalomnak.
elhessegetsz sok sas szerelmet
ha kotlós biztonság melenget,
moccanna vágyad bár: cseréld el
a meleget a repüléssel.
Néha rádöbbenek, hogy bármikor elveszthetlek,
Nyár kacsint be az ablakon
egy tikkadtságos hajnalon,
fénye a redőnyt törve át
magával füröszt hűs szobát.
Paplant ébreszt és takarót,
lajháros-lusta ágylakót,
tarisznyájában új virág,
- nem kap a szirma hőgutát -,
s van benne friss vakáció,
egy tópartra szánt rádió,
fecskék cikázó röpte száz,
veríték-lázas kerti ház…
A dinnye tőle cukrosul,
nevet a Nap rá huncutul,
izzad az erdő, fű, a rét,
patak párolog, és az ég
szinte önmagát fényli szét.
Hogy mit láttam? Elmondhatom.
De legjobb, ha lerajzolom.
Megláthatod te is velem,
csak nézd, csak nézd a jobb kezem.
Ez itt a ház, ez itt a tó,
ez itt az út, felénk futó,
ez itt akác, ez itt levél,
ez itt a nap, ez itt a dél.
Ez borjú itt, lógó fülű,
hasát veri a nyári fű,
ez itt virág, ezer, ezer,
ez a sötét gyalogszeder,
ez itt a szél, a repülés,
az álmodás, az ébredés,
ez itt gyümölcs, ez itt madár,
ez itt az ég, ez itt a nyár.
Majd télen ezt előveszem,
ha hull a hó, nézegetem.
Ezer alakba rejtőzhetsz előttem,
Csupa-Kedvesség, látom, mind te vagy;
futhatsz, csodák varázsfátylába szőtten,
s Csupa-Jelen, látom, hogy merre vagy.
A karcsu ciprus ifju erejében,
Csupa-Szépség, felismerlek: te vagy;
a folyam zsongó hullámtengerében,
Csupa-Hízelgés, ott is csak te vagy.
Ha a szökellő vízsugár kibomlik,
Csupa-Játék, nekem az is te vagy;
a felhőben, amely épülve omlik,
te Csupa-Tánc, téged látlak: te vagy.
Rét szőnyegében ragyogó virágok:
te Csupa-Csillag, nekem mind te vagy:
hol ezerkaru repkényt kúszni látok,
ó Csupa-Ölelés, ott is te vagy.
Néha rádöbbenek, hogy bármikor elveszthetlek,
S arra, hogy nem elég, ha csak egyszer mondom, hogy szeretlek.
Hogy bármikor történhet veled, vagy velem valami,
Hogy milyen jó hangodat hallani.
Arra, hogy milyen nehéz néha őszintének lenni,
És milyen könnyű egy szóval megbántottá tenni.
Hogy meg kell mondani, ha valami fáj,
Arra, hogy mindent tönkretehet egy összeszorított száj.
Hogy túl rövid az élet arra, hogy veszekedjünk,
S, hogy mindig csak jobb sorsot reméljünk.
Köszönöm Neked a sok boldog napnak minden csodás pillanatát,
a hosszú boldog órák, ezernyi édes csókok meghitt hangulatát, mely
mint a nyári éltető napfény úgy simogatja a testem minden hajlatát,
s arany pókhálóval szövi be szívem minden szobájának ablakát
Köszönöm Neked, hogy a két erős, izmos karod is én hozzám tartozik,
csak engem óv, csak engem ölel, mindig csak értem nyújtózkodik,
végtelen ereje, de szelíd, gyöngéd szerelmes ölelése átmelegít, s ha
hozzám ér, érintése a szívemen sugárzik át, s ettől teljesen felhevít
Köszönöm, hogy tündöklő mosolyod mindig mosolyt éleszt bennem,
láthatom benne szemem tükrét, s megérzem pilláid minden rezdülését,
s ha mélyen a szemedbe nézek, érzem hogy szíved mit súg nekem,
kiolvasom belőle, szeretsz engem, tüzes lángja csak úgy égeti a lelkem
Köszönöm Neked a sok szerelmes izzó vágyat, a szenvedélyes órákat,
a szívemben nyíló vörös rózsákat, amik a gyönyör pillanatában nyílnak,
amikor megveted nekem a puha ágyad, s csillapítod bennem a buja vágyat,
amikor fölém hajolsz, s én mint igazgyöngyöt a kagyló úgy magamba zárlak
Én már csak te érted élek!
Versben írom le Neked,
Köszönöm Neked, amit tettél értem
Ugrottál értem, minden pillanatban,
Amikor bajban voltam.
Tétovázás nélkül cselekedtél mindig,
Nem volt Neked könnyű,
Most sem az,
Ki tudja minden meddig tart majd.
Szeretetből tettél és teszel mindent,
Mindenért a köszönöm szó nem elég.
MÉGIS MINDENT KÖSZÖNÖK NEKED,
Mert nekem nincs, semmi egyebem.
Szegény vagyok és beteg,
Így tudom csak hálám,
E versben
Megköszönni Neked.
Feljöttek már a csillagok:
nyisd ki rózsám az ablakot.
Nyisd ki rózsám az ablakot:
Nézzük együtt a csillagot.
Óh be szép is nyári éjen
a sok csillag fenn az égen.
Hajtsd vállamra a fejedet:
így nézzük a fényes eget.
A faluban csöndesség van.
Fénybogár ég a bokorban.
Oly édesen sóhajtottál -
Kis galambom, mit gondoltál?
Örömet nem nyújt az élet,
Csak tenálad, csak tevéled!
Mint buborék széjjelpattan,
Ha osztályos nem vagy abban!
Az ég és föld bús, kietlen,
S ami rá van rakva ékül:
A boldogság gyötrő álom
Lenne nékem nálad nélkül!
Ha szememnek könyje csordul:
Elveszesz te bánatombul!
Megkönnyíted a keresztet,
Melyet a sors rám eresztett!
És lelkemre nyugalom száll,
Az élettel úgy kibékül,
De hánykódó, zivataros
Tenger lenne nálad nélkül!
Ne is hagyjuk el mi ketten
Soha egymást az életben!
Szeretlek, mint a lelkemet, te vagy
Világom, életem!
S annyi édes jel, hogy viszont szeretsz,
Nem hagyja kétlenem!
A légben multunk szép viráginak
Kísér minden balzsama:
S az érzelem, minő felgyultakor,
Oly hév, oly tiszta ma!
Mosolygasz...! tudom, mit tesz e mosoly:
Mily szép, gyöngéd szavak!
S szívem nem érti, mint fér össze, hogy
Szeretlek - s kínzalak!
Hogy egymástól, forró érzelmivel
Szívünk nem távolog:
Mégis borongunk, mégis nem vagyunk
Egészen boldogok!
Szép szavadnak édes ízét
ízlelgetem bókjaidat
ajkad forró érintését
élvezem a csókjaidat
minden érintésed izgat
karjaid közt megborzongok
ölelésed puhán ringat
elkerülnek felhők, gondok
sóhajomra, mosoly felel
simogatom én is arcod
tekinteted égbe emel
feledtetem belső harcod
kalandos út, testünk táján
ruha alatt egyre beljebb
mézre lelünk egymás száján
siklik kezünk egyre lejjebb
vérünk lüktet egyre jobban
mágnesként vonz test a testet
szerelmünk is lángra lobban
s együtt töltjük ezt az estet.
Mit mondanál,
ha most kezedbe tenném két kezem,
tekintetemből sütne az érzelem,
s csókra várón lehunynám a szemem?
Mit mondanál,
ha fejem a válladon nyugodna,
vagy ajkam kis pilleként csapongva
csókolna, és szerelmet susogna?
Mit mondanál,
ha éreznéd testemben a vágyat,
ami érintésed nyomán támad,
s tűzként ereimben szerteárad?
Mit mondanál,
ha szám szerelmesen súgná neved,
ha kitárnám feléd a szívemet,
s átadnám legféltettebb kincsemet?
Gondolj rám este,
mikor a Hold sápadt teste virít fent az égen,
s a csillagtenger oly lágyan, oly szépen
betakar selymével...
téged ott,
engem itt,
s bennem a hit, hogy lesz megint egy éj,
mikor kettõnket takar be az ég...
Gondolj rám reggel,
mikor a Nap álmosan felkel,
S melegével oldja a harmatot...
A pára felszáll, s elkap egy pillanatot,
Mikor felhő jár arra...belébújik, s elszáll arra...
hol várok rád.
S nyári záporként áztatja arcunkat,
neked ott,
nekem itt,
S bennem a hit, hogy lesz még harmat,
mely fürdeti ajkamat...
Emléke visszacsillog
s olykor arcomra tűz,
arcomra, mely fakó
s elmúlt évekbe néz.
Fényes volt, mint a csillag,
forró volt, mint a tűz,
fehér volt, mint a hó
s édes volt, mint a méz.
Még néha visszacsillog,
de már nem bánt, nem űz,
enyhén simogató,
mint hűs, testvéri kéz:
Lehullott, mint a csillag,
elhamvadt, mint a tűz,
elolvadt, mint a hó
s megromlott, mint a méz.
Mert szemben ülsz velem s csak a te arcod látom
és nincs mellette az enyém,
ahogyan megszoktam a fotografiákon
és előszobák tükörén;
mert szemben ülsz s csupán rajtad s nem épp úgy rajtam
látom az idő nyomait
s önzésem azt hiszi, én a régi maradtam;
a szívem elfacsarodik.
Ha nézne úgy szemem, ahogy huszonöt éve
s te akkor az vagy, ami ma:
sose találkozunk! Egymást észre se véve,
nem lelünk egymásra soha!
Élünk bár egy időt, ha akkor a hajam már
olyan, amilyen ma: fehér,
lakunk bár egy szobát, nem én mellém akarnál
feküdni, ha leszáll az éj.
Emlékszel? amikor a rózsák nyílni kezdtek,
Már nem voltunk fiatalok -
Házunk körül virágzó sírkeresztek,
Szívünkben sok friss halott.
Tudtuk, hogy a boldogság lopott jószág,
Akkor is, ha férj-feleség
Nézi, hogy bomlanak bokron a babarózsák,
S fogják egymás kezét.
Sok hajszálad lett ősz éppen abban az évben -
Emlékszel? volt is oka.
De ami fekete maradt, még feketébben
Ragyogott, mint valaha.
Szemedbe, a töretlen csodájú, vad tükörbe
Tört fényeket rejtett a rémület,
És zavarosabb lett tiszta, haragos zöldje
S attól lett édesebb.
Csókjaimat szedtem, vettem,
Híven sohase szerettem.
Ha esküdtem s majd meghaltam:
Legjobb asszonyom megcsaltam.
Ha akartam, ha igértem,
Gonosz voltam tervben, vérben.
Ha öleltem, ha csókoltam,
Borús komédiás voltam.
Ha gondoltam a halálra,
Csalfán tettem, állva, várva.
Ha valakinek esküdtem,
Esküszóból mit se hittem.
Ha tébolyban elájultam,
Új nőben ébredtem, újban.
EGYMÁSSAL SZEMBEN
Egymással szemben ülünk
A csendtől alvó szobában,
Halványkék szemed cikázik testemen,
Mélyen belenézek, gondolataidat nem lelem.
De mintha mondanád nekem,
Jöjj felém, s rád hallgatok én,
S még egy hang a csendből-
Szerelmesek, csak csókolózzatok,
Melletek érjen össze,
Mintha derekatokon óriáskígyó tekeregne,
Harapd a parázsló szájat,
Váltsd valóra évtizedes álmát,
Egyétek egymást, míg izzik véretek,
Csak egymás testét, mást ne nézzetek.
A szemedet, arcod mélységes, sötét szürke tavát
homlokod havasa alatt, homlokod havát
elfeledtető fényes nyári szemed szédületét
szeretem és éneklem e szédület szeretetét.
Mélységes érctó, érctükör, fémtükör, mesebeli,
szédülsz, ha belevillansz; ki tudja, mivel van mélye teli?
Szellemek érctava: drága ércek nemes szellemei
fémlenek villanásaiban; de mily ritka fém szelleme tudhat
így fényleni?
Mély, fémfényű, szürke, szépszínű szemedben, édesem,
csodálatos csillogó csengők csilingelnek csöndesen,
csendesen, - hallani nem lehet, talán látni sem:
azt látja csak, aki úgy szeret, mint én, édesem!
12 éve | Kárpáti Ilona | 0 hozzászólás
Hogy bomlanak, hogy hullanak
a fésük és gyürüs csatok:
ha büszkén a tükör elõtt
bontod villanyos hajzatod!
Úgy nyúlik karcsú két karod
a válladtól a fürtödig,
mint antik kancsó két füle
ha könnyed ívben fölszökik.
Ó kancsók kincse! drága kincs!
Kincsek kancsója! Csókedény!
Hozzád hasonló semmi sincs,
szent vággyal nézlek téged én!
Eleven kancsó! életé,
kiben a nagy elixir áll,
amelytõl élõ lesz a holt
s a köldus több lesz, mint király.
Még most is látom a kezét
hogy ágazott az ujja szét,
oly szeliden, mint ágtól ág
vagy halkan elvál öt barát,
kik váltan is segitgetik
egymást egy messze életig.
Még egyre látom csöpp kezét:
ugy dolgozott mint csöppke gép
a himzõtûvel vánkosán:
tündérfogócska - igazán -
s hogy gyenge ujját meg ne szurja,
arany gyüszüt viselt az ujja.
Ó álmodom már csöpp kezét
kerek a halma, völgye szép:
a völgye selyem, halma bársony:
ó gyönyörû táj! ó csodás hon!
Szeretlek, mint a lelkemet, te vagy
Világom, életem!
S annyi édes jel, hogy viszont szeretsz,
Nem hagyja kétlenem!
A légben multunk szép viráginak
Kísér minden balzsama:
S az érzelem, minő felgyultakor,
Oly hév, oly tiszta ma!
Mosolygasz...! tudom, mit tesz e mosoly:
Mily szép, gyöngéd szavak!
S szívem nem érti, mint fér össze, hogy
Szeretlek - s kínzalak!
Örömet nem nyújt az élet,
Csak tenálad, csak tevéled!
Mint buborék széjjelpattan,
Ha osztályos nem vagy abban!
Az ég és föld bús, kietlen,
S ami rá van rakva ékül:
A boldogság gyötrő álom
Lenne nékem nálad nélkül!
Ha szememnek könyje csordul:
Elveszesz te bánatombul!
Megkönnyíted a keresztet,
Melyet a sors rám eresztett!
És lelkemre nyugalom száll,
Az élettel úgy kibékül,
De hánykódó, zivataros
Tenger lenne nálad nélkül!
Megcsókoltalak, megmutatni,
hogyan kell nékem csókot adni.
Megfúltál, úgy öleltelek,
mutatni, hogy ölelj Te meg.
És sírtam is, ölelve térded,
mert tudtam, hittem, hogy megérted
Bő könnyeim, a könnyű bért,
mit értem ontsz: a könnyekért.
Eldobtam mindent, íme lásd,
hogyan lehet szeretni mást,
kiért mindent százszor megadnál,
ezerszer jobban önmagadnál.
Kész vagyok meghalni miattad,
hogy élj, hogy meg ne halj miattam,
ahogy hiszem, hiszen mutattad.
Megismertem a holnapot:
terád hasonlított,
terád, miránk -
lobogott
és nyugodt volt, mint a láng,
- s mint a mi éjszakánk,
amelyen megéreztük forró
és röpítő és egybeforró
embersorsunkat, a szerelmet,
- én azt, hogy hiába ölellek,
te azt, hogy hiába ölelsz,
ha nincsen más, csak ez a perc,
hogyha mögötte meg nem érzed
és meg nem érzem az egészet,
a szilárd anyagot,
ami vagy és ami vagyok,
és ami egy törvénybe fog
bolygókkal és liliomokkal,
tó méhében a teleholddal,
vérrel, háborúval, örömmel,
mindennel, ami volt az ember,
és ami most s amivé válik,
s amit születéstől halálig
sejt és tud és tesz,
mit hozzáad a léthez,
hogy életté váljék, hogy a rend
kormányozza a végtelent,
az értelem, amely szavak
nélkül is szól, és sejtet sejtre rak
agyunkban -
a holnapról akartam szólni,
a holnapról, mely már valódi,
mert fölismert s el nem téveszthető,
tiszta, elérhető,
mint a friss levegő -
igen, a holnapról akartam szólni,
s szóltam a szerelemről, szerelmünkről, hiszen
ő éreztette meg velem,
milyen lesz:
szívem szelídítette a boldogsághoz, rendhez -
- - - - - - - - - - - - - - - - - -
és akkor, amint ránk hajnalodott,
megpihent bennünk - új csókra gyűjtve erejét -
a csók.
Emlékszel? amikor a rózsák nyílni kezdtek,
Már nem voltunk fiatalok -
Házunk körül virágzó sírkeresztek,
Szívünkben sok friss halott.
Tudtuk, hogy a boldogság lopott jószág,
Akkor is, ha férj - feleség
Nézi, hogy bomlanak bokron a babarózsák,
S fogják egymás kezét.
Sok hajszálad lett ősz éppen abban az évben -
Emlékszel? volt is oka.
De ami fekete maradt, még feketébben
Ragyogott, mint valaha.
Szemedbe, a töretlen csodájú, vad tükörbe
Tört fényeket rejtett a rémület,
És zavarosabb lett tiszta, haragos zöldje
S attól lett édesebb.
Emlékszel? amikor a rózsák nyílni kezdtek,
Már nem voltunk fiatalok -
Házunk körül virágzó sírkeresztek,
Szívünkben sok friss halott.
Tudtuk, hogy a boldogság lopott jószág,
Akkor is, ha férj - feleség
Nézi, hogy bomlanak bokron a babarózsák,
S fogják egymás kezét.
Sok hajszálad lett ősz éppen abban az évben -
Emlékszel? volt is oka.
De ami fekete maradt, még feketébben
Ragyogott, mint valaha.
Szemedbe, a töretlen csodájú, vad tükörbe
Tört fényeket rejtett a rémület,
És zavarosabb lett tiszta, haragos zöldje
S attól lett édesebb.
Én édes szerelmem, egyetlen egy lelkem, mi haszon nekem élnem,
Ha semmit nem segít, jómra fel sem indít az én esedezésem,
Sok könyörgésemre, szép leveleimre csak választ sem téssz nékem?
Lelkemnek fájdalmát, érted való kínját maga te így jól látod,
De ingyen sem érzed, sőt inkább neveted, magadban csak csúfolod,
Mondván: -- „Hagyd, hagyd -- úgymond -- hiszem veszti nagy gond” --, kínomat úgy mosolygod.
De mi hasznod vagyon sok könnyhullásomon, kétségben mire tartasz?
Szeress úgy,
hogy remegjen minden hajnal,
s lássam rajtad,
hogy minden búcsúzással
hű szívedből
könny fakad.
Úgy szeress,
hogy hiányomtól
ég zokogjon,
szeress úgy
hogy kínzó vágyad
körém fonjon.
Szeress hittel,
megértéssel,
had értsék az angyalok,
hogy buja szerelmed
szárnyalva is, őszintén is
egyedül csak én vagyok.
Szeress eszed vesztve,
perzselőn,
és csendben álmodozva,
reszketőn.
Úgy szeress,
mint ki soha még...
Ahogy a szív
izzó tűzzel,
majd csendes lánggal ég.
Néha rádöbbenek, hogy bármikor elveszthetlek,
S arra, hogy nem elég, ha csak egyszer mondom, hogy szeretlek.
Hogy bármikor történhet veled, vagy velem valami,
Hogy milyen jó hangodat hallani.
Magányos vándort messze utadon
mindenütt utólér a gondolatom.
Tudom, hogy hol vagy és merre jársz,
tudom, mid hiányzik és mire vársz,
tudom, kit szeretsz és kitől kell válnod,
tudom a nappalod s tudom az álmod.
Tudom, ha ajkad mosolyra bágyad,
tudom a kínod és tudom a vágyad,
tudom az ujjongásod és a lázad,
tudom, ha dac hajt s űz az alázat,
tudom, ha béke enyhít s hív a harc
S tudom, hogy rólam tudni sem akarsz.
Ezer alakba rejtőzhetsz előttem,
Csupa-Kedvesség, látom, mind te vagy;
futhatsz, csodák varázsfátylába szőtten,
s Csupa-Jelen, látom, hogy merre vagy.
A karcsu ciprus ifju erejében,
Csupa-Szépség, felismerlek: te vagy;
a folyam zsongó hullámtengerében,
Csupa-Hízelgés, ott is csak te vagy.
Ha a szökellő vízsugár kibomlik,
Csupa-Játék, nekem az is te vagy;
a felhőben, amely épülve omlik,
te Csupa-Tánc, téged látlak: te vagy.
Rét szőnyegében ragyogó virágok:
te Csupa-Csillag, nekem mind te vagy:
hol ezerkaru repkényt kúszni látok,
ó Csupa-Ölelés, ott is te vagy.
Én nem tudom mi ez, de jó nagyon,
Elrévedezni némely szavadon,
mint alkonyég felhőjén, mely ragyog,
És rajta túl derengő csillagok.
Én nem tudom mi ez, de édes ez,
Egy pillantásod hogyha megkeres,
mint napsugár, ha villan a tetőn,
holott borongón már az este jön.
Én nem tudom mi ez, de érezem,
hogy megszépült megint az életem,
Szavaid selyme szíven simogat,
Mint márciusi szél a sírokat.
Én nem tudom mi ez, de jó nagyon,
Fájása édes, hadd fájjon, hagyom.
Milyen volt szőkesége, nem tudom már,
De azt tudom, hogy szőkék a mezők,
Ha dús kalásszal jő a sárguló nyár
S e szőkeségben újra érzem őt.
Milyen volt szeme kékje, nem tudom már,
De ha kinyílnak ősszel az egek,
A szeptemberi bágyadt búcsuzónál
Szeme színére visszarévedek.
Milyen volt hangja selyme, sem tudom már,
De tavaszodván, ha sóhajt a rét,
Úgy érzem, Anna meleg szava szól át
Egy tavaszból, mely messze, mint az ég.
Még most is látom a kezét
hogy ágazott az ujja szét,
oly szeliden, mint ágtól ág
vagy halkan elvál öt barát,
kik váltan is segitgetik
egymást egy messze életig.
Még egyre látom csöpp kezét:
ugy dolgozott mint csöppke gép
a himzõtûvel vánkosán:
tündérfogócska - igazán -
s hogy gyenge ujját meg ne szurja,
arany gyüszüt viselt az ujja.
Ó álmodom már csöpp kezét
kerek a halma, völgye szép:
a völgye selyem, halma bársony:
ó gyönyörû táj!
BABITS MIHÁLY HALÁLÁRA
1 Látjátok, annyi szenvedés után most De most a nemzeté is 2 Szavak jöjjetek köré, |
Küszöbön van már az ünnep,
ajtót tárok, - lépjen be!
Boldogságom egyre teljebb,
gyertyát gyújtok szívembeיִ
Hadd lobogjon fel az égig!
Szállok én is lázas lángon,
égi úton csillagfényig, -
földre hozom édes álmom:
Vigasztalást, megbékélést,
szeretetet, hő bizalmat,
csendet, békét és megértést,
amit csak egy hű szív adhat.
Boldog álom! Légy valóság!
Örvendjen minden szenvedő,
ragyogjon mennyei jóság,
örökkévaló jövendő.
Reménycsillag, égi kisded
áraszd fénnyel a világot!
Angyalszárnyon termett ünnep,
hozd az igaz boldogságot!
Magas fenyő, szép sudár fa,
hova tartasz?
az utcára. Ott hirdetem
az ünnepet, kicsi Jézus
megszületett.
Koldusnak is van rá jussa,
mindenkié a Jézuska.
Ezüst fenyő, hova, hova?
Vár reám egy nagy palota.
Palotának fényes terme,
cukor, dió kényes terhe,
csillagszóró, aranypehely,
az én helyem egy úri hely.
Hová mégy kis törpe fenyő?
Arra nincs ház, csak temető!
ó, én oda tartok éppen,
megállok a sír tövében,
vallják rajtam pici égők,
nem felejtenek az élők.
Pici fenyő a nagy hóba
hova tartasz?
a kunyhóba.
Örülnek majd a gyerekek,
énekszóval körülvesznek,
ágaimra gyertyát tesznek.
Hamvas fenyő, csupa pompa!
Te hová mégy?
a templomba.
Őrt állok majd a jászolnál,
Betlehemnek fénye rám száll,
ragyognak rám a csillagok,
örülök, hogy fenyő vagyok.
Hegyen, völgyön
Mély a hó,
Lassan lépked
Télapó.
Ősz szakállán
Dér rezeg,
Messzi földről
Érkezett.
Kampós botja
Imbolyog –
Puttonyában
Mit hozott?
Mindenféle
Földi jót;
Dundi diót,
Mogyorót.
Lassan lépked,
Mély a hó –
Siess jobban
Télapó!
– Honnan jöttél Télapó?
– Hóországból, hol a hó
hegyvastagnyi takaró,
a tenger meg hat akó.
Jegesmedve barátom
varrta meg a kabátom.
Kibélelte bundával,
hogy az úton ne fázzam.
Szarvasomat befogtam,
szíves szóval biztattam:
"úgy szaporázd a lábad,
szél se érjen utánad."
Meseország (világos)
Hóországgal határos.
S Meseországból az út
egyenesen ide fut.
Szerencsémre nyitva volt,
útközben egy mesebolt.
Jöttek elém tündérek,
megkérdezték mit kérek.
Szép Tündérország támad föl szívemben
Ilyenkor decemberben.
A szeretetnek csillagára nézek,
Megszáll egy titkos, gyönyörű igézet,
Ilyenkor decemberben.
…Bizalmas szívvel járom a világot,
S amit az élet vágott,
Beheggesztem a sebet a szívemben,
És hiszek újra égi szeretetben,
Ilyenkor decemberben.
…És valahol csak kétkedő beszédet
Hallok, szomorún nézek,
A kis Jézuska itt van a közelben,
Legyünk hát jobbak, s higgyünk rendületlen,
S ne csak így decemberben.
Öregeste ódivatu költők
Bordalait sorra olvasom,
Agg betűk, mint nemes, vén szőlőtők,
Húzódnak a sárga papiron.
Lugasoknak fűszeres árnyéka
Fakó írás mögül rámlehel,
Ősmámorok édes maradéka
Rámborul, mint rózsaszín lepel.
Rémlik: ülök venyigetűznél, lent,
Kertek alján, őszi alkonyon,
Halk szüreti dal a hegyen átzeng,
Mellettem egy ősi billikom.
Duruzsuló zsarát meleg pírja
Két merengő, régi arcra száll:
Orczy Lőrinc a parazsat szítja,
S rámosolyog jó Vitéz Mihály.
Olykor éjjel... szívem hogy zakatol!
Az ágyon ujjam tévedezve jár,
S nagyon közel, mellettem valahol
Halkan megkoccan a vizespohár...
S nem tudom, hol vagyok... akadozón
Rémlik elém az elmúlt, messzi est,
S az ujjam a fagyos márványlapon
Reszketve egy gyújtót keres...
Áldott a fény, mely sercegőn, fakón
Ilyenkor gyűrt párnám mellett kigyúl,
S a kedves, vén tapétát a falon
Megcsillantja, s bús orcámhoz simul!
Jól esik látnom: csendesen pihen
Minden bútor és békén feketül,
S az iszonyú és néma semmiben
Föllélegzem: nem vagyok egyedül...
Ó, lesz-e nékem valaha
Egy csendes, barátságos kertem,
Hol fényes lombú fák között
Hosszan, békén lehet pihennem?
Hol bölcsen elemezhetem
Megélt, elmúlt tragédiáim,
S csendesen mosolyogni látnak
Az orgonáim?
És lesz-e tisztes, ősz hajam
S agyamban csöndes, öreg eszmék?
Miket szép, széles gesztusokkal
Klubtársak közt meghánynánk-vetnénk?
Kinyitnók a klub ablakát,
Ragyogna ránk a holdkorong,
S múltról zenélő szívvel ülnénk:
Öreg szobrok, vén Memnonok...
Óhajtás ősszel
Egy kis melegség kéne még
a gyorsan tűnő nyári fényből,
a lelkem borzadva fél a közelgő
tél zord hidegétől.
Egy kis gyöngédség kéne még,
felvidító, igazi jóság,
hiszen élni kell akkor is,
ha nem hajt a vágy, a csók-mohóság.
Egy kis megértés kéne még,
nem zord szavak hideg pengéje,
amik úgy döfnek belém, mint
bárány szívébe a hentes kése.
Egy kis szeretet kéne még,
hisz ez az élet íze, sója:
mi lényünket a végső úton
a nagy bukásoktól megóvja.
( Nádudvari Nagy János)
A Csönd szigete az én kis otthonom.
Itt béke van! Jöjj el,ha elfáradtál nagyon.
Itt elkerülheted a rohanó világ zaját.
Elfeledheted az Idő vad rohamát.
Itt nem kérdez senki,hát nem kell,hogy felelj.
És nem kell,hogy "Jó" légy,hogy magadra ügyelj.
Az sem kell,hogy köszönj:csak jöjj be,és pihenj!
Hogy erőd legyen küzdeni,ha már muszáj,hogy menj.
Az Élet egy küzdőtér,hol vad harcok dúlnak.
Hol döntő szerepe van minden órának,és napnak.
Reggel, ha ébredsz, s harsonáz feletted
ez a mindennapos föltámadás,
már megtudod, nem él sok-sok szeretted,
ki éjjel élt, s szivedbe bánat ás,
de mert álmodba mindezt elfeledted,
oly frissen-új ködös a számadás,
hogy percekig nem fáj, mit régi heg fed,
s nézed magad, minthogyha volna más,
üres közönnyel. Még kacagni is mersz,
min sirni szoktál, majd mindent megismersz,
hogy ez tiéd, eldobni nem lehet,
és -- mit tehetsz? -- mint szennyes únt ruhádat,
magadra öltöd csöndesen a bánat
bilincseit, s viszed a végzetet.
Tudod-e, ez mi?
Jó torna eszednek:
asztalt terítenek,
asztalt leszednek.
Haladnak az utcán,
feküsznek az ágyon,
mint pille cikázik
fejükben az álom.
Karjuk követ, ércet
izzadva vonszol,
sürgöny fut az éjben,
vad telefon szól.
És csönget az ajtón
az orvos, a lázas
szerelmes, a postás,
a koldus, a gázas.
Fejjel nekimennek
a hetyke tavasznak,
harcolnak azértis,
ordítva szavaznak.
Bölcsõt tologatnak,
megcsendül egy ének,
már vége a dalnak,
bámulnak a vének.
Amit ma tartok, azt elejtem,
amit ma tudtam, elfelejtem,
az arcomat kezembe rejtem,
s elnyúlok az üres sötétben,
a mélyen-áramló delejben.
Annál mi van, a semmi õsebb,
még énnekem is ismerõsebb,
rossz sem lehet, mivel erõsebb
és tartósabb is, mint az élet,
mely vérrel ázott és merõ seb.
Szokatlan-új itt ez a köntös,
pár évre szóló, szûk, de göncös,
rossz gúnya, melyet a könny öntöz,
beh otthonos lesz majd a régi,
a végtelen, a bõ, közömbös.
Ne csüggedj mégse, bár vihar szorongat és tép,
köpd le az irigyet, a sorsnak ki ne térj,
légy magadnak elég s ne gyötrődj és ne félj,
ha szerencse, idő s tér rád uszítja vészét.
Üdvödet s kínodat előre mind kimérték;
Tedd, amit kell s ne bánd meg bármit is tegyél,
Parancsot sose várj s ne nézd, mi lesz a bér.
Valóra váltja minden perc, amit remélsz még.
Miért rí s ujjong ki-ki? markában életének
kulcsa. Nézz szét amit csak látsz körülted, ez
mind benned van.
Egy erős szellem terjesztette szét
A hegyek fölött nagy, fehér kezét.
Tekintetének fénye rám mered,
De én nem félek: nem bánt engemet.
Fekete mélyben bukkantam reája.
Magas csúcsokra csalogat ruhája.
Mély álmaimból gyakran keltem én.
Játszom az élet s halál ösvenyén.
S órákon át, míg szívem fájt nekem,
A hegyi úton lassan járt velem.
És hűvös kezét áldón tette ottan
Hő homlokomra és én - megnyugodtam!
Ablakomban, szürke esten,
Üldögélek, semmi kedvem,
Munka nélkül, tétlenül
Sok, sok percem elrepül.
Porbelepte, satnya ágra,
Szirmasíró, bús virágra
Nézek némán, hidegen,
Árva sorsuk mit nekem!
Lelkem üres, puszta, fásult,
És a perc mindegyre száguld,
Míg egy sápadt alkonyon
Itt kell hagyni ablakom...
S a halál szól irgalommal:
"Ne vesződj már szívbajoddal,
Jégkezemmel szeliden
Megsimítom, s elpihen."
Akkor vadul felsikoltok:
Nem akarok lenni boldog,
Élni, élni
, akarok!
Néha rádöbbenek, hogy bármikor elveszthetlek,
S arra, hogy nem elég, ha csak egyszer mondom, hogy szeretlek.
Hogy bármikor történhet veled, vagy velem valami,
Hogy milyen jó hangodat hallani.
Ezer alakba rejtőzhetsz előttem,
Csupa-Kedvesség, látom, mind te vagy;
futhatsz, csodák varázsfátylába szőtten,
s Csupa-Jelen, látom, hogy merre vagy.
A két karunk felé kitárni,
Szenvedni, s bírni, egyre bírni.
Nem látni őt, nem hallani,
Húzd rá cigány, megittad az árát, Ne lógasd a lábadat hiába; Mit ér a gond kenyéren és vizen, Tölts hozzá bort a rideg kupába. Mindig így volt e világi élet, Egyszer fázott, másszor lánggal égett; Húzd, ki tudja meddig húzhatod, Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot; Szív és pohár tele búval, borral, Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal!
Véred forrjon, mint az örvény árja, Rendüljön meg a velő agyadban, Szemed égjen, mint az üstökös láng, Húrod zengjen vésznél szilajabban, És keményen, mint a jég verése, Odalett az emberek vetése -- Húzd, ki tudja meddig húzhatod, Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot; Szív és pohár tele búval, borral, Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal!
Tanulj dalt a zengő zivatartól, Mint nyög, ordít, jajgat, sír és bömböl; Fákat tép ki és hajókat tördel, Életet fojt, vadat és ember öl; Háború van most a nagy világban, Isten sírja reszket a szent honban. Húzd, ki tudja meddig húzhatod, Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot; Szív és pohár tele búval, borral, Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal!
Kié volt ez elfojtott sohajtás, Mi üvölt, sír e vad rohanatban, Ki dörömböl az ég boltozatján, Mi zokog mint malom a pokolban? Hulló angyal, tört szív, őrült lélek, Vert hadak vagy vakmerő remények? Húzd, ki tudja meddig húzhatod, Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot; Szív és pohár tele búval, borral, Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal!
Mintha újra hallanók a pusztán A lázadt ember vad keserveit, Gyilkos testvér botja zuhanását, S az első árvák sírbeszédeit, A keselynek szárnya csattogását, Prometheusz halhatatlan kínját. Húzd, ki tudja meddig húzhatod, Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot; Szív és pohár tele búval, borral, Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal!
A vak csillag, ez a nyomoru föld Hadd forogjon keserü levében, S annyi bűn, szenny s ábrándok dühétől Tisztuljon meg a vihar hevében, És hadd jöjjön el Noé bárkája, Mely egy új világot zár magába. Húzd, ki tudja meddig húzhatod, Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot; Szív és pohár tele búval, borral, Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal!
Húzd, de mégse, -- hagyj békét a húrnak, Lesz még egyszer ünnep a világon; Majd ha elfárad a vész haragja, S a viszály elvérzik a csatákon, Akkor húzd meg újra lelkesedve, Isteneknek teljék benne kedve. Akkor vedd fel újra a vonót, És derüljön zordon homlokod. Szűd teljék meg az öröm borával, Húzd, s ne gondolj a világ gondjával. (Szentkirály - Nyék, 1854.
Még most is látom a kezét
hogy ágazott az ujja szét,
oly szeliden, mint ágtól ág
vagy halkan elvál öt barát,
kik váltan is segitgetik
egymást egy messze életig.
Még egyre látom csöpp kezét:
ugy dolgozott mint csöppke gép
a himzõtûvel vánkosán:
tündérfogócska - igazán -
s hogy gyenge ujját meg ne szurja,
arany gyüszüt viselt az ujja.
Ó álmodom már csöpp kezét
kerek a halma, völgye szép:
a völgye selyem, halma bársony:
ó gyönyörû táj! ó csodás hon!
Én édes szerelmem, egyetlen egy lelkem, mi haszon nekem élnem,
Ha semmit nem segít, jómra fel sem indít az én esedezésem,
Sok könyörgésemre, szép leveleimre csak választ sem téssz nékem?
Lelkemnek fájdalmát, érted való kínját maga te így jól látod,
De ingyen sem érzed, sőt inkább neveted, magadban csak csúfolod,
Mondván: -- „Hagyd, hagyd -- úgymond -- hiszem veszti nagy gond” --,
kínomat úgy mosolygod.
De mi hasznod vagyon sok könnyhullásomon, kétségben mire tartasz?
Én feleségem, jó és drága-drága,
eddig neked dalt alig-alig írtam,
mert nem bíztam tintában és papírban,
s féltem, hogy elhull a szavak virága.
Nem is vittelek tornyos frizurával
fényes parkettre, kart-a-karba-öltve,
ki csöndesen jöttél hozzám, e földre,
sok fogcsikorgatáson, könnyön által.
Külvárosokban jártunk, bús ebek közt,
mikor az ősz nyugalmas, tiszta, síma
mosollyal vérzett - áldott heroina -
sírtunk a ködben, mélypiros sebek közt.
Mit tudta a kultúr, fekélyes, úri
népség, mi vagy te, s az a rongy, ki fennen
hordozza a fejét a bálteremben,
karján egy gyémánt-fülű, buta húri.
Megüli a por a fákat,
kondor hajat, szempillákat,
megüli a pocsolyákat,
leveleket, levélszárat.
Piszkos az ég, piszokszürke:
lomha ezüstpók bemássza.
Roggyan ló és ember lába.
Hálót dob a nap fejünkre.
Vénasszonyok, vénemberek
szőlőtőkéket tojóznak,
bütykösen fogják a földet
a venyigék. Meglapulnak.
Így készül az ihaj-csuhaj!
Még kihúzzák eddig-addig.
Pókhálós és poros a haj,
fakó őszből tarba hajlik.
Nézzétek csak, mit hoz a szél,
nem akármilyen falevél:
nem itten hullt le a fáról,
gólya küldi Afrikából.
Gólya küldi a levelet,
szél leejti falu felett,
füstölgő kémény felkapja,
gólyaírást elolvassa.
A levélben mi is lehet?
Elmondom én, figyeljetek:
"Megérkeztem Afrikába,
örök napsütés honába.
Mégis, mégis csak azt várom:
az idő tavaszra váljon,
kis falumba visszatérjek,
kéménytetőn rakjak fészket."
Elsuhogott az a füttyös
sárgarigó délre.
Sárgul az árva diófa
zöld terebélye.
Levelek lengnek, akár a
színarany rigó-szárnyak,
elszállnak ők is a szélben
puszta határnak.
Áll a diófa, és érett
kincsei válnak tőle:
szellő ha bántja az ágat,
buknak a földre.
Szaporább kopogás, csörgés
támad, ha jön az ember,
s bottal az ágak bogára
boldogan ráver.
Földre, fejekre, kosárba
kopog a dió-zápor,
burkos dióra a gyermek
kővel kopácsol
Az erdőből egy levelet
hozott a posta reggel,
egy száraz tölgyfalevelet,
néhány sor zöld szöveggel.
Az állt rajta, hogy eljött az ősz,
a nyáridőnek vége,
most már a néma télre vár
az erdő és vidéke.
A mackó barlangjába bújt,
elköltöztek a fecskék,
a tisztásoknak zöld füvét
lerágták mind a kecskék,
nem hegedül a zenekar;
nagy most a tücskök gondja,
és újdivatú kalapot
nem visel már a gomba.
Szétosztotta a körtefa
a fanyar vackort régen,
nincsen levél a bokrokon,
és pitypang sincs a réten.
Megüli a por a fákat,
kondor hajat, szempillákat,
megüli a pocsolyákat,
leveleket, levélszárat.
Piszkos az ég, piszokszürke:
lomha ezüstpók bemássza.
Roggyan ló és ember lába.
Hálót dob a nap fejünkre.
Vénasszonyok, vénemberek
szőlőtőkéket tojóznak,
bütykösen fogják a földet
a venyigék. Meglapulnak.
Így készül az ihaj-csuhaj!
Még kihúzzák eddig-addig.
Pókhálós és poros a haj,
fakó őszből tarba hajlik.
Az erdőből egy levelet
hozott a posta reggel,
egy száraz tölgyfalevelet,
néhány sor zöld szöveggel.
Az állt rajta, hogy eljött az ősz,
a nyáridőnek vége,
most már a néma télre vár
az erdő és vidéke.
A mackó barlangjába bújt,
elköltöztek a fecskék,
a tisztásoknak zöld füvét
lerágták mind a kecskék,
nem hegedül a zenekar;
nagy most a tücskök gondja,
és újdivatú kalapot
nem visel már a gomba.
Szétosztotta a körtefa
a fanyar vackort régen,
nincsen levél a bokrokon,
és pitypang sincs a réten.
Elsuhogott az a füttyös
sárgarigó délre.
Sárgul az árva diófa
zöld terebélye.
Levelek lengnek, akár a
színarany rigó-szárnyak,
elszállnak ők is a szélben
puszta határnak.
Áll a diófa, és érett
kincsei válnak tőle:
szellő ha bántja az ágat,
buknak a földre.
Szaporább kopogás, csörgés
támad, ha jön az ember,
s bottal az ágak bogára
boldogan ráver.
Földre, fejekre, kosárba
kopog a dió-zápor,
burkos dióra a gyermek
kővel kopácsol
Üres már a fecskefészek
Itt az eszterhéj alatt,
Üres már a gólyafészek
Tetejében a kéménynek...
Vándor népe ott halad.
Ott a messzeség homályin,
Ott az égnek magasán.
Látom még, mint kis felhőket,
Vagy már nem is látom őket?
Csak úgy képzelem talán.
Elröpűlnek, elröpűlnek,
Tavasz s nyár vendégei,
És őket már nemsokára
A kertek s mezők virága
S a fák lombja követi.
Mint szeszélyes hölgy, a mennybolt
Majd borul, majd kiderűl.
Ajka még mosolyg, s szemébe
Könny tolúl...
Zsongva-nevetve remegtek a fákon a drága gyümölcsök.
Mint ódon páncélingen mikor átüt a sejlőn
meg-megcsillámló szövedéke a finom aranynak:
borzongó lombok közül úgy kacarásztak elő a
napsugarak. - Mikor elbúcsúztam egy évre tetőled,
roskadtan vajúdó s már szőkés hajkoronájú
régi gyümölcsös: künn a mezőn készült puha ágy a
megszületendő, ring-izmú élet-erőnek.
S ez az igézet gyújtja szememben a fényt, amikor most
járom a megvacogó-fogú, dért váró-fejű várost.
Végigdőlök a bőrülésen:
reggelre már otthon vagyok!
A gyors lassan álomba ringat,
amint egykor Ő ringatott.
A kabátomba fúrom arcom, -
kis hasadékon jő a fény;
s ezüstje csillan a szemembe
egy-egy ősz szálnak a fején.
Fél éve már, hogy láttam. - És most
félig lehunyt pillák alatt
a száguldó kocsiból látom:
Ő egyre távolabb marad;
és hajam újra az a szellő
borzolgatja, zilálja szét,
amely kendőjét libegtette,
és simogatta a kezét.
Aztán látom százféleképpen:
aggódva óv, hajol felém,
hogy védjen a gyilkos golyótól
halálos táncok éjjelén;
és látom mosolyogva, sírva...
Száll a zene, szárnyal, szárnyal az alacsony boltív alatt,
zengő hangját visszaverik a csillogó ódon falak.
Kicsiny terem, kedves, meleg - s nagyon régi - ahol vagyok,
benne tűzzel, csillogóan hat fiatal szempár ragyog.
Borús, hideg künn az idő - mintha mostan alkonyulna -,
s itt benn csak zeng, egyre csak zeng a zongora sok-sok húrja.
S amíg száll a régi dallam - vérpezsdítő, szép igézet -,
a hat szempár önfeledten távoli időkbe réved.
Bennem is fölzsong egy dallam, mélyenzengő hangok jönnek,
bennük van az egész élet: vidám mosolyok és könnyek,
hősi munkák, hősi harcok, a kék ég - s ez a kis terem,
- fölzsong bennem sejtelmesen az egész nagy történelem!
Éjfélen az óramutatók! – És távol: fekete erdők!
Rothadni ázott bokrok alatt, különös ízekkel a szánkban!
Hangyák! és édesen hámlik a hús! hűs záporok énekelnek –
Óh, néma giliszták! őszi csönd! jácint szellők suhogása!
Mert ősz van és agyam-kezem már igazán belefáradt
a pénzszerzésbe… – Barátaim, hát ennyi, csak ennyi az élet? –
Csönd, őszi csönd, és vége. És szomorú, hogy ez a vég,
szomorú, hogy az egészből egy szomorú vers marad csak.
Tegnap még szégyenlős növendéklányként
szemérmesen mosolyogtak az alig-hamvas
szilvák, barackok, riadt-kicsi almák,
hajladozó búzatáblák alig sejtették
szőkeségük élet-adó hatalmát,
a napok tüzes-arany csöndjébe
bele-belecsattant egy zápor,
a mezőn lesunyt füllel ázott a jószág,
és látod, kedves:
ma, a kert egyik zugában,
orgonabokrok szoknyája alatt
fölfedeztem néhány lapuló őszirózsát.
Remegtek, mikor tetten értem őket,
hogy szirmaikon cipelik már az őszt,
hisz jóformán még nyár se volt - hát mit akarnak,
de csak hallgattak makacsul,
és benne volt e hallgatásban,
hogy maholnap a faleveleken
dérré kegyetlenedik a harmat,
hogy a sarkon hancúrozó kölykök kezében
labda helyett ott-szomorkodik a szamárfüles irka,
az utcák megtelnek lebarnult emberekkel,
s a siető, álmos arcokat
piros-vidámra csipkedi a reggel;
a sétatéren fiók-festő-gigászok
lesik el a fáktól a pazar színkeverést,
s szerelmes kamaszok verses vallomásra ihletődnek;
lomhán csurognak a méz sugarak
s érett-gyümölcs-illata lesz az anyaföldnek,
és szemed parazsában
föllobban újra a szerelem, a gyöngédség, a jóság.
Szemem falán kívül is, belül is
ez a kietlen őszi tájkép:
sétatér.
Azok az emberek, akik most hangosan beszélve
haladnak előttem, rögtön eltűnnek a fák közt,
az a nő, aki mellettem ül a padon,
mindjárt meghal, feje félrebillen,
szeme kiszárad, húsa lehull.
Milyen egyedül leszek!
A lombok is leszállingóznak,
a jövőéviek is; fakadásuk hiábavaló.
Csak én fogok itt ülni magányosan,
céltalanul, haláltalanul sok-sok iszonyú évig.
Mindjárt elnémulok, nem lesz akihez szóljak
s azt se mondhatom el, hogy nincs akihez szóljak,
s mire nyomdagépek méhéből életre edzve
ez a vajúdó vers világra jön,
csak üveges szemek bámulják mindenünnen:
Nem lesz, aki értse.
Minek nevezzelek,
Ha a merengés alkonyában
Szép szemeidnek esti-csillagát
Bámulva nézik szemeim,
Mikéntha most látnálak először…
E csillagot,
Amelynek mindenik sugára
A szerelemnek egy patakja,
Mely lelkem tengerébe foly –
Minek nevezzelek?
Minek nevezzelek,
Ha rám röpíted
Tekintetedet,
Azt a szelíd galambot,
Amelynek minden tolla
A békesség egy olajága,
S amelynek érintése oly jó!
Mert lágyabb a selyemnél
S a bölcső vánkosánál –
Minek nevezzelek?
Minek nevezzelek,
Ha megzendülnek hangjaid,
E hangok, melyeket ha hallanának,
A száraz téli fák,
Zöld lombokat bocsátanának
Azt gondolván,
Hogy itt a tavasz,
Az ő régen várt megváltójok,
Mert énekel a csalogány –
Minek nevezzelek?
Szeretlek
Ez a szó melyet,
A füledbe súgnám,
Ha itt lennél velem,
Még ez a szó sem fejezi ki, amit én érzek,
Ez annál fényévekkel több,
Ilyet még nem éreztem,
Csak hittem, hogy tudom mi az igazi szerelem,
De megtévesztett,
Most már tudom mi a szerelem,
Ez az.
Pedig még nem is találkoztunk,
De a beszélgetések hangulata és mélysége,
Meggyőzött hogy beléd estem,
Gyönyörű arcodat nézem a képeken,
Folyamatosan,
Nem is hiszem el, hogy van ilyen csoda a világon,
Annyira szép vagy,
Örülnék, ha karjaidba zárnál,
És te is azt súgnád a fülembe, hogy
SZERETLEK!!!
Az vagy nekem, mi testnek a kenyér
s tavaszi zápor fűszere a földnek;
lelkem miattad örök harcban él,
mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg;
csupa fény és boldogság büszke elmém,
majd fél: az idő ellop, eltemet;
csak az enyém légy, néha azt szeretném,
majd, hogy a világ lássa kincsemet;
arcod varázsa csordultig betölt,
s egy pillantásodért is sorvadok;
nincs más, nem is akarok más gyönyört,
csak amit tőled kaptam s még kapok.
Koldus-szegény királyi gazdagon,
részeg vagyok és mindig szomjazom.
Reggel, ha ébredsz, s harsonáz feletted
ez a mindennapos föltámadás,
már megtudod, nem él sok-sok szeretted,
ki éjjel élt, s szivedbe bánat ás,
de mert álmodba mindezt elfeledted,
oly frissen-új ködös a számadás,
hogy percekig nem fáj, mit régi heg fed,
s nézed magad, minthogyha volna más,
üres közönnyel. Még kacagni is mersz,
min sirni szoktál, majd mindent megismersz,
hogy ez tiéd, eldobni nem lehet,
és - mit tehetsz? - mint szennyes únt ruhádat,
magadra öltöd csöndesen a bánat
bilincseit, s viszed a végzetet.
Amit ma tartok, azt elejtem,
amit ma tudtam, elfelejtem,
az arcomat kezembe rejtem,
s elnyúlok az üres sötétben,
a mélyen-áramló delejben.
Annál mi van, a semmi ősebb,
még énnekem is ismerősebb,
rossz sem lehet, mivel erősebb
és tartósabb is, mint az élet,
mely vérrel ázott és merő seb.
Szokatlan-új itt ez a köntös,
pár évre szóló, szűk, de göncös,
rossz gúnya, melyet a könny öntöz,
beh otthonos lesz majd a régi,
a végtelen, a bő, közömbös.
Már megtanultam nem beszélni,
egy ágyba hálni a közönnyel,
dermedten, élet nélkül élni,
nevetni két szemembe könnyel.
Tudok köszönni ostobáknak,
bókolni is, őrjöngve dúltan,
hajrázni, ha fejemre hágnak.
Az életet én megtanultam.
Csak oly unott ne volna minden,
a jó, a rossz, amit a sors hoz.
Ennen-sebem is úgy tekintem,
akár egy esetét az orvos.
Mindazt, mi fáj és van, megértem.
Nekem jutalmat hát ki adhat?
Nem zöld kölyök vagyok. Megértem:
Halál, fogadj el a fiadnak.
Olykor éjjel... szívem hogy zakatol!
Az ágyon ujjam tévedezve jár,
S nagyon közel, mellettem valahol
Halkan megkoccan a vizespohár...
S nem tudom, hol vagyok... akadozón
Rémlik elém az elmúlt, messzi est,
S az ujjam a fagyos márványlapon
Reszketve egy gyújtót keres...
Áldott a fény, mely sercegőn, fakón
Ilyenkor gyűrt párnám mellett kigyúl,
S a kedves, vén tapétát a falon
Megcsillantja, s bús orcámhoz simul!
Jól esik látnom: csendesen pihen
Minden bútor és békén feketül,
S az iszonyú és néma semmiben
Föllélegzem: nem vagyok egyedül...
Ablakomban, szürke esten,
Üldögélek, semmi kedvem,
Munka nélkül, tétlenül
Sok, sok percem elrepül.
Porbelepte, satnya ágra,
Szirmasíró, bús virágra
Nézek némán, hidegen,
Árva sorsuk mit nekem!
Lelkem üres, puszta, fásult,
És a perc mindegyre száguld,
Míg egy sápadt alkonyon
Itt kell hagyni ablakom...
S a halál szól irgalommal:
"Ne vesződj már szívbajoddal,
Jégkezemmel szeliden
Megsimítom, s elpihen."
Akkor vadul felsikoltok:
Nem akarok lenni boldog,
Élni, élni, akarok!
Öregeste ódivatu költők
Bordalait sorra olvasom,
Agg betűk, mint nemes, vén szőlőtők,
Húzódnak a sárga papiron.
Lugasoknak fűszeres árnyéka
Fakó írás mögül rámlehel,
Ősmámorok édes maradéka
Rámborul, mint rózsaszín lepel.
Rémlik: ülök venyigetűznél, lent,
Kertek alján, őszi alkonyon,
Halk szüreti dal a hegyen átzeng,
Mellettem egy ősi billikom.
Duruzsuló zsarát meleg pírja
Két merengő, régi arcra száll:
Orczy Lőrinc a parazsat szítja,
S rámosolyog jó Vitéz Mihály.
Kérek minden rangú és rendű embereket,
hogyha vétkeztem ellenük:
bocsássanak meg érte!
Kérek testvéreket és barátokat,
versenytársakat és ellenségeket,
hogy fogják meg a kezemet.
Felejtsék el, ha Bábel forgatagában
kínok borától szédelegve jártam
és nem emeltem kalapot.
Szorongok, félek mostanában,
különös-nagyok a csillagok mostanában,
egyedül vagyok mostanában.
Mindent próbáltam, aludtam, sírtam is;
most utoljára plakátokat ragasztok
a jószívek falára:
Kérek testvéreket és barátokat,
kérek minden rendű és rangú embereket,
hogy szeressenek engem!
Kunyhóm reng rozogán, cölöpje reccsen,
nádszögét a szelek zihálva tépik.
(Sápadt képed előtt csapong a mécses,
föl-fölrezdül ijedten s újra elhal...)
Zordon, régi mesék vad sziklaszája
tátong, s elszabadult az Óriásrém:
szárnyas ménparipán zúdulva száguld,
dús, bozontos öreg tölgyekre villám-
lasszót bőszduhajul, cikázva cserdít,
csattan s zengve süvít, hogy visszarántja.
Elmegy. Újra jön. Őspaták hatalmas
érce dörgeti vén hidak kikorhadt
fáját, fent a nagy űr visszhangja gördül.
Csak pihenek egy kicsit a gesztenyefa
virághullása alatt, a méhek bódító
zümmögésében, mert megfáradtam és
szédít az álom és ég a szemem.
Vándortarisznyám mellettem nyugszik,
minden ág meghajlott és letört alatta,
felsebezte vállamat, most itt pihen
oldalam mellett és nézem sokáig:
Nem tudom, mi van benne, valami
megbízatás, világokat rendítő titok
lezárva s lepecsételve hét pecséttel.
Vagy csak iromba gyémánt, súlyos aranytömb,
talán csak ólom és fekete szikla,
mit tudom én, - nekem el kell vinnem
és át kell adnom fáradtságos vándor-útam
végén.
Szeretnék a boldogságról írni
szeretnék többé sohasem sírni
szeretném a világba kiordítani:
Ne csüggedj, van remény
az út vége a győzelem!
nehéz a harc, de 'mi vár:
boldogság, béke, szerelem!
Szeretnék a szerelemről írni
szeretnék boldogságtól sírni
szeretném a világba kiordítani:
Istenem! Ő itt van velem!
Látom Őt, nemcsak álmodom
a perceket már nem számolom
mert eljött, s többé nem megy el
ó, áldott élet
áldott szépség
áldott szerelem!
A csend partján ha lépdelsz,
Lesz veled egy mégis,
Lesz veled egy mégsem,
Gondolkozz miért nem.
Mert nem kezdődött, s nem lett vége,
Csak egy reggel volt mely nem ébredt a fényre,
A csend partján ha lépdelsz,
Mond el, miért nem?
Napokra emlékszel, mit odaadtál másnak,
De nem kaptál semmit, értéktelen a látszat,
Lesz még olyan csend mely harangszóval ébreszt,
Bátortalan válaszokat ágyúszóval öl meg!
S megérted, mit megérteni fáj,
Kopogtat az élet, de beengedni fáj,
A csend partján ha lépdelsz, lesz veled egy szó,
Egyszer legyen majd jó
Nekünk így rendelték messze...
Ha nagyon egyedül vagy, kicsi rózsa,
s végtelen éjjel ködharmata hull,
én mellédsimulok hangtalanul.
Ha árvaságod szívet-facsaró,
csak szólnod kell és támaszod leszek,
élő, egyszerű rózsafakaró.
Ha síró, szellemjáró éjfelen
végigszáguld a szél zúgva, seperve,
eldughatod az arcod kebelemre.
Ha babonázva arcodba mered
a sápadt, kaján, torzult holdvilág-arc,
elfödöm gyöngéden a szemedet.
Ha fáj, ha üldöz valami titok,
belefújok egy kicsi ezüst sípba:
gondot-űzni tündéreket hívok.
Szemben egy bérkaszárnya volt
Oldalt piros postaszekrény
A járda szélén, ahol megálltunk
Az eső alattomosan szitálni kezdett
Én a toronyóra felé sandítottam
Közben, hogy mégis mondjak valamit
Szórakozottan és félig tréfásan
Udvarolni kezdtem, hogy milyen szép
Mindenféle pongyola hasonlatban
És akkor, ahogy hirtelen ránéztem
Meghökkenve torkomon akadt a szó
A szemehéja lehunyódott és rebbent
És a szája kerekre ki volt nyitva
Mint egy kis csuka, ahogy kapkod a víz felszínén levegő után
Meg egy fürjecskefióka, ahogy
Piros bársonnyal kibélelt torkát tátogatja
És mint a selyempapír hajnalkavirág
Ahogy csapja az eső és bután szomjasan
Remeg és inog és kifordul és hagyja verni magát
Mert akkor én már közelhajolva,
Tágrameredten a kiváncsiságtól
És vadul és mohón és kegyetlenül
Dícsértem és magasztaltam
Hogy milyen szép és gyönyörű
Képtelenmód túlozva, fantasztikus szavakkal
És a szárnyas szó, csapkodó, százkarú korbács
Vastagon és langyosan
Csurgott végig az arcán az esővel együtt
Ami most már komolyan megeredt
És szemmel és szájjal beszívta és megduzzadt
És már igaz volt minden szó, amit mondtam
És akkor ijedten elhallgattam
És sarkon fordultunk és köszönés nélkül kétfelé szaladtunk
Sandán nézve kétoldalt, hogy látta-e valaki
Részeg madarak dobogtak
Nekilódulva, akadozva, elakadva.
Kislány ő még, a mamája
nyújtózkodva karjára
veszi,
Odahajol az arcához,
az őzek dalát beszélik el néki szemei,
A villamosok hajnali csengését,
meg a legmagosabb fenyőfa csúcsát,
Kék lángocska lobban ott föl, mutatja a nagy fenyő
útját,
Ő a fenyőfa akarata, odaszól a fának: Nősz-e már?
Tudsz te nőni,
hát még hogy a kisgyereknek homlokából
rád száll a madár,
Néked kínálja ceruzáját a kisgyerek,
úgy tipeg által a folyó tükrén,
Ugrándozva várja mamája,
eléje megy sebesen, büszkén,
Ahogy lehajol az árban, melle csengve a habokba ér-
Mögötte meg szőke halomba kereken frissen hull,
száll a kenyér.
Nézd csak, bolondul,
karikázva
hogy összecsap az a két sárga
lepke! hogy kezd tündéri táncba!
hogy gyúrja egymást,
hogy forog!
Négy szárnyuk százfelé lobog,
pedig egyhelyben kavarog.
Csókolóznak? vagy
marakodnak?
Most hirtelen egybefogóznak,
s nyílegyenest fölfurakodnak.
föl, föl, föl, ingó,
lebegő
tornyot húzva, mely repdeső
útjuk nyomában égbe nő,
függőlegesen rakéta:
már a
bükk magasában, már a nyárfa
csúcsánál járnak: már a drága
túlvilágban szikráznak
a
kék őrületben, ahova
csak a szerelem mámora
vagy az se emel!...Ott repülnek!
Nem mondhatom el
senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.
Próbáltam súgni, szájon
és fülön,
Mindnyájatoknak, egyenként, külön.
A titkot, ami úgyis
egyremegy
S amit nem tudhat más, csak egy meg egy.
A titkot, amiért egykor
titokban
Világrajöttem vérben és mocsokban,
A szót, a titkot, a piciny csodát,
Hogy megkeressem azt a
másikat
S fülébe súgjam: add tovább...
A félelmetes angyal ma láthatatlan |
Mint észrevétlenül álomba hull az ember, Apa és kisfia most együtt látogatják, De mégis néhanap felnőttként pénzt keres már, |
Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent, |
Legyek a hajnal, ha nincs többé álmod,
Sötétben az égő gyertyafény,
Holnap is én legyek a láthatárod,
Szívedben vigasz, ha nincs remény.
Legyek a napfény a felhőtlen égen,
Az éjszakában a csillagod,
Találjam meg a lelked a szélben,
Ha időnként bárhol elhagyod.
Legyek az ölelés, perzselő vágyad,
Nekem szánj minden csókodat,
Legyek a hullám, a tenger, ha árad,
Könny, ha már mindenki megtagad.
Szíved örökre enyémbe zárom,
Nem leszek sohasem délibáb,
Árnyékod vagyok, a Te utadat járom,
S kimúlok, ha fény nincs tovább.
Az én dalom a bérci hegynek
Vidáman csörtető patakja,
Madárka, mely a boldogságát
Minden fán, bokron eldalolja.
Az én dalom az őszi lombok
Borús, sejtelmes suttogása,
Hulló levelek zizegése,
Hollószárnyaknak csattogása.
Az én dalom földet megrázó
Dörgése a haragvó mennynek
Amelyre a zúgó visszhangok
Vad rettegéssel jaj-t felelnek.
Az én dalom egy halk imádság,
- Rebegik lázas, haló ajkak, -
Egy-egy utolsó kondulása
Szívemnek, e repedt harangnak.
Elszenderült a Semmi
És azt álmodta, hogy Valami lett,
S az a Valami - én vagyok!
És azt álmodta, hogy a messzeségben
Előttem egy szent Cél ragyog,
Egy ismeretlen Cél,
Amely felé megyek, megyek...
És jönnek szembe utasok
És kérdeznek: honnan jössz?
És felelek rá: nem tudom!
És kérdeznek: hová mégy?
És felelek rá: nem tudom!
Lopódzva jő az Alkony, -
Lilába olvadnak a zöld mezők
És szürkébe a kék hegyek,
És én fáradtan, csüggedt fővel
Megyek, megyek!...
/Ford.: Kálnoky László/
/Ford.: Kálnoky László/
Ma a nap is vidámabban ébredt
sugarai futkosnak az égen,
hajnali kék lágy lehelet kering
ebből a nép lendületet merít!
Az utolsó júniusi reggel
mámorító érzelmeket rezget,
harmatcseppek virágokon futnak
a kelyhekbe kikötőbe jutnak.
Csodálatos ez a nyári világ
rád mosolyog minden kicsi virág,
jó a kedved, mosolyog az ég is
és a tenger oly sötéten kéklik.
Egyik hullám másik után szalad
aztán együtt ütköznek a partnak,
a nyugalom ami ebből árad
ringatja a varázsát a nyárnak!
A fény örömódát zeng most a zöldellő lombok felett,
az ágak közt halvány fénycsík mementó, a láz,
melyet a gyarló Napisten folyton megkíván s magának megszerez,
mert ez az a szerelem mely csak nyáron terem, mint ahogy a
cseresznye is mosolyog most, nagy, ringó szemeivel, vissza rám, a kertvégi,
csendes kis fán, s mellette az egres, és a füttyös barack, odébb már a szilva
is lassan kínálja magát, és a meggy ereje sem lankad, szüntelen piroslik parányi alakja,
mint ahogy a vér piroslik az erekben, ó éltető napfény, ó éltető sudár meleg,
fond körém lágyívű hajlataid, fond körém kiterjesztett nagy szárnyaid, ó áldott
június, első nyárnak zajongó látomása, nemes június, mennyi fény az utakon,
mennyi csodás lelemény a tarló lágy csendjei közt, s ma még az is
zöldell, ma még minden élet, és minden cselekvés, édes-boldog szertelen
nyár, élet fakad
minden öleléseden, élet nyílik a csókjaid után, s itt időz mindig, mint virágok
szirmán fakadt boldog látomás, az ezer színben pompázó életteli szerelem…
Ím a nyárnak közepén
az erdőt járom én.
Tölgyeseknek rejtekén,
mennyi vadregény...
Ha tisztás kerül utamba,
pázsitján lépkedek.
Míg mókus szalad fenn a fán,
én utána kémkedek.
Július a hév hava,
a Nap reánk lehel.
Sugara úgy simogat,
súgja, élni kell!
Áldott fénye éltető,
most oly nagy ereje...
Érzed, hogy nő a fényerő,
ha fordulsz Nap fele?
A nyárfák ezüst csillogása,
futó szellő ujjain,
Víz fodrán a fény játéka,
mint finom hangszer húrjain.
Itt, hol e bujdosó csermely
A bús bükben tévedez,
S búslakodó énekemmel
Csak a kőszirt epedez,
Megjelensz, ó kegyes lélek!
Epekedő szívemben,
S hív kebledbe visszatérek
Forró képzeletemben.
Ha a bús hold sugárai
A vizeken reszketnek:
Bágyadt szemem záporai
Csak téged emlegetnek;
Ha a hajnal bíborszínnel
Az égen pirosodik:
Árvád lankadozó szívvel
Terólad gondolkodik.
Ha bús völgyek rejtekében
Kínom előtt bujdosom,
A vadon bús zengésében
Édes neved hangozom;
Ha magányos kamarámban
Keservimmel zárkozom,
Könnyel ázott nyoszolyámban
Utánad óhajtozom.
Most jázminos lugasban,
E nyári hűvös estvén,
Lillámmal űlök együtt:
Lillám velem danolgat
És csókolódva tréfál,
Míg barna szép hajával
Zefir susogva játszik.
Itt egy üveg borocskát
A zőld gyepágyra tettem
És gyenge rózsaszállal
Száját be is csináltam,
Amott Anakreonnak
Kellő danái vannak
Kaskámba friss eperrel.
Egy öszveséggel íly sok
Gyönyörűt, becsest ki látott?
S ki boldogabb Vitéznél?
Most adá virágom nekem bokrétáját,
Magához hasonló szerelmes virágát,
Kiben violáját kötötte rózsáját:
Úgy tetszik, hogy értem ebből ő akaratját.
Viola szép színe mutatja hívségét,
Rózsa piros volta hozzám nagy szerelmét,
Fejér rózsa penig mondja tiszta éltét;
Nézsze mint mutatja bölcs és eszes elméjét!
De látom, hogy evvel nemcsak azt jelenti,
Hanem viszont hogy én is oly legyek, kéri,
Hív, tiszta, szerelmes legyen szívem, inti,
Azminthogy ő magát is mondja hozzám lenni.
Ne bántson az meg, fényes napvilágom,
Ha arcom néha elsötétedik;
Nem lehetek én, bármiként kivánom,
Még előtted sem folyton-folyva vig.
Nyugtasson meg, hogy ilyenkor szivembe
A bánatot nem te hozád vala...
Hogyan szereznél bánatot nekem te,
A földnek égnek legjobb angyala?
Egészen más az, amért engem néha
Kisértetes halványság színe fed;
Én egy szellemnek vagyok martaléka,
Mely meg-meglátogatni nem feled.
Hiába kérem, hasztalan esengek,
Hogy hagyjon el, hagyjon magamra már;
Kérlelhetetlen, siket ő!
Szép levél, amelyet írtál,
Életemnek élete!
Benne elméd minden fénye
S szíved minden melege.
Oly forróan fested és oly
Édesen szerelmedet,
És, ki hinné? nékem mégis
Fáj, nagyon fáj leveled.
Egy redő űlt homlokomra,
Amidőn elolvasám,
S e redő fáj, mintha késsel
Hasították volna rám.
Leveled virágbokor, de
Kígyó lappang a tövén.
Keresém és nem lelém meg,
De csipését érzem én.
Készakarva vagy nem tudva
Bántod ekkép lelkemet?
betegséggel szomszéd a halál...
Gyógyulj meg édes, szép menyasszonyom!
Mivé leszek, ha ajkaid helyett
Fejfádat csókolok?
Itt hagynál engem? engem! és miért?
Hogy minél elébb föl az égbe menj?
Szebb lesz neked, szebb lesz velem a föld,
Mint nélkülem a menny. -
Ne vedd el tőlem, oh sors, hívemet...
Megénekeltem már egy holt leányt...
Ne kivánd, hogy két koporsó közé
Szoruljak, ne kivánd!
Hagyd meg nekem, sors, hagyd meg őt nekem!
Hisz ő a díj egy olyan életért,
Amely beillik kárhozatnak is,
Ha nem nyer semmi bért.
Sokat könnyeztek e szegény szemek,
Sirattak örömet és életet,
Miket hiába kerestek.
Sokat vakultak e fájó szemek
Bölcs könyvek öreg lapjai felett,
Mikből hiába tanultak.
Sokat tágultak e beteg szemek
A csodák és az örvények felett,
Mikbe szédülni szerettek.
Ma mosolyognak már e vén szemek
Tűnt örömek és tűnt kínok felett,
Miket örökre megáldok!
Szabad legyen még ezt dúdolni halkan,
Csöndes panaszt, zúgó világviharban,
A Tisza partján nézni mély vizekre
És a vizekre hajló fellegekre.
Mint monitor mellett az árva bárka,
Olyan magányos szívem szomorúsága.
A bárka zöld volt, mint a jó reménység,
Most szürke, mint a vénség és a kétség!
Tavaszi szél száll, rügy bimbója pattan,
Valami kászolódik e tavaszban,
Ilyenkor sírnak gyantát fiatal fák,
Ilyenkor fáj az elmúlt fiatalság!
Lelkem ma sétál régi városokban,
Hol ifjú voltam és szomorú voltam.
Tavaszi fényben vár a drága Várad,
Hol Annáért volt szép a dal s a bánat.
Némán borongok az öreg Pozsonyban,
Hol ifjú lánnyal vígan kóboroltam.
A csöndes Léva holdas udvarában
Tűnt zongorát hall fölujjongni vágyam.
A nyárutói gazdag Újvidéken
Egy hervatag kert visszhangozza léptem.
A messze, árva Szigeten, a parkban,
Egy fát keresnék, hol szívet faragtam.
Szelíd domb alján szomorú Szakolcán
Vidéki bánat föllege hajol rám...
Nem itt, nem itt van az én világom;
Más vidék az, ahova én vágyom!
Illatosabb, napfényesebb róna,
Mintha nem is az a napja volna.
Erdő, mező változatos színnel -
Mesteri kéz olyat soh'se színel:
Kék ligetek, kék hegyek aljába'
Fürödik a puszták délibábja.
Ott van az én egyszerű tanyácskám,
Mintha most is szemem előtt látnám;
Kertem is van: talpalatnyi birtok...
Most is abban ültetek és irtok.
Csemetéim bodorodva nőnek,
Hosszu sorral mind elémbe jőnek,
Örömarccal, mint hálás növendék,
Mutogatván a piruló zsengét.
Mi a tűzhely rideg háznak,
Mi a fészek kis madárnak,
Mi a harmat szomju gyepre,
Mi a balzsam égő sebre;
Mi a lámpa sötét éjben,
Mi az árnyék forró délben,...
S mire nincs szó, nincsen képzet:
Az vagy nekem, oh költészet!
Ha az élet útja zordon,
Fáradalmit fájva hordom,
Képemen kel búbarázda,
Főmön a tél zúzmaráza:
Néhol egy-egy kis virág nyit,
Az is enyhit egy parányit:
A virágban téged lellek,
Öröme a kietlennek!
Ha szivemet társi szomja
Emberekhez vonva-vonja,
De majd, mint beteg az ágyba,
Visszavágyik a magányba:
Te adsz neki puha párnát,
Te virrasztod éji álmát,
S álmaiban a valóság
Tövisei gyenge rózsák.
Elfolyt a méz a köpűből,
A köpű is romba:
Beléesett egy vén medve
Világfájdalomba;
Dirmeg idébb, dörmög odább,
Hangja szép goromba:
Hej! nem így volt, más világ volt
Fiatal koromba!
Nem őrizte akkor a méh
Szuronnyal a mézet,
A szamóca és a málna
Bővebben tenyészett;
Nem volt ilyen hosszu a tél -
Alighogy a talpam
Fölfelé is, lefelé is
Egyszer végignyaltam.
Csöve nem volt a vadásznak,
Az oláhnak botja -
Sem pedig így megviselve
Bundám állapotja.
Ha durcás kis arcod
Egészen az arcomra
Fekteted, Te, én kicsi lyányom:
Nem bánom:
Csak a könnyeink folyjanak össze.
Ha egy kicsit sírsz tán,
Ha sírnál, miként tudsz jól:
Két, nagy szemed mocskolva egyre:
Eszedbe
Mégis én jutok akkor és mindig.
Ha a nevetésed
Tőlem messze célozna,
Ha akarlak, vissza-célozlak
S elhozlak
Biróságom elé kis bűnösként.
Ha az örömöddel,
E kis tarka madárral,
Földalolod szívem, kalitkád,
A titkát,
Mint a hű temető őrizem meg.
A szemedet, arcod mélységes, sötét szürke tavát
homlokod havasa alatt, homlokod havát
elfeledtető fényes nyári szemed szédületét
szeretem és éneklem e szédület szeretetét.
Mélységes érctó, érctükör, fémtükör, mesebeli,
szédülsz, ha belevillansz; ki tudja, mivel van mélye teli?
Szellemek érctava: drága ércek nemes szellemei
fémlenek villanásaiban; de mily ritka fém szelleme tudhat így
fényleni?
Mély, fémfényű, szürke, szépszínű szemedben, édesem,
csodálatos csillogó csengők csilingelnek csöndesen,
csendesen, - hallani nem lehet, talán látni sem:
az látja csak, aki úgy szeret, mint én, édesem!
Tudod-e, ez mi?
Jó torna eszednek:
asztalt terítenek,
asztalt leszednek.
Haladnak az utcán,
feküsznek az ágyon,
mint pille cikázik
fejükben az álom.
Karjuk követ, ércet
izzadva vonszol,
sürgöny fut az éjben,
vad telefon szól.
És csönget az ajtón
az orvos, a lázas
szerelmes, a postás,
a koldus, a gázas.
Fejjel nekimennek
a hetyke tavasznak,
harcolnak azértis,
ordítva szavaznak.
Bölcsőt tologatnak,
megcsendül egy ének,
már vége a dalnak,
bámulnak a vének.
Az ablakunk egy más világra nyílik,
nincs benne nappal és nincs benne éj.
Ajtót nyitunk, s egyszerre ott az örvény,
lábunk alatt tízölnyi meredély.
Egyik szobából a másikba bolygunk,
hallunk beszédet, hallunk egy sikolyt,
hallunk kacajt is és meredten állunk -
dobog a szívünk - nem tudjuk, mi volt.
A nevetésnek rég nem örülünk már,
és a síráson sírnunk nem szabad.
Olykor, mikor nagyon fáj, félrenézünk,
szájunkon higgadt, betanult szavak.
Nálunk a tükrök mind-mind kancsalítnak,
fonákra fordult mindegyik kilincs.
Régen
kószáltam én a földön-égen,
köd volt előttem, köd megettem,
fricskával és füttyel fizettem
a szélnek, s az utcát tapostam.
Mostan
nehéz a lelkem, mint a mázsa.
Jaj, ez az élet áldomása,
nincs semmi már, mi lángra gyújtson.
Nézd, itt a portám, itt a kulcsom,
itt asztalom és itt az ágyam.
Vágyam,
a szajha, összevissza-párzott,
vemhet vetett ki és bogárzott,
és rémet-szörnyet kölykezett.
Ezek
a fattyaim mind énbelőlem,
pocsolnak a vérben, velőben,
övék vagyok, enyémek ők,
a vérem isszák, vért, velőt
gyilkos szeszéllyel.
Hányszor gondoltam téli éjjel
Ha sirtam, mit csinál a tenger?
Most itt vagyok. Tél van. Köd és szél.
És küzködöm a fergeteggel.
Most itt vagyok. És sírva nézem,
Hogy búg a szél a kékes áron.
Egy lány nevét dobtam beléje,
Mi lesz, mi lesz, ha kihalászom?
De nincs sehol. Hol is keressem?
Köd, tél, habok gyászindulója.
Pedig de sokszor megsirattam
E nyári álmomat azóta.
Fejem a hullámokba fúrom,
Felkotrom a sötét fenéket.
Csak víz.
A hosszú, hosszú, hosszú éjszakán
ágyamra ül fásultan a magány
és rámtekint és nézdeli magát
és fésüli hosszú, hosszú haját.
Eszelős hölgy. A szeme oly szelíd
és bontja, oldja tornyos fürtjeit
és oldja, bontja - percre perc enyéz -
és újra kezdi mindig. Sose kész.
És oldja álmom, bontja gondomat,
álomtalan partokat hívogat.
Ha szunnyadok, csörrennek fésűi,
hosszú haját nevetve fésüli.
Csak hallgatom álomban, éberen,
hogyan motoz-motoz az éjjelen.
Most újra kezdi.
Mint másaink, úgy húznak át az égen
S elmúlnak, mint mi, szépen, csendesen.
A semmiből bukkannak föl fehéren
Vagy komoran s övék a végtelen.
Oly idegenül szállnak, egyesülnek
S oly nyomtalanul tűnnek ők tova
S fölöttük az örök azúr derűnek
Tovább ragyog fölséges mosolya.
Az egyik felhő szelíd, mint a bárány,
Másik sötét, mint bika, egy a vég,
Van, amelyiket átölel szivárvány
S van, mely sívár, mint vén váromladék.
Ó felhők, sokszor elnézem futástok
S ballagástok, távol testvéreim
S amíg ti mentek, én tűnődve állok,
És nem találok ösvényt bánat, átok
És borzalom bús földi térein.
Megint tavasz van és megint panasz van
Szívemben, ebben az örök kamaszban.
Mert fiatal még és nem értik őt,
Repül, mint a nyíl, mit Szerelem kilőtt.
Repül, de már nem várják szívesen
Az ifjak és a vének kedve sem
Derül reája s úgy borul föléje
Az ég, mint hűtlen szép szemek kökénye.
Ravasz tavasz, ne játssz velem hiába,
Ne csalj, színek és fények orgiája!
Ha jő a tél majd s hímez jégvirágot,
Én akkor is még múltak májusában
Emlékek orgonáit tépve járok.
Ma még Tied körülötted minden,
Adhatsz belőle, adj hát, kinek nincs,
Mert jön egy nap, talán nemsokára
S kihull kezedből minden földi kincs.
És nem lesz tied többé semmi sem.
Tollad, virágos párnád másra vár,
Mit maga köré épített egy élet,
Nem lesz több mint összeomló kártyavár.
Ma szólhatsz még jóságos, meleg szóval
Testvéredhez, ki szenved, szomorú,
Vigaszt hoz szavad zengő muzsikája
S tán rózsát hajt egy töviskoszorú.
Hajolj hát hozzá, amíg beszélsz,
Harmatként hulljon szerető szavad,
Mert jön egy nap, hogy elnémul az ajkad
És soha többé szóra nem fakad.
Ma kezed még erős, a lábad fürge,
Szolgálhatsz szegényt, árvát, beteget,
Ma törölhetsz verejtéket, könnyet:
Óh, most segíts, ha teheted!
Mert jön egy nap, hogy kezed mozdulatlan,
Mindegy, hogy ősz lesz, tél, vagy koranyár,
Mert nincs több időd, s amit meg nem tettél,
Azt nem teszed meg többé soha már.
De ma még Tied körülötted minden,
És adhatsz...
Egy gyermek néz rám, több, mint negyven éve,
Sötét szemével, mint a fájdalom,
Pedig nem tudta még, micsoda éjjel
Borul derűs lelkére egy napon.
A nyolcvanas években mosolyogva
Simogatott meg mindent, ami szép,
Képeskönyvek ábráin andalogva
Érezte a világ ízét, szinét.
Magányos gyermek volt és hallgatag,
De szíve mélyén rejtelmes patak
Csobogott, ősi forrásból eredve,
A gyermek minden bánata és kedve
E vizen ringott, mint papírhajó.
De ma elment az öröme, keserve
S mint az örökre fáradt utazó,
Merev, üres tekintettel keres
Egy arcot, mely már végtelenbe vesz.
Ó boldog az, ki idejében elmegy,
Mikor remény ég még a homlokán
És úgy néz végig napjai során,
Mint arcélén egy győzelmes seregnek.
De jaj annak, ki él még s már halott,
Előtte semmi és mögötte minden,
Keze remegve babrál egy kilincsen,
Amely kinyitna egy vakablakot.
Barátaim, ne nézzetek ma engem,
Ki az üres és süket végtelenben
A semmit várva vergődöm magam.
Imádság, átok, minden hasztalan,
A jóság és a szépség sírva néznek,
Hisz nemrégen még a szívemben éltek.
A koldusnak, ki áll az utca sarkán
S kinek vállán egy élet terhe roskad
És vak szemében egy világ halála,
A koldusnak egy rongy papírt vetettél
És azt gondoltad, hogy most jószivű vagy.
Koldus előtt én röstelkedve állok
És nem tudom, hogy mit mondjak neki,
Szeretném homlokát megsimogatni,
A derekát szelíden átölelni,
A szívemet a kalapjába tenni
És engedelmet kérni tőle szépen,
Hogy én még látó szemmel baktatok
Az örömök útján a sír felé,
Hogy én még nem görnyedtem meg a sorstól
És úgy szeretném biztosítani,
Hogy én is, én is oly koldus vagyok
Testvére és bajtársa, szenvedő,
Mert boldogabb és szabadabb jövőt
Neki már nem merek ígérni én se,
Mert neki megváltója a halál lesz...
Ne bántsátok a lombokat:
Susogta George Sand a halál előtt.
Nem értették meg, én megértem őt.
Ne bántsátok a lombokat,
Hadd nőjenek, viruljanak az égre,
Hadd mosolyogjanak napban, esőben,
Hadd ringassák a békés fészkeket,
Küldjék magasba a rigók dalát.
Hadd boruljanak össze boldogan,
Ha alattuk a szerelem tanyázik
És hadd terítsenek álompalástot
Az élettől elfáradt vándorokra.
Ne bántsátok a lombokat,
Hadd játsszanak alattuk gyermekek,
Akik az első lépést most teszik,
Tipegve ismeretlen cél felé
És hadd pihenjenek meg a halottak
Zöld sátraik alatt a rögök ágyán,
Ne bántsátok a lombokat, ti élők!
Idő, örök öreg, ki messze, fenn
A végtelen szikláján ülsz magad
S csak nézed hallgatag, vén bérceken,
Hogy az eón, az év, a nap halad.
Csak nézed, hogy a tenger és a könny,
A vér és víz hogy árad és apad,
Csak nézed, hogy vív a fény és a köd
S hogy múlik el világ és pillanat:
Idő, örök öreg, mi lenne, mondd,
Ha egyszer elszunnyadnál és e zord,
Nem lankadó játék megállana:
A hulló őszi lomb a lomha légben
S az elmúlás halálhozó ködében
Szívemből szálló sóhaj dallama?
"Ha kisbabád vagyok érints meg.
Szükségem van az érintésedre, úgy, ahogyan talán sosem
képzeled.
Ne csak mosdass, pelenkázz és etess.
Ringass el. Puszild meg az arcomat és simogass.
Nyugtató, lágy érintésed biztonságot és szeretet
ad.
Hajlítom kezem, ujjaim,
gömböt formálok csendesen.
Pitypangra pillantok kedvesen.
Játékát utánzom szelíden:
ujjaim nyitom:
el nem szállnak…
Pitypangra fújok: szél vagyok:
repülnek ernyős csillagok.
…és a pihés ernyők alatt…
rejtőzik az aprócska mag.
Sárga ruha, szürke mellény,
farka tollán csillan a fény.
Szálldos, röppen ágról ágra,
felesége hazavárja,
hogy a villás ág hegyére
fészek legyen már estére!
Építgetik, kötögetik,
és szálanként fel is teszik:
puha tollal bélelgetik.
Elpihennek nemsokára,
alszanak is hamarjába'.
Álmaikban négy fióka:
együtt szól a rigó-nóta.
Majd, ha ők is nagyok lesznek,
vidám füttyel telik kerted.
Köszönt e vers, te váltig visszatérő
Föltámadás a földi tájakon,
Mezők smaragdja, nap tüzében égő,
Te zsendülő és zendülő pagony!
Köszönt e vers, élet, örökkön élő,
Fogadd könnyektől harmatos dalom:
Szivemnek már a gyász is röpke álom,
S az élet: győzelem az elmúláson.
Húsvét, örök legenda, drága zálog,
Hadd ringatózzam a tavasz-zenén,
Öröm: neked ma ablakom kitárom,
Öreg Fausztod rád vár, jer, remény!
Virágot áraszt a vér verte árok,
Fanyar tavasz, hadd énekellek én.
Hisz annyi elmulasztott tavaszom van
Nem csókolt csókban, nem dalolt dalokban!
Egy régi húsvét fényénél borongott
S vigasztalódott sok tűnt nemzedék,
Én dalt jövendő húsvétjára zsongok,
És neki szánok lombot és zenét.
E zene túlzeng majd minden harangot,
S betölt e Húsvét majd minden reményt.
Addig zöld ágban és piros virágban
Hirdesd világ, hogy új föltámadás van!
Tavaszi zápor... bús barátom,
fáradt vagy és szomoru, látom:
tán sírhatnál - nevetek én!
No bizony, ilyen nagy legény!
Lásd másnak is volt baja szinte,
más is volt már szomoru, mint te,
és könnye, mint folyós parázs:
nem kellett a vigasztalás.
De víg szavak... tavaszi zápor...
kiragadták a mélaságból
s mint horgony, parthoz vert hajót,
örömbe vonták kis kacsók.
És hullt a, hullt a csók a bajszra,
mely félreállt csáléra, hajszra,
tavaszi zápor...
Mondd, van-e, van-e szebb, mint
nyáron a tengeri,
ha aranyzáporával
a súlyos nap veri
és levelén végigcsorog?
Mondd, van-e, van-e szebb dolog?
Görbül e gyönge vályu,
mely széles, éles, mint a sás;
ilyenkor a sűrű között
hiszem, hogy Pán is ott tanyáz,
nem holmi durva Pán, ki
nádasba buj s a szűz
erdőkbe, kit vonatzaj
s cséplőgép messze űz,
hanem kedélyes ifjú Pán,
ki nem távol töpreng csupán,
ki az emberi munkán
gyönyörködik s parasztokat
s földművelőt s pásztorleányt
gyakorta meg is látogat...
Vedd le ruhádról a büszke csatot,
Bontsd ki a szépséged vidáman,
Mint ó képeken meztelen angyalok.
Vedd le ruhádról a büszke csatot,
Várj hidegen, szabadon, hősként,
Még azt se kérdezd meg majd, hogy ki vagyok.
Vedd le ruhádról a büszke csatot,
Hunyt szemekkel feküdj előttem,
Miként egy vadvirágos, szűzi halott.
Vedd le ruhádról a büszke csatot,
Égnek szemeim téged látni,
Akit én megcsókolni nem akarok.
Vedd le ruhádról a büszke csatot
S én leborulok szőnyegedre
S megáldom a legdúsabb pillanatot.
Óh, csókolt csókok, lengeteg asszonyok,
Bűnök keritette, pamlagos életem,
Egy szép, friss testü lyányról
Álmodoznom szabad-e még?
Itt, a falumban virágosak a fák,
Itt a régi suhanc el-elemlékezik
S a régi, szűz kisasszony
Alakját fölidézgeti.
Úgy jár lelkemben, mint késett ibolyák
Fölött júniusban a napsugár heve.
Nincsen szebb, mint az emlék
S egy finom gyermek-hajadon.
Óh, csak még egyszer gyérülő hajamat
Fölborzolná egy lyány, nem érintett, szelíd,
Mondván: »Leszek az első
Zsenge és piciny asszonyod.
Üzenem:
Vedd magadra a türelemnek
Rozsdás bilincsét
S ha talán rossz a zár,
Várj, míg megigazíthatom.
Bilincsem voltál,
Bilincsed voltam,
Bilincs volt egész életünk,
Szerelmünk és Napunk,
Kikapóságunk és hűségünk,
Csókunk, elernyedésünk, lángunk,
Téves, sok esküvésünk,
De jó bilincs volt,
Derék béklyó
S rabok voltunk volna mindétig,
Ha nincs rabság és nincs bilincs.
Vedd hát az utolsót,
A legszerelmesebbet,
A türelem bilincsét
S várd, hogy mihamar
Kegyetlenül lezárom.
Elmúlt a tél: itt a tavasz,
minden bokor újra éled -
a földből a virágokat
előhúzzák a tündérek.
Április is segít nekik,
megáll minden kicsi fánál -
virágot tűz mindenhová:
tavasz van ott, merre járt már.
Virágot hint a friss szélbe,
száll a színek zivatarja -
s merre elmegy, a kopár föld
virágoktól tarkabarka.
Ki a szabadba, látni a tavaszt.
Meglátni a természet színpadát!
Az operákban ki gyönyörködik?
Majd hallhat ott kinn kedves operát.
A természetnek pompás színpadán
A primadonna a kis fülemile;
Ki volna, énekesnők! köztetek
Merész: versenyre kelni ő vele?
Megannyi páholy mindenik bokor,
a melyben ülnek ifjú ibolyák.
Miként figyelmes hölgyek...hallgatván
A primadonna csattogó dalát.
Midőn a hajnal elveri álmomat,
S a fény orozva lebben rejtekembe,
Imádott kedves kép! te tűnsz szemembe,
S ah, gyúladni érzem régi lángomat.
Ez ő! ez ő! kiáltom, s csókomat
A képnek hányom részegül hevembe.
Így szólott, így járt, így mozgott, ölembe
Így sűlyede, elfogván jobbomat.
S most ezzel folynak, mint egykor vele,
A titkos, édes, boldog suttogások,
Vád, harc, megbánás, új meg új alkvások.
S midőn ezt űzöm, mint egykor vele,
Kél a nap, s bélő a zsalu-nyíláson,
S sugárival körűle glóriát von.
Milyen volt szőkesége, nem tudom már,
De azt tudom, hogy szőkék a mezők,
Ha dús kalásszal jő a sárguló nyár
S e szőkeségben újra érzem őt.
Milyen volt szeme kékje, nem tudom már,
De ha kinyílnak ősszel az egek,
A szeptemberi bágyadt búcsuzónál
Szeme színére visszarévedek.
Milyen volt hangja selyme, sem tudom már,
De tavaszodván, ha sóhajt a rét,
Úgy érzem, Anna meleg szava szól át
Egy tavaszból, mely messze, mint az ég.
A csöndes hajnali égről szeliden száll szét a Holdsugára;
mintha valami eltévedt, kósza lélek küldené sóhaját ismeretlen
útja felé.
A rózsásujjú Hajnal istenasszony előbbre lépeget, amerre
csak feltünik csudálatos nagyszerüsége, daloló kedvvel a
madarak köszöntik.
Ám Holdsugára a szinek e fönséges fakadásában is némán,
halványan ballag, mint éjjeli munkás, ki az átvirrasztott
éjszaka után otthona felé ügyekezik, szerettei körébe.
A szemedet, arcod mélységes, sötét szürke tavát
homlokod havasa alatt, homlokod havát
elfeledtető fényes nyári szemed szédületét
szeretem és éneklem e szédület szeretetét.Mélységes érctó, érctükör, fémtükör, mesebeli,
szédülsz, ha belevillansz; ki tudja, mivel van mélye teli?
Szellemek érctava: drága ércek nemes szellemei
fémlenek villanásaiban; de mily ritka fém szelleme tudhat így fényleni?Mély, fémfényű, szürke, szépszínű szemedben, édesem,
csodálatos csillogó csengők csilingelnek csöndesen,
csendesen, – hallani nem lehet, talán látni sem:
az látja csak, aki úgy szeret, mint én, édesem!
Orcád egészen ellopták az álmok.
Remegve néztem, néma ámulatban.
S csak felmerült egy másik éj, midőn
magamat így egészen átaladtam
a holdnak és a drága völgynek, ott
hol a kopár lejtőkön szanaszerte
sovány fák álltak s köztük lassudan
s alacsonyan kis ködfelhők lebegtek,
s a csenden át mindig tajtékosan
ragadta mindig idegen vizét
a vad folyó - ez mind hogy felmerült!
Hogy felmerült! Mert akkor mindezeknek
a szépségeknek - meddőn s hasztalan -
oly vágyban adtam át magam, szegény,
mint most hajadnak adom át magam,
s e fénynek itt, szemöldököd ivén!
Hetedhét országban
Nem találtam mását:
Szeretem szép, beteg,
Csengő kacagását,
De nagyon szeretem.
Szeretem, hogy elbujt
Erős, nagy voltomban,
Szeretem hibáit
Jóságánál jobban,
De nagyon szeretem.
Szeretem fölséges
Voltomat e nászban
S fényes biztonságom
Valakiben, másban,
De nagyon szeretem
Szeretlek én, szeretlek téged,
Kedves kis angyalom,
Csak az fáj, hogy szerelmemet be
Nem bizonyíthatom.
Igy egyszerűen a szavamra,
Ha tetszik, nem hiszed,
És én mikép oszlassam el, ha
Vannak, kétségidet?
Születtem volna gazdag úrnak:
Bizonyságtételért
Egy-egy gyémántkövet dobnék el
Minden kis szavadért.
Ha királynak születtem volna:
Letenném koronám
Egy kis virágkoszoruért, mit
Kezecskéd fűzne rám.
Volnék szivárvány: kérnélek, hogy
Szineimet elfogadd,
És festess bennök szalagot, mely
Övezze derekad.
Magam vagyok, rám hull a végtelenség,
a fák, a lombok ezre eltemet.
Olykor fölém cikáznak még a fecskék,
nem láthat itten senki engemet.
A táj az ismeretlen mélybe kékül,
nincs semmi nesz a lombokon, a fán,
s tűz-csókokat kapok a tiszta égtül
Én, a merész és álmodó parány.
Egyszerre az ősfélelem legyűr,
a lég üres, kihalt a szó, a hang,
s én sáppadottan fekszem itt alant.
A föld szorít, s fölém végetlenül
tágul ki, mint egy kék üvegharang,
a végtelenbe nyúló kékes űr.
Lebegj reám, ó csendes némaság,
véresre horzsolt szívemet kötözd be,
ontsd rám a holtak áldott balzsamát!
A zagyva nyelv hangját zavarjad össze,
fullaszd el égő, száraz torkomat,
alélt fejem zsongó, nagy csend fürössze.
Aludjon el a kínzó gondolat,
ónsúlyod égőn nyomja vissza mellem,
végsóhajom szelídeden fogadd.
Emlékezet, tudásnak kéje, szellem,
halk ájulatba nyögve vesszen el,
és szó ne keljen boldogságom ellen.
Szűnjön pihegni a beteg kebel,
tűnjön le róla a vér régi mocska,
míg boldogan nagyobb öröm emel.
Emléke visszacsillog
s olykor arcomra tűz,
arcomra, mely fakó
s elmúlt évekbe néz.
Fényes volt, mint a csillag,
forró volt, mint a tűz,
fehér volt, mint a hó
s édes volt, mint a méz.
Még néha visszacsillog,
de már nem bánt, nem űz,
enyhén simogató,
mint hűs, testvéri kéz:
Lehullott, mint a csillag,
elhamvadt, mint a tűz,
elolvadt, mint a hó
s megromlott, mint a méz.
|
|
|
Föltámadott a tenger,
A népek tengere;
Ijesztve eget-földet,
Szilaj hullámokat vet
Rémítő ereje.
Látjátok ezt a táncot?
Halljátok e zenét?
Akik még nem tudtátok,
Most megtanulhatjátok,
Hogyan mulat a nép.
Reng és üvölt a tenger,
Hánykódnak a hajók,
Sűlyednek a pokolra,
Az árboc és vitorla
Megtörve, tépve lóg.
Tombold ki, te özönvíz,
Tombold ki magadat,
Mutasd mélységes medred,
S dobáld a fellegekre
Bőszült tajtékodat;
Jegyezd vele az égre
Örök tanúságúl:
Habár fölűl a gálya,
S alúl a víznek árja,
Azért a víz az úr!
Csókolj szájon, szép húgom: Este.
Némíts el és hordd szét a hírt,
Hogy bátyád, a hangos szavú,
Dalait daccal befejezte.
S most mondja el utólszor másnak,
Milyen kevés öröme volt
Ennek a bolond dalolásnak.
Csókolj szájon, szép húgom: Este.
Bús vétók és víg vallomások,
Nótás nyögések, mély sebek,
Miattatok zengő kutat
Lelkembe már többé nem ások.
Minden vér-forrás betemetve
S a szent mindent-elhallgatás
Sírján ülnek, némán, keresztbe,
Bús vétók és víg vallomások.
Szobám falára rácsorog a nap
és rákúszik a hűséges folyondár.
A holnapból illat-futárok jönnek
és törnek tavaszi melódiák.
Harsogón habzik az élet,
pajkosan hullámzik kelet felé
és torpanástalan útjában hahotával
mossa körül a mohos szigetet.
Kűrtszó lobog a levegőben,
tűzek dalolnak ropogva, harsonázva;
ágak hegyén úgy robban ki a rügy,
mint a puffanó puskalövés.
Gerjedt, tajtékzó emberek
rohannak nekem villanó csatabárddal,
szívó ajkak tolakodnak a számra
s akár a ködön, túlrohannak rajtam.
Ha azt hiszed:
Delelő után alkony következik,
Tévedsz.
A verőfényes délután közbe esik.
Ha azt hiszed:
A virág ősszel múlik el,
Tévedsz.
A télben megpihen, s tavasszal új életre kel.
Ha azt hiszed:
Észrevétlen, lassan éghetsz el,
Tévedsz.
A gyertyacsonk is nagy lánggal lobban fel.
Ha azt hiszed:
A világ szépségei Neked már nem ragyognak,
Tévedsz.
Az ismeretlent a holnap ígéri szebbnek, jobbnak.
Nem kell várnod, itt a napfényes délután.
Tavasz, nyár, ősz, tél pihenést hoz ezután.
Gyertyád égjen, majd nagy lánggal lobbanjon el!
A holnap rejtélyes ígérete üdítsen naponta fel.
Ültettél fákat, neveltél embervirágot,
Próbáltad jobbra bírni a világot.
Ha kiáltott a baj, siettél, hogy szűnjön,
Saját fájdalmad mindig kisebbnek tűnjön.
Emberi szívekhez építettél utat,
Lelkeddel kövezted ki rajta a hidat.
Dolgoztál értelmes emberibb életért.
Pihenj most egy kissé csupán önmagadért!
Nem kamasz-szerelem kis hevületében
beszélek.
Az élet közepén, megkoszorúzva női karoktól
vallok,
nõk, rokonaim.
Most már elmondhatom, hogy oly közel voltatok hozzám,
mint senki más,
s szeretlek is benneteket.
Zavarosak, mint én,
termékenyek, mint én,
zavaros források, melyekbõl aranyat mostam,
igazi aranyat.
Természet tündérei, szeszélyesek és kiszámíthatatlanok,
de igazabbak
a meddõ gondolatnál,
a büszke hazugnál,
a csontos, ijesztõ, gyilkos férfinál.
Egyedül maradtam a földön.
Házak, sürgönyoszlopok,
toronycsúcsok merednek ki
a magányosság homoktengeréből.
Az ember hangos beszédét,
dalolását, kétségbeejtő titkait
beitták a kövek,
hogy soha tovább ne adják.
Ha jól számítok, kalendárium szerint
most vasárnap délután van.
Fölmegyek egy síricsendű ház
márványlépcsőzetén.
Az élet fölfedezett titkára gondolok,
szeretném elmondani valakinek, -
de ásítnak a szobros folyosók
és tompán konganak.
Ködfallal vagyok bekerítve most.
Ime, nem tudnak semmit rólam,
se jót, vigat, se panaszost.
Itt megyek én.
Egyik ködtől a másikig,
egyik tócsától másikig.
Ez a fej,
ez a szív,
ez az enyém!
Körmöm magát a ködbe vájja
és együtt futunk ketten, így:
Bolygó lelkem, s atmoszférája.
Mindenki így jár,
ködbeburkoltan, árván, hangtalan;
nem látjuk,
nem értjük egymást:
mert, jaj, mindünknek más világa van! -
Szatmár, 1925. november hó
URAM, CSAK EGY VAGYOK…
(Haraszti Sándor)
Uram, csak egy vagyok a sok között,
Ki bár rongyos ruhába öltözött,
Vendégeid sorába híva lenni,
Királyi nagy menyegzõdre menni,
Szegényen bár, de úgy szeretne!
Mégis talán, ha meglehetne...
Rongyos ruhámra félve, hogyha még
Tekintni olykor elfelejtenék,
Azért elõttem mégis ott lebeg
Aranytermed, s a szívem úgy remeg!
Aranytermed, s az én ruhám, és
Ajkamra félve jön könyörgés:
Nem az elsõ helyre ülnék, Uram.
A meghívottak mellett boldogan
Húzódnék félre, félre, messzire:
A díszes asztalnak legvégire;
Szívem mélyén azért repesve!
Uram, talán ha meglehetne...
Uram, nem kellenének drága ételek:
Nem tennék úgy én, mint az emberek,
Akik jólétre jutnak: erre már
Kívánságuk felhõkben egyre jár.
Ily ember morzsát is ehetne!
Uram, talán így meglehetne...
Uram, tudom, sok minden útban áll;
Azért szívem mégis remélve vár...
Kegyelmednek sugára végre tán
Dicsõn csillogva irányulna rám.
Boldoggá engem ez tehetne.
Uram, óh, bárcsak így lehetne...
SZIKRATÁVÍRAT
(Juhász Gyula)
Testvérek! Emberek!
Közös veszélyben fogjatok kezet!
Bajtársak! Szenvedők!
Boruljatok le a Jóság elott!
Bukottak! Győzöttek!
Az igazságban egyesüljetek!
Hívők! kételkedők!
Az ember vérzik: szeressétek Őt!
Harcosok! Álmodók!
Mindnyájatokban egy bús szív dobog!
Testvérek! Emberek!
Ne öljetek már! Ölelkezzetek!
Ezer virágzás, ezer álom,
ezer szín táncol palettámon.
Hódító egész világ ellen:
művész vagyok. - De nincs modellem.
Beszélnek rólam: "Egyszerű
kicsi piktor és kékszemű,
haja gesztenyeszínű, göndör.
Néha búsul és néha flörtöl.
A csókja jó és csókra kész,
de modellt állni? - az nehéz.
Nincs nála pénz, nincs nála víg tor.
Szegény, szegény a kicsi piktor."
És énbennem csak zeng az álom,
színek tobzódnak palettámon.
Fojtott sírástól reng a mellem:
nem dolgozhatom!
Kicsi testvér, a kezemben tartom
a szívedet: Mért olyan hideg?
Ha az égre nézünk, odafent is
zöld füvet látunk, locsogó kis
patakokat s az erdők fordított képét.
Látod, ott megyünk mi is,
az árnyas úton, milyen kicsinyek
vagyunk a nagy-nagy messzeségben,
gyöngén ölelem jobb karommal
a derekadat: mindjárt eltűnünk.
Nem az a fontos, amit nagyképűen
egymásnak mondtunk és a világnak.
Kicsi kutyánk, akinek csontot adtál,
ott megy utánunk, szereti a kis fekete
törtlábú macskát, akit meggyógyítottál.
Fénnyel az Isten
öntözi a földet;
kannája ezüst
rózsája a hold.
Kannája alatt a
locsolt fü legörbed...
Ideges fejed is
párnára hajolt.
Itasd, égi Kertész,
bolond virágomat:
hadd járja be lelkét
e béke-ár;
hadd legyen benne
minden gondolat
csöndes és gyengés
mint a holdsugár.
Ha holdat látok
látom Azt, aki régen
így beszélt: "Boldogok
a szelidek."
Suhan az égen:
körülötte kéken
szent felhőasszonyok
fátyla libeg...
Oh, felhők, égi
ápoló-szüzek!
A föld remeg s a tengerek
s a föld fölé emelt terek
s a térbe ékelt holt tavak
vergődnek és vonaglanak.
Itt már a félelem arat,
itt semmi, semmi sem marad,
csak néma jaj és balga kín
a szenvedések napjain.
A kéreg minket így visel
s habár kívül nincs semmi jel,
alatta leng, felette ráng
a nyaldosó, fekete láng.
A szívünk száraz lett belül,
az ördög is mellükre ül
s ha csillag gyúlna végre kis
fénnyel, kialszik fénye is.
Kiittuk mind a kútakat,
bejártuk mind az útakat,
de mint zuguccán árva bolt,
minden sívár és megrabolt.
Szívem hallgat, mint a sír.
Ráfekszik az alkonyat.
Távol mozdony füttye sír,
sír egy távoli vonat.
Mit csináljak? Két szemem
álmatlan sötétbe néz.
Sírva mondom: Édesem!
S bénán visszahull a kéz.
Tárul, esd és visszahull:
édes, édes, édesem!
Lásd, a lámpás éjbe fúl
s itt maradtam rémesen,
árva-búsan, egyedül.
Mind sűrűbb az alkonyat,
rám a bánat csendje űl.
S búg egy távoli vonat...
1929
Tied ez a márciusi hóvirág
az asztalodon.
S az a lángbaszökkenő vörös ház
a láthatáron, az élet fölött.
Tied az a fekete tó,
a fákkal szegélyezett,
hová a bolyongások erdejéből
egy titkos éjjel eljutunk.
Tied a törpék hosszú menete
s az az elnyugodott óriás,
akit letakart arccal, csöndesen
magamban cipelek.
Életünk hulló karácsonyfáján
halkan repesnek a lángok.
Fölöttünk és bennünk hömpölyög
a hidegáramú csönd.
Mosson ki, vigyen magával
fodros hátán mindent, ami volt:
esdő várakozások meddőségét,
kulcsoltkezű, hasztalan imákat.
Hópárnás nagy fenyők alatt
üljünk le a törpék közé,
burkolózzunk a hallgatásba
s húnyjuk le félig a szemünket.
S míg csillagok kezdenek pislákolni,
töprengjünk az eljövő felől:
hogyan kellene megszólalni?
A víz partján is átborult
az este. Egy ferde fatörzs
áthajolt a vizen s beleszaladt a
sötétbe. A túlsó partig sem láttam.
Bizony mondom, olyan idegen
voltam abban a percben itt,
mint soha még: félelmes dolgok
közepébe idegen földről szakadt.
S éreztem, tudtam, hogy tőlem
semmi sem függ: sem élet, sem szó,
sem halál, sem vers. Volt valami
erőm, de elveszett régen,
volt valaha kardom, de
eltörött, volt lámpám, de
kialudt, s ha lázadó lennék:
a Mindenség kacagna rajtam.
Kicsi testvér, a kezemben tartom
a szívedet: Mért olyan hideg?
Ha az égre nézünk, odafent is
zöld füvet látunk, locsogó kis
patakokat s az erdők fordított képét.
Látod, ott megyünk mi is,
az árnyas úton, milyen kicsinyek
vagyunk a nagy-nagy messzeségben,
gyöngén ölelem jobb karommal
a derekadat: mindjárt eltűnünk.
Nem az a fontos, amit nagyképűen
egymásnak mondtunk és a világnak.
Kicsi kutyánk, akinek csontot adtál,
ott megy utánunk, szereti a kis fekete
törtlábú macskát, akit meggyógyítottál.
Az öreg óra énekel |
Csak úgy hivnak: az öreg óra.
Rokkant vagyok már, vén legény,
Egyformán tétlen rosszra, jóra,
Ülök a szekrény tetején.
Jelzem meggörbült mutatóval
A jövő-menő perceket,
Sorsom nagy, álmos, untató dal:
Csak ketyegek, csak ketyegek.
Lefüggönyözve áll az ablak.
Pihen a nap már nyugaton,
Sugarai meg nem zavarnak...
Itt minden csupa nyugalom.
Mire is nap ily vén legénynek?
Jobb annak már az éji hold, -
Úgy érzem néha: nem is élek,
És álmodom csak, ami volt.
Turmezei Erzsébet: Adventi éjszaka
Fehér takaró,
ezüst fénytartó,
valót eltakaró.
Mintha nem volna más,
csak ez a ragyogás:
titokzatos, csodás.
Nincsen se hang, se zaj,
nincsen se seb, se baj,
se sóhajtás, se jaj...
Se bün, se szenny, se sár,
se szin, se könny, se kár,
csak hó és holdsugár.
Hiszen igy volna jó.
De nem ez a való.
Csal a fénytakaró.
Alatta szenvedés,
szenny, sár, ... elfödni és
elrejteni kevés
a hó és holdsugár.
De Valakire vár
a holdfényes határ.
Te, ki szomorú lényegemmel
kezdettől kezdve vagy rokon,
csókold, csókold, csókold meg tűzzel
az én csóktalan homlokom.
Látod, itt állok mindhiába,
kezem sóváran integet -
Mindenkitől csak csókot kérek
és szórom, szórom, kincsemet.
De szeretet-csók nincs szivökben
és tovább mennek hidegen,
s mire kincsem már mind a multé,
minden ember-arc idegen.
Csak Te osztod a csókot mindig,
csak Tőled van, ki lángra kap -
Te a természet ős szerelme,
ujjongó-lelkű, drága Nap.
Csak úgy hivnak: az öreg óra.
Rokkant vagyok már, vén legény,
Egyformán tétlen rosszra, jóra,
Ülök a szekrény tetején.
Jelzem meggörbült mutatóval
A jövő-menő perceket,
Sorsom nagy, álmos, untató dal:
Csak ketyegek, csak ketyegek.
Lefüggönyözve áll az ablak.
Pihen a nap már nyugaton,
Sugarai meg nem zavarnak...
Itt minden csupa nyugalom.
Mire is nap ily vén legénynek?
Jobb annak már az éji hold, -
Úgy érzem néha: nem is élek,
És álmodom csak, ami volt.
Aki
látott is néha engem, felejtse el az arcomat, aminthogy
én is elfelejtem: hitvány, homályos karcolat, melyen
át-áttetszőn
keresztül-villan az arc igazi rajza s néha ibolyafény is
rezdül,
rajzos betűk mögül kirajzva.
Csak
egy a fontos, ez a fontos, amit kiírtam és kisírtam és ami
megmozdult bolondos szívemben, e tavaszi sírban, s megmozdult
és
támadva támadt, kikiáltva, hogy új világ van s új rend van
a fakóra
fásult, oszladó testű vén világban.
Ismeritek őt, a keskenyarcú
gyermeket? Szerelmes leányomat?
Csöndesek az ő léptei,
akár elalvó gondolataim.
Az erdőből jő.
Havas levelek röpködik
körbe tétova útján,
fonnyadt, szomorú, ezüst angyalok.
Házak közé érkezik alkonyatra.
A puha, kék sötétség
bolyhosan simul teste köré.
Homlokán kigyullad a csókom.
Újszülött békém oly piciny.
Bölcsője aranyozott dióhéj.
Fenyőgallyak sóhaja legyezi arcát.
Porszemnyi szíve alig dobog.
Te vagy mosolygó anyja, szerelmem.
A béke anyja vagy: ó képekről
révedező szelíd leány,
viola-fénnyel fejed körül.
Olykor sír a gyermek.
Olykor fázik, éhes a gyermek.
Meg ne haljon a gyermek!...
Tápláld őt kicsi, lányos melleden!
Mi szégyenünk:
hogy kiürítjük lelkünk kamaráját:
Éhes vagy? Egyél! Szomjas vagy? Igyál!
- s mégis adózzuk a föld uzsoráját.
Mi szégyenünk:
hogy tavasz-esten a tilosba mentünk
s örök-gyermekes, átölelő hittel
rimes magzatot fogamzott a lelkünk.
Mi szégyenünk:
hogy ne szégyelljük azt sem, ami már van,
s foszlott-elárult megbélyegzettségünk
hisz a bünéből kifürdött világban.
Mi szégyenünk:
hogy szivünk néha a vérével ir,
hogy nem lépünk a káromlók hidjára
és papirunk nem fekete papir.
RÉVEDEZŐ UTÓPIA VERSBEN
Úgy-e, kedveském, itt maradunk, e tájon, e zöldben,
e
fák közt, lepkevirág közt, lombkoronák közt,
itt
érik lassudan őszre nyarunk.
Nem megyünk vissza.
Itt maradunk.
Itt maradunk és jók maradunk, remete férfi és
remete
nője, szentek, az egymás két szeretője.
Lengeteg édes hangulatokkal járjuk az ordas
rengeteget,
és csiklandó fura fordulatokkal
fogok
regélni rengeteget.
A MENYASSZONY:
Ő: mint a rózsa, pirosló
és mint a rózsa, fehér,
kitűnik ő tízezer közt,
mindenkivel felér,
homloka tiszta arany,
választott drága arany,
a nap sugarára hasonló,
fodor haja éjfeketén
villog, akárcsak a holló.
Az ő szeme, mint vízerecske
partján puha, tiszta galamb,
mint friss tejben fürödöző
szépszínű, tiszta galamb.
Orcája: selyemsima, lágy,
és dús balzsamfüves ágy,
telistele jószagú sarjjal.
Ajka: húsos liliom,
csordultig mirrha-olajjal.
Nincs
engedelmességem, nincs parancsom. Egyként eldobtam már
a kéjt s a kínt. Órákig is elbámulom, amint sugár
szikrázik át egy
tiszta kancsón.
A
fán rekedten rikkant fel a páva, a nap melenget és a föld
forog. Áldott, kiben nem fáj a tört horog s a küldetésben
néha-néha
gyáva.
Szívem e békés lustaságban oly dús!
A
gazdag úton szembe jön velem vasakkal verten egy csapatnyi
koldus s amíg a parkon át lassan halad ki, a módot kutatom és
nem
lelem: mint tudnám őket végre megtagadni?
Újszülött békém oly piciny.
Bölcsője aranyozott dióhéj.
Fenyőgallyak sóhaja legyezi arcát.
Porszemnyi szíve alig dobog.
Te vagy mosolygó anyja, szerelmem.
A béke anyja vagy: ó képekről
révedező szelíd leány,
viola-fénnyel fejed körül.
Olykor sír a gyermek.
Olykor fázik, éhes a gyermek.
Meg ne haljon a gyermek!...
Tápláld őt kicsi, lányos melleden!
Minden göröngyből virág ütközik,
kék az éjszaka és arany.
Ifjú vagyok és megyek vidáman,
tisztán a hullócsillagok alatt.
Olyan egyszerű minden, olyan
felszabadítón, könnyen egyszerű:
Holnap kiválasztok egy aranyhajú szüzet
és azt mondom: Jer velem!
Holnap fehér abrosz mellett ülök
s piros alma, sárga körte
koppan a veranda tetejére
s aranybort iszom ezüst-pohárból.
Fiam is lesz, hogy meg ne haljak.
S ha sárga levél hull lassú gyásszal,
bölcsen mosolyog tömjénszagú szívem:
Milyen jó lesz a mennyországban!
Mi ez a furcsa, vézna sípszó?
Ez a selyemlágy, kék zene?
A nap, a nap, a zuhanó nap
mintha aranyat vérzene.
Völgyet szerettem, hegyre másztam.
Kértem, hogy isteni kegyek
mossanak bússá és szeliddé.
Vajjon most már hová megyek?
Fáj az éhség s a jóllakottság,
mar az ital, a szomju csíp.
Zokog a nap, a lebukó nap,
zokog az a távoli síp.
Milyen sötét lesz! Fülelő csend.
Lassan felmutatom eres
két kezemet a csillagoknak:
Nézzétek meg: üres.
A száj fehéren ejti majd a szót: eredj!
S te, lelkem, borzadón leheled vissza: félek!
A test aléltan, nyögve enged útra, lélek,
mint anya gyermekét, ki idegenbe megy.
Fiam, mily házak, mily terek s mily uccaszélek
várnak reád? Mély lesz a völgy s magas a hegy?
Fiam, nehogy rossz társaságba keveredj,
s feledd az emberszót, mit most beszélsz: beszélek.
A holt anyagra már a gyertyák füstje kormol,
az arcra percek folynak, sárga vegyvizek
s a tátott szájba csurganak a horgas orról,
te meg bolyongsz iszonyuan nagy íriszek
között, hol a felejtés vízesése mormol
s a fákon lomb helyett örök sötét zizeg.
Sokszor, mikor a napba nézek,
már-már azt hiszem:
ő az igazi.
S elfelejtem, hogy minden látható,
tapintható és megcsókolható:
a rejtett igazinak
árnyéka csupán.
Valahol bennünk van az élet,
melynek árnyékát éljük,
valahol bennünk van a ház,
melynek árnyékát lakjuk,
valahol bennünk van a kenyér,
melynek édes árnyékát
megszegjük estelente.
Vagy valami irgalmatlan kék tó
mérföldes fenekén,
vagy felhőkbe gomolyítva úsznak
és távoznak tőlünk az égen -
messziről, messziről visszakiáltva:
Poéták, bolondok,
meg tudtok-e fogni?
Te, ki szomorú lényegemmel
kezdettől kezdve vagy rokon,
csókold, csókold, csókold meg tűzzel
az én csóktalan homlokom.
Látod, itt állok mindhiába,
kezem sóváran integet -
Mindenkitől csak csókot kérek
és szórom, szórom, kincsemet.
De szeretet-csók nincs szivökben
és tovább mennek hidegen,
s mire kincsem már mind a multé,
minden ember-arc idegen.
Csak Te osztod a csókot mindig,
csak Tőled van, ki lángra kap -
Te a természet ős szerelme,
ujjongó-lelkű, drága Nap.
Mi ez a furcsa, vézna sípszó?
Ez a selyemlágy, kék zene?
A nap, a nap, a zuhanó nap
mintha aranyat vérzene.
Völgyet szerettem, hegyre másztam.
Kértem, hogy isteni kegyek
mossanak bússá és szeliddé.
Vajjon most már hová megyek?
Fáj az éhség s a jóllakottság,
mar az ital, a szomju csíp.
Zokog a nap, a lebukó nap,
zokog az a távoli síp.
Milyen sötét lesz! Fülelő csend.
Lassan felmutatom eres
két kezemet a csillagoknak:
Nézzétek meg: üres.
E-mail: ugyfelszolgalat@network.hu
Utolsó hozzászólás