EGÉSZSÉG Blog: "vers"

SZERETETTEL KÖSZÖNTELEK ORVOSI ÉRDEKESSÉGEK KLUB KÖZÖSSÉGI OLDALAN!

Csatlakozz te is közösségünkhöz és máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.

Ezt találod a közösségünkben:

  • Tagok - 267 fő
  • Képek - 241 db
  • Videók - 443 db
  • Blogbejegyzések - 955 db
  • Fórumtémák - 22 db
  • Linkek - 7 db

Üdvözlettel,

ORVOSI ÉRDEKESSÉGEK A NAGYVILÁGBÓL vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

SZERETETTEL KÖSZÖNTELEK ORVOSI ÉRDEKESSÉGEK KLUB KÖZÖSSÉGI OLDALAN!

Csatlakozz te is közösségünkhöz és máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.

Ezt találod a közösségünkben:

  • Tagok - 267 fő
  • Képek - 241 db
  • Videók - 443 db
  • Blogbejegyzések - 955 db
  • Fórumtémák - 22 db
  • Linkek - 7 db

Üdvözlettel,

ORVOSI ÉRDEKESSÉGEK A NAGYVILÁGBÓL vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

SZERETETTEL KÖSZÖNTELEK ORVOSI ÉRDEKESSÉGEK KLUB KÖZÖSSÉGI OLDALAN!

Csatlakozz te is közösségünkhöz és máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.

Ezt találod a közösségünkben:

  • Tagok - 267 fő
  • Képek - 241 db
  • Videók - 443 db
  • Blogbejegyzések - 955 db
  • Fórumtémák - 22 db
  • Linkek - 7 db

Üdvözlettel,

ORVOSI ÉRDEKESSÉGEK A NAGYVILÁGBÓL vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

SZERETETTEL KÖSZÖNTELEK ORVOSI ÉRDEKESSÉGEK KLUB KÖZÖSSÉGI OLDALAN!

Csatlakozz te is közösségünkhöz és máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.

Ezt találod a közösségünkben:

  • Tagok - 267 fő
  • Képek - 241 db
  • Videók - 443 db
  • Blogbejegyzések - 955 db
  • Fórumtémák - 22 db
  • Linkek - 7 db

Üdvözlettel,

ORVOSI ÉRDEKESSÉGEK A NAGYVILÁGBÓL vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

Kis türelmet...

Bejelentkezés

 

Add meg az e-mail címed, amellyel regisztráltál. Erre a címre megírjuk, hogy hogyan tudsz új jelszót megadni. Ha nem tudod, hogy melyik címedről regisztráltál, írj nekünk: ugyfelszolgalat@network.hu

 

A jelszavadat elküldtük a megadott email címre.

ORVOSI ÉRDEKESSÉGEK A NAGYVILÁGBÓL hírei, vers

Magyar síkon nagy iramban át
Ha nyargal a gőzös velem
Havas, nagy téli éjjelen,
Alusznak a tanyák.

Olyan fehér és árva a sík,
Fölötte álom-éneket
Dúdolnak a hideg szelek.
Vajjon mit álmodik?

Álmodik-e, álma még maradt?
Én most karácsonyra megyek,
Régi, vén, falusi gyerek.
De lelkem hó alatt.

S ahogy futok síkon, telen át,
Úgy érzem, halottak vagyunk
És álom nélkül álmodunk,
Én s a magyar tanyák.

Kopár hegy magasából
Leszállt a völgyre a hó.
Úgy hulltak a fejünkre
A pelyhek, ahogy rázza
Dunnáját Holle anyó.
Fehér takaróba burkolózott
A táj, fátyol mögé rejtette
Arcát az élet-magot
Rejtő határ.
Oly pillanat született,
Melyben az időnek
Nem volt szava -
Kortalanná vált a
Vidék, melyben
Megszólalt egy kis
Füttyös vidám dala.
Hangja szétszaladt
A tájon ,mint ahogy
Beterítette a hó, miként
Ékszereit rázza fölénk
Az igazságos Holle anyó.

Utolsó hozzászólás

Rné Magdi üzente 3 éve

Szép vers,Örömmel olvastam!

Tovább 

 

Ki vagyok Én?

Hét óra körül az ébresztő csörrent,

Majd kis idő múlva kulcs a zárban dörrent.

Az utcán végigsuhanva már a mozgólépcsőn álltam,

Nem sejtve semmit, hogy ki kutat utánam.

 

A lépcső korlátját szorosan fogva,

A bérlet után táskámban kutatva,

Ismételve a jól megszokott rítust,

Persze fel sem fedeztem a gonosz influenza vírust.

 

Ott terpeszkedett a korláton fertőzésre készen,

Pár pillanat múlva ott ált már egy kézen.

Az enyémen, természetesen.

Tovább 

Csak álmodám, hogy szép az élet,
Mert lelkem sirva látja már,
Hogy rózsakoszorúja fölött
A fergeteg pusztitva jár.

A bibor levelek lehullnak,
A tavasz fénye eltünik,
S a cserjelomb királyi fészke
Dalával végkép megszünik.

Erdő, mező borongó ködnek
Hordozza szürke táborát,
Mely annyi tündérszép virágnak
Emészti édes illatát!

Elhágy szivemnek égi lángja,
A gondok örvényébe száll,
S a láb, mely eddig szabad bércen,
Most rablánc gyürüjében áll.

De kínos ily csalatkozás!

Tovább 

A virágos mezőn repül át a fecske,
A virágos mezőn bolygok minden este.
Kisírt szemeimmel áttekintek rajta,
Oh, ha ez a mező egy kicsiny virágot
Már nekem is adna!

Nem az én számomra nyílik ott a rózsa,
Még az illatot is más szívja le róla.
Nem szakasztottam még sohase virágot.
Nem ismerek az én rideg életemnél
Nagyobb pusztaságot.

Nem fürödtem még az öröm sugarában,
Boldogságot csupán álmaimban láttam.
Életemnek ritkán van egy derült percze,
Oh, de reménytelen, fájdalomtól gyötrő
Elég van helyette.

Tovább 

Ó meddig, meddig léssz velem
könnyek hajója: bánat?
- A végtelenbe mész velem! -
igy válaszol a bánat.
És bölcsességed mit akar
sebes szivemmel,Isten?
- Hogy enyhüljön, mig hit takar! -
Igy válaszol az Isten.

És így telnek le napjaim,
ily szörnyü párbeszédben.
Mig egyre forróbb lesz a kin
s mind távolabb az éden.

S a bánat sötét fejemen,
mint gyászkoszorú, éget.
S én mégis féltve őrizem
ez élet-adta éket.

Ábrándjaim, ti lángoló rakéták,
repüljetek az éjszakába szét
és húzzatok fénysávot gyászmezén át!

Hisz oly sötét, kietlen így a lét,
és más világosság nem kell ma nékem --
Cikázzatok, mint hajdanába, rég.

A hír fagyos sugárát összetépem,
derítsd te föl, borongó éjszakám:
szétpattanó tûzbimbóm, fényes ékem!

Gyöngyös sugárzást ontsatok ma rám,
ragyogjatok, mint száz izzó csodás nap,
s szikrás korommal bukjatok alám.

Míg vázatok tünékeny lángolást ad,
csak álmodom, és nem törõdöm én,
hogy ott hevertek majd a porba másnap...

Tovább 

Megállt az óra, és a mutató
halotti csöndben a hatosra néz.
Az óra áll, mindíg hat óra van.
Bármit teszel, az inga meg nem indul,
és a finom üveglemez alatt
oly szótlanul-nyugodt, mint a halott,
kit a koporsó ablakán tekintsz meg.

Az óra áll. És száll a pillanat,
eltûnnek a napok, múlik az év,
a század, ezred és az óra áll.
Az illanó idõ szívdobbanása
remegve lüktet által a szobán,
s nincs semmi, semmi nesz, csak némaság.

A rémes éjfél csöndje sem ilyen.

Tovább 

Üres narancserdõn merengve
járok, s a léptem hangja kong.
Sárgult levélraj vág szemembe,
vihar cibálja a vadont.

Magam vagyok s megyek tovább, csak
a fákon át az estbibor
borús közönnyel vet nehányat
hamvas, fakó rózsáiból.

S én csak megyek a kínkeresztre,
a vak homályba mélyedek
temetkezõ helyet keresve,
temetni álmot, életet.

Hajlonganak a néma, tar fák,
nõ az avar és a homály,
mint hogyha vesztemet akarnák,
fönn hûs, ezüst köd szálldogál

Tovább 

A mélyben néma, hallgató világok,
üvölt a csönd fülemben s felkiáltok,
de nem felelhet senki rá a távol,
a háborúba ájult Szerbiából
s te messze vagy. Hangod befonja álmom,
s szivemben nappal ujra megtalálom,
hát hallgatok, míg zsong körém felállván
sok hűvös érintésü büszke páfrány.
Mikor láthatlak ujra, nem tudom már,
ki biztos voltál, súlyos, mint a zsoltár,
s szép mint a fény és oly szép mint az árnyék,
s kihez vakon, némán is eltalálnék,
most bujdokolsz a tájban és szememre
belülről lebbensz, így vetít az elme;
valóság voltál, álom lettél ujra,
kamaszkorom kútjába visszahullva
féltékenyen vallatlak, hogy szeretsz-e?

Tovább 

Egy levél...
elgyengülök
kicsusszan kezemből a papír,
mintha nem bírná tartani...

...a tartalom súlya,
- hallom rengető robaját,
amint alá száll hangtalanul -
és leér a padlóra hullva.

...elveszítve barátot és most kedvest...

mint áldozat...
fekszem várva, mi lesz életem
legújabb sorscsapása, vagy elnyel
a kárhozat

mélyül tovább!
lelkemben a gyász, fekete leple
rám borul... Hát hiába
vártam csodát?!

...hogy szerelmünk...
mi segített e testnek felépülni
és enyhíteni a lélek
szörnyű bánatát.

Tovább 

 

Minden perc, minden érintés
Mindig újabb csodálatos érzés.
Melletted élek, nélküled meghalok
Miattad létezem, veled boldog vagyok.

Minden emlék, minden gondolat
Egyszerre elűzi minden gondomat.
Mindez csak rólad szól és senki másról
Kincset érő szemedről, csodás pillantásodról.

Először furcsa volt kimondani:szeretlek
Most mégis mindenhol, mindenben téged kereslek.
Szeretem kezed érintését, gyöngéd melegét
Tested és lelked összes elemét.

Nem tudnálak elhagyni semmi áron
Te voltál, s te leszel minden álmom.
Érzem legbelül te is így érzel
Szeretsz és gondolsz rám megannyi törődéssel.

Tovább 

 

Sok rosszat átéltem, fáztam és féltem.
Zúdult rám a magány és együttlét,
Ezután gondoltam nincs remény.
Rájöttem a megoldásra, ráleltem!
Ekkor jöttél te, halkan, csendben.
Talán már nem kellene félnem,
Lehet, mindent félre kell tennem.
Ezért írom ezt most kedvesem,
Kellesz nekem minden percben!

Te vagy nekem az életem és mindenem.
Érintésed, mint a puha selyem,
Gördül végig fáradt testemen.
Egyedül csak rólad álmodom kedvesem,
De most nem vagy itt, s fekszem búsan, keservesen.

Tovább 

 

 

 

Bármit is teszek csak te jársz a fejemben,
Búsan és komoran, mely talán kegyetlen.
Bonyolult a sors, csodás a szerelem,
De nélküled ez büntetés és soha sem lesz kegyelem.

Minden percben azon vagyok, hogy felejtsek,
Még sincs semmi a világon ami ennél nehezebb.
Csodás volt a perc mikor megismertelek,
S most átkozom, mert e perctől csak szenvedek.

Érzéseimet próbálom gátolni, elvetni,
Csalfa ábrándokat buta szerelmesként kergetni.
Nem látom reményét annak, hogy szeressél,
Ezért szomorkodom, hisz hagytam hogy felkeltsél.

Felkeltsél egy gyönyörű álomból,
Melyben csak te voltál,
te és a teli hold.
Csillagok vették körül tündéri testedet,
S ragyogó csillagnak nézték csodálatos szemedet.

Le sem tudnám írni, hogy mennyire szeretlek,
Nincs olyan szó, mely ennek megfelel.
Ilyenkor mindig furcsa érzés fog el,
Az érzés mely simogat és átölel.

Mikor meglátlak félek, s egyben izgulok,
Mert kívánlak és teljesen megbolondulok.
Csókod kívánom melyre még emlékszem,
Az ölelésedre mely megnyugtat egészen.

Ezek csak érzelmek, melyek értelmetlenek,
Mégis engem ezek az apróságok éltetnek.
Hiszen jókedv fog el mikor rólad ábrándozok,
Ilyenkor nincs gond és bú csak mélán álmodozok.

Kezdetben nem hittem, hogy van ilyen,
Azt gondoltam csak tündérmese a szerelem.
Ha hasonlóképp éreznél az lenne a kegyelem,
S nem lenne kín és szenvedés mely annyira kegyetlen.

Utolsó hozzászólás

[Törölt felhasználó] üzente 5 éve

nagyon szép,köszönjük

Tovább 

Hogy bomlanak, hogy hullanak
a fésűk és gyűrűs csatok:
ha büszkén a tükör előtt
bontod villanyos hajzatod!
Úgy nyúlik karcsú két karod
a válladtól a fürtödig,
mint antik kancsó két füle
ha könnyed ívben fölszökik.

Ó kancsók kincse! drága kincs!
Kincsek kancsója! Csókedény!
Hozzád hasonló semmi sincs,
szent vággyal nézlek téged én!
Eleven kancsó! életé,
kiben a nagy elixír áll,
amelytől élő lesz a holt
s a koldus több lesz, mint király.

Tovább 

Gondolj rám este,
mikor a Hold sápadt teste virít fent az égen,
s a csillagtenger oly lágyan, oly szépen
betakar selymével…
téged ott,
engem itt,
s bennem a hit, hogy lesz megint egy éj,
mikor kettőnket takar be az ég…

Gondolj rám reggel,
mikor a Nap álmosan felkel,
S melegével oldja a harmatot…
A pára felszáll, s elkap egy pillanatot,
Mikor felhő jár arra…belé bújik, s elszáll arra…
hol várok rád.
S nyári záporként áztatja arcunkat,
neked ott,
nekem itt,
S bennem a hit, hogy lesz még harmat,
mely fürdeti ajkamat…

Gondolj rám…csak úgy…néha,
mert hiányzom neked, s a léha,
lusta napok lassan telnek nélkülem,
s vágysz arra, amire én is, szüntelen.

Tovább 

Én nem tudom mi ez, de jó nagyon,
Elrévedezni némely szavadon,
mint alkonyég felhőjén, mely ragyog,
És rajta túl derengő csillagok.

Én nem tudom mi ez, de édes ez,
Egy pillantásod hogyha megkeres,
mint napsugár, ha villan a tetőn,
holott borongón már az este jön.

Én nem tudom mi ez, de érezem,
hogy megszépült megint az életem,
Szavaid selyme szíven simogat,
Mint márciusi szél a sírokat.

Én nem tudom mi ez, de jó nagyon,
Fájása édes, hadd fájjon, hagyom.

Tovább 

Tudod-e, kedves, mi vagy nekem,
mily gondolat szövi át fejem,
mikor kezed kezembe teszed,
ölembe hajtod fejed.

Mélységgel megáldott tó vagy,
kisimult tükrében lakó végtelen,
nem támad vad hullám
tajtékzó édes vizeken.

De ott a sötét fenéken,
igen, ott ring benned élet,
buzog mindennek forrása,
éled zöldbe folyt fényben.

Én csak kitárt karokkal fekszem,
benned ringok ölelő bölcsődben.
Mondd, kedves, tudod-e,
mondd, mi végre lettél nekem Te?

Sok éven át figyeltelek,
Türelmesen kerültelek.
Rég volt már.

Eltűntél és felbukkantál,
Nyugalmamból kiragadtál,
Százszor tán.

Csinos voltál, határozott,
Titokzatos, kívánatos,
Szőke, szép.

Valamiért megtaláltál,
Nyílt lélekkel fölvállaltál.
Álomkép.

Júliusban velem voltál,
Meleg szívvel befogadtál,
Ragyogtál.

Széppé tetted a hónapot,
Betöltöttél éjt és napot,
Jól esett.

Szeretném, ha megmaradna,
Szenvedélyed így lángolna,
Ragyogj hát!

Mondd, mit tehetnék érted?
Azt érezd, amit én érzek.
Szemed csillogásában elvesszek,
szavaid mélységeiben higgyek.
Álmaim valósággá váljanak,
édes szívveréseid értem lángoljanak.

Mondd, mit tehetnék érted?
Lelked tüze lángokban égjen
Nyugalmas éjszakák kísérjenek,
Áldásod mindvégig én lehessek.
Fogd a kezem, kívánságom csak ennyi,
boldogságom így tudod megteremteni.

Mondd, mit tehetnék érted?
Hogy hidd, az álmaink szépek.
Álmodunk egy szebb, színesebb világot,
melyben mi ketten vagyunk, a szivárvány ott.

Tovább 

"Jó reggelt, Nap, ég,
hegyek,aludtunk egy éven át..
"Így köszönnek a kibújó
hóvirágok, ibolyák.

"Jó reggelt, szél, fellegek,
jó reggelt, te szép világ!"
Bólogat a kék ibolya,
nevetgél a hóvirág.

"Jó reggelt, fa, kis bogár,
mikor hajt rügyet az ág?
Mikor lesz az ágon levél,
levelek közt száz virág?"

"Jó reggelt, virágszedők,
Örül, aki minket lát..."
Jő a tavasz, hirdetik a
Hóvirágok, ibolyák.

Habosra elbágyadt
a jégfényű ég,
olvadt ragyogásban
a lenti vidék,
a kopasz fa
árnyék
kéklik a havon,
friss patak csillámlik
a kocsiúton.

A kakas a hóban
rikkant egy nagyot,
piros farka tolla
mint rubin ragyog,
olvadoz a zúzmó
a fűszál hegyén,
s rengedez már csilló
harmat a helyén.

Második hó: február van,
hócsillagok a határban;
fényes puska csöve: durr!
Szedd a lábad, róka úr!

Tiszta kék az égi pálya,
füstölg a házak pipája,
talpas szán a hóba vág,
csörg a fán a száraz ág.

Odalenn a rőt berekben,
jég páncélja rengve rebben,
prímet furulyál a szél,
peng a korcsolya-acél.

Havas bundán hosszú öltés:
szürke sávba fut a töltés:
hej, de messzire szalad,
most robog rajt a vonat.

Bakterháznak ablakába
hóvirág van egy nyalábba,
hóvirág...

Tovább 

Kásmír szoknyád álmatlan vacogtat,
hogyan feledném perzselő, buja szád?
Lángja voltam minden végtagodnak,
torkomban érzem még kebled parazsát.
Látlak repülni nagy egek felé,
mennyei zúgók örvényében táncolsz,
blúzod veted ringó öled elé,
tested mámorától zsongva viháncolsz.
Merre lehetsz most, tüzek leánya?
Szédülten idézlek, megkondul az éj,
átfut rajtam a csönd borzongása:
matat utánunk a kotlósszárnyú szél.
Ha titkos törvények varázsa áhít,
iszonyú árnyam érted felparázslik.

Tovább 

Ma éjjel megtörtént amire mindig vártam,
Hozzám értél, és megcsókoltál lágyan.
Az eszem azt súgja nem lenne szabad,
De a szívem azt mondja, add át magad!
Ahogy hozzám érsz átjár egy érzés,
Tudom hogy szerelem ez nem is volt kérdés.

Forr a levegő ma köztünk,
S végre minden gátlást levetkőztünk.
Mikor eljött az idő és búcsúzni kellett,
Sajgott a szívem mert tudtam,
másnap lehet hogy végleg elmegy.
Nem tudom lesz-e majd folytatás,
de érzem, csak csak ő kell senki más!

Most messze van tőlem, de szívembe zártam,
Várom a napot hogy újra lássam.
Szemembe nézzen és azt mondja szeretlek,
Veled akarok lenni, többé el nem engedlek.
Remélem egyszer eljön ez a nap,
és ez lesz életemben a legszebb pillanat.

Tovább 

Oly megnyugtató, hogy itt vagy nekem,
Hogy minden bajban fogod a kezem,
Hogy nem hagysz el soha, hogy viszont szeretsz,
Hogy velem együtt sírsz és nevetsz.


n egy szó, mit úgy hívnak, remény,
Ha vigyázol rá, ő mindig benned él.
Ha szívedbe zárod, ki fontos neked,
Bármerre jársz, ő is ott lesz veled.



alamikor alkonyatkor Te is fogsz majd sírni,
ha kisétálsz a temetőbe síromat megnézni.
Sírom felett pacsirta panaszosan zengi:
Itt nyugszik Ki Veled BOLDOG AKART LENNI!!!


Minden éjjel azt álmodom, hogy mellettem állsz,
szerelmes szavakra s forró csókra vársz.
Simogató pillantásod érzem ajkadon,
olyan ez mint a valóság csak kár hogy álmodom.
Sötét éjjel édes álom hamar tova száll,
felébredek és a szívem vadul kalapál.
Körül nézek és te nem vagy sehol se s ettől szenvedek,
mert szeretném ha velem lennél mindig csak velem!

Tovább 




Előtted megyek
te énelőttem
a koranap aranylánca
csilingel kezemen.

Hová mégy – kérdezem
feleled – nem tudom.
Siettetném lépteim
de te jobban sietsz.

Előtted én
te énelőttem.

Egy kapu előtt mégis megállunk.

Megcsókollak
te nem adsz csókot
aztán elindulsz szótlanul
és magaddal viszed életem.




Itt, hol e bujdosó csermely
A bús bükben tévedez,
S búslakodó énekemmel
Csak a kőszirt epedez,

Megjelensz, ó kegyes lélek!
Epekedő szívemben,
S hív kebledbe visszatérek
Forró képzeletemben.

Ha a bús hold sugárai
A vizeken reszketnek:
Bágyadt szemem záporai
Csak téged emlegetnek;

Ha a hajnal bíborszínnel
Az égen pirosodik:
Árvád lankadozó szívvel
Terólad gondolkodik.

Tovább 

 



Emléke visszacsillog
s olykor arcomra tűz,
arcomra, mely fakó
s elmúlt évekbe néz.
Fényes volt, mint a csillag,
forró volt, mint a tűz,
fehér volt, mint a hó
s édes volt, mint a méz.

Még néha visszacsillog,
de már nem bánt, nem űz,
enyhén simogató,
mint hűs, testvéri kéz:
Lehullott, mint a csillag,
elhamvadt, mint a tűz,
elolvadt, mint a hó
s megromlott, mint a méz.

 

Engem a Szerelem piros
lapdával sziven ért, és egy
szépcipőjü, aranyhajú
lánnyal játszani hívott.

Lesbosban született a lány.
Csak csúfolta fehér fejem,
s elfutott gonoszul, gonosz
társnőjére kacsintva.

Ó dacos szemü drágaság!
Vágyom rád, de te meg se látsz.
Fájón rázza gyerek-kezed
életem zaboláját.

(Babits Mihály)

Szép szerelmesem, őrizlek magamban holtomig
akár egy csillag ragyogtál előttem az űrben
s most itt állok kifosztottan, felettem az éggel
mely vakon didereg és hullatja rám terheit.

Csillag voltál bizony, mezítelenül fürödtem
hajnali fényeidben s telhetetlen csodáltam
nagy fekete szemeid és a mozdulatokat
melyek önfeledten mutatták fehér vállaid.

Messze vagy már s utánad cseng fájdalmam éneke
nem panaszlón, inkább fennen hivalkodva véled
aki a jó és rossz fölé emelted életem
s aki figyelted vergődő szívemet a csöndben.

Tovább 

Csend ült rétre, völgyre, bércre,
hó-illatú esti csend.
Ág se moccan, lomb se rezzen,
lám, a szél is elpihent.

Nem fúj testes hóbuckákat,
nem ráz kopár gallyakat,
elcsitult egy fenyőágon,
szótlan, szinte hallgatag.

Harang szól az esti csendben,
gyertya fénylik, s halld amott;
apró csengők csilingelnek
karácsonyi dallamot.

Pilinkélő hó szikrázik,
völgyön, bércen hűs lepel…
csillag gyúl a messzi égen,
lám a menny is ünnepel!

Örömódát dúdol ajkunk,
a szeretet szép dalát…
csillámfényű varázs lengi
át az egész éjszakát.

Tovább 

 

Szívünk rég ide vár,
Télapó gyere már!
Jöjj el éljen a tél!
Tőled senki sem fél.

Halkan reccsen az ág,
Öltöztesd fel a fát,
Hulljon rá pihe hó,
Szánkón siklani jó!

Évi és Peti vár,
Télapó, gyere már!
Nyíljon már ki a zsák:
Alma, szép aranyág.
Szívünk rég ide vár,
Télapó gyere már!
Jöjj el éljen a tél!
Tőled senki sem fél.

 

Hókastélyban jéglakás:
Ott lakik a Mikulás.
Szél a szánja – mégse fázik,
Úgy röpül egy messzi házig.

Csengõje a hópehely.
Szánkójának énekelj,
Mintha dallal idehúznád,
S tedd ki ablakba a csizmád.

Ne lesd meg a Mikulást,
Rajta varázs a palást:
Leshetsz reggelig magadban,
Mert ha eljön, láthatatlan.

Hogyha tudnád, hol lakik,
S odaérnél hajnalig,
Jutnál mesebeli tájra –
Elolvadna palotája.

Megriadna és tova –
Röpítené fagylova,
A helyén meg, idenézz csak,
Sírdogálna ezer jégcsap.

Tovább 

 Magunk ellen való vétek lenne elengedni egymás kezét.
Életünk szeretetét már semmi sem tépheti szét—
igaz, egymástól sokszor elsodor a könyörtelen cél,
de ha rád gondolok, szivembe a melegség mindég visszatér

Nem számít már hol vagyok, merre, hol ébredek,
emlékeim közt, ha felbukkansz, azonnal rád ismerek,
úgy, ahogy az első pillanat összevillantotta a szemünket,
ahogy az első ölelésben összeforrasztotta a vágy a testünket...

Annyira együtt élünk.

Tovább 

"Az ember szaladhat a szerelem elől
bármilyen messzire,
még a haláláig is elmehet,
de a szerelem elől
nincs menekvés,
Mert a szerelem
mindenben tovább él.
Ha egyszer megszületett.
A szerelmes lélek.
Mindenhol ott van,
a csillagokban,
a fűszálban,
a gondolatban.
Az életben,
A halálban.
E világon, és a túlvilágon.
Éltet, andalít, boldogít,
És boldogtalanná tesz.
Szinte már megfogható.
Mint a zene.
Az ember mehet
bármilyen messzire,
de az általa életre lehelt szerelem
megmarad."

Tovább 

Az erdőből egy levelet
hozott a posta reggel,
egy száraz tölgyfa-levelet,
néhány sor zöld szöveggel.

 

az állt rajta, hogy eljött az ősz,
a nyáridőnek vége,
most már a néma télre vár
az erdő és vidéke.

 

A mackó barlangjába bújt,
elköltöztek a fecskék,
a tisztásokon zöld füvét
lerágták mind a kecskék,

 

nem hegedül a zenekar;
nagy most a tücskök gondja;
és újdivatú kalapot
nem visel már gomba.

Tovább 

Mit siratsz, te kismadár?
Elrepült a drága nyár.
Búzaszem nem terem
köd szitál a földeken.

 

Tarka lepke merre jársz?
Véget ért a lenge tánc
Itt az ősz, csendes ősz,
lopva lép a fürge őz.

 

Béka mondja: kutykurutty!
Kis porontyom, menj, aludj.
Jó gyerek nem brekeg,
téli álom lepte meg.

Vége van a nyárnak,
hűvös szelek járnak
nagy bánata van a
cinegemadárnak.

 

Szeretne elmenni,
ő is útra kelni.
De cipőt az árva
sehol se tud venni.

 

Kapkod fűhöz-fához,
szalad a vargához,
fűzfahegyen lakó
Varjú Varga Pálhoz.

 

Azt mondja a varga,
nem ér ő most arra,
mert ő most a csizmát
nagyuraknak varrja.

 

Darunak, gólyának,
a bölömbikának,
kár, kár, kár, nem ilyen
akárki fiának!

 

Daru is, gólya is,
a bölömbika is,
útra kelt azóta
a búbos banka is.

Tovább 

Elsuhogott az a füttyös
sárgarigó délre.
Sárgul az árva diófa
zöld terebélye.

Levelek lengnek, akár a
színarany rigó-szárnyak,
elszállnak ők is a szélben
puszta határnak.

Áll a diófa, és érett
kincsei válnak tőle:
szellő ha bántja az ágat,
buknak a földre.

Szaporább kopogás, csörgés
támad, ha jön az ember,
s bottal az ágak bogára
boldogan ráver.

Földre, fejekre, kosárba
kopog a dió-zápor,
burkos dióra a gyermek
kővel kopácsol

Tovább 

Üres már a fecskefészek
Itt az eszterhéj alatt,
Üres már a gólyafészek
Tetejében a kéménynek...
Vándor népe ott halad.

Ott a messzeség homályin,
Ott az égnek magasán.
Látom még, mint kis felhőket,
Vagy már nem is látom őket?
Csak úgy képzelem talán.

Elröpűlnek, elröpűlnek,
Tavasz s nyár vendégei,
És őket már nemsokára
A kertek s mezők virága
S a fák lombja követi.

Mint szeszélyes hölgy, a mennybolt
Majd borul, majd kiderűl.
Ajka még mosolyg, s szemébe
Könny tolúl...

Tovább 

Az erdőből egy levelet
hozott a posta reggel,
egy száraz tölgyfa-levelet,
néhány sor zöld szöveggel.

 

az állt rajta, hogy eljött az ősz,
a nyáridőnek vége,
most már a néma télre vár
az erdő és vidéke.

 

A mackó barlangjába bújt,
elköltöztek a fecskék,
a tisztásokon zöld füvét
lerágták mind a kecskék,

 

nem hegedül a zenekar;
nagy most a tücskök gondja;
és újdivatú kalapot
nem visel már gomba.

 

Szétosztotta a körtefa
a fanyar vackort régen,
nincsen levél a bokrokon,
és pitypang sincs a réten.

Tovább 

http://noknek.magyartudat.com/wp-content/uploads/szerelem1.jpg

 

Ha már szeretsz, csak a szerelemért
szeress, és semmi másért. És ne mondd:
"Mosolyát... szemét szeretem... s ha zsong
szelíd szava... s mozgékony kellemét
derülten érzem, bár a nap borong." -
Mindez mulandó - vagy fakulva kong
füledbe majd. - S te, Kedves, ne reméld,
hogy mindig egy a vágy. És szánva se
szeress, könnyeim szárogatva csak -
elfelejt sírni, ki soká a te
enyhedben élt - s így vágyad elapad!
A szerelemért szeress: sohase
hűlsz úgy ki, vágyad örök foglya vagy.

Tovább 

http://cicak-macskak.lapunk.hu/tarhely/cicak-macskak/kepek/a_szerelem_kin_1____.jpg

 

Valami nagy, mély szerelem hiányzik,
Valami sírás, valami öröm,
Valami harc, valami csönd,
Valami nagy, mély szerelem hiányzik!

És így marad ez mindig, mindhalálig?
Mindig bús, csipkerózsa szívvel
A várás várában sejtem a sorsot
És így marad ez mindig, mindhalálig?

Szőke csodák, barna csodák,
Meddig csodálkozom csak rajtatok?
Ó, adjatok valami szépet,
Valami életet, halált,
Szőke csodák, barna csodák!

http://image.hotdog.hu/user/Tamika2/blog/feher_rozsa_blogba.jpg

 

 

Halvány és szende vagy,
Mint gyönge rózsaszál,
Előttem e virág
Nagy kedvességben áll.
De százszor kedvesebb
Illatjáért nekem,
Leánynál illatul
Van tiszta szerelem.
Oh lány! ha rózsa vagy,
Tanulnod tőle kell,
S az illatát csupán
Éltével hagyja el,
Mert hogyha elröpűl,
A rózsa szerelem,
Bús csalogányoddal,
Leány, mi lesz velem?

Feljöttek már a csillagok:
nyisd ki rózsám az ablakot.
Nyisd ki rózsám az ablakot:
Nézzük együtt a csillagot.

Óh be szép is nyári éjen

a sok csillag fenn az égen.
Hajtsd vállamra a fejedet:
így nézzük a fényes eget.

A faluban csöndesség van.

Fénybogár ég a bokorban.
Oly édesen sóhajtottál -
Kis galambom, mit gondoltál?

Első álmom rólad volt,
első álmom elröpült.
Még az esti szél nyögött,
még az égen csillag ült.
Lábaimban lakik egy
szellem: az rejtélyesen
húzott, hozott, vezetett
ablakodhoz, édesem!

Csitt! A fekete folyón
illet és szél úgy alél,
mintha mákos álmokat
tépegetne ott az éj.
Apadoz a zokogás
a csalogány csöpp szivén,
mint ahogy a tieden
kell hogy elapadjak én.

Jaj, bűvölj föl a füből!
Halk! Hullok! Ájulok!
Szórja csókkal szám-szemem
szerelmed, mint záporok!

Tovább 

Örömet nem nyújt az élet,
Csak tenálad, csak tevéled!
Mint buborék széjjelpattan,
Ha osztályos nem vagy abban!
Az ég és föld bús, kietlen,
S ami rá van rakva ékül:
A boldogság gyötrő álom
Lenne nékem nálad nélkül!

Ha szememnek könyje csordul:
Elveszesz te bánatombul!
Megkönnyíted a keresztet,
Melyet a sors rám eresztett!
És lelkemre nyugalom száll,
Az élettel úgy kibékül,
De hánykódó, zivataros
Tenger lenne nálad nélkül!

Ne is hagyjuk el mi ketten
Soha egymást az életben!

Tovább 

Márta, hajad,
Bronz-ajakad
Kéri s lázad a vágyam
Illatozó
Vészt okozó
Csókba lehelni be lágyan.
Megremegő,
Hű szerető
Karban ölelni igézve,
Édes ölön,
Rózsatövön
Szép szemeket megidézve.

 

Retten a lomb,
Zöldel a domb -
Arra szaladnánk ketten,
Reppen a szél,
Csókra beszél,
Dalra kel önfeledetten,
Véle dalol
Itt valahol
Szív-körülöttem a vérem:
Csend, Kicsi, csend!

Tovább 

Napokra elfeledtelek,
döbbentem rá egy este,
üres zsebemben álmosan
cigarettát keresve.
Talán mohó idegzetem
falánk bozótja nyelt el?
Lehet, hogy megfojtottalak
a puszta két kezemmel.

 

Különben olyan egyremegy,
a gyilkos nem latolgat,
akárhogy is történhetett,
te mindenkép halott vagy,
heversz, akár a föld alatt,
elárvult szürke hajjal,
kihamvadt sejtjeim között
az alvadó iszapban.

 

Így hittem akkor, ostobán
tünődve, míg ma éjjel
gyanútlan melléd nem sodort
egy hirtelen jött kényszer,
az oldaladra fektetett,
eggyévetett az álom,
mint összebújt szegényeket
a szűkös szalmazsákon.

Tovább 

Ha most ott lehetnék melletted,
gyertyalángból fonnék köréd meleget,
bús homlokodra simítanám kezem,
ahogy holdas árny az ágakon terem.

 

Ha most ott lehetnék melletted,
sóhajomra hajthatnád le fejed,
mint az est, ha a csöndre szivárog
puha fészkébe temetve a világot.

 

Ha most ott lehetnék melletted
összefércelném ereimmel szíved,
beléd fogózva, téged magammal,
bezárnálak örökké a szavakkal.

 

Van szerelem bevallhatatlan,
vállalt nyugalmad őrzöd abban,
te döntöttél ekként magadban:
titok legyen. Bevallhatatlan.

Azt dédelgeted ami gátol,
ami megóv a kimondástól,
úgy őrzöd, mint koldus a rongyát,
hogy tested pucérnak ne mondják.

Észrevétlenebb a fedettség,
a megtagadott meztelenség,
a félbenyelt döbbentő - mondat,
ára behódolt nyugalomnak.

elhessegetsz sok sas szerelmet
ha kotlós biztonság melenget,
moccanna vágyad bár: cseréld el
a meleget a repüléssel.

Tovább 

Néha rádöbbenek, hogy bármikor elveszthetlek,
S arra, hogy nem elég, ha csak egyszer mondom, hogy szeretlek.
Hogy bármikor történhet veled, vagy velem valami,
Hogy milyen jó hangodat hallani. 

 
Arra, hogy milyen nehéz néha őszintének lenni,
És milyen könnyű egy szóval megbántottá tenni.
Hogy meg kell mondani, ha valami fáj,
Arra, hogy mindent tönkretehet egy összeszorított száj.

 
Hogy túl rövid az élet arra, hogy veszekedjünk,
S, hogy mindig csak jobb sorsot reméljünk.

Utolsó hozzászólás

[Törölt felhasználó] üzente 6 éve

Nagyon szeretem Őri Istvánnak ezt a versét is.
Az emberi kapcsolatainkról szól és arról, hogy figyeljünk oda egymásra.
Örüljünk az életnek és tiszteljük és szeressük egymást.
Hiszen mi másra, ha nem a szeretetre születtünk erre a világra.
Életünk során a hatalmas lecke, amit meg kell tanulnunk: A SZERETET.
Majd tovább adni gyermekeinknek és akkor már azt mondjuk, hogy példamutató, tanító szeretet.
Köszönöm Icukám, hogy feltetted ezt a csodát.
Szeretettel ölellek: Magdi.

Tovább 

Nyár kacsint be az ablakon
egy tikkadtságos hajnalon,
    fénye a redőnyt törve át
magával füröszt hűs szobát.

Paplant ébreszt és takarót,
    lajháros-lusta ágylakót,
    tarisznyájában új virág,
- nem kap a szirma hőgutát -,

s van benne friss vakáció,
egy tópartra szánt rádió,
fecskék cikázó röpte száz,
veríték-lázas kerti ház…

 A dinnye tőle cukrosul,
nevet a Nap rá huncutul,
  izzad az erdő, fű, a rét,
  patak párolog, és az ég
szinte önmagát fényli szét.

Tovább 

Hogy mit láttam? Elmondhatom.
De legjobb, ha lerajzolom.
Megláthatod te is velem,
csak nézd, csak nézd a jobb kezem.

Ez itt a ház, ez itt a tó,
ez itt az út, felénk futó,
ez itt akác, ez itt levél,
ez itt a nap, ez itt a dél.
Ez borjú itt, lógó fülű,
hasát veri a nyári fű,
ez itt virág, ezer, ezer,
ez a sötét gyalogszeder,
ez itt a szél, a repülés,
az álmodás, az ébredés,
ez itt gyümölcs, ez itt madár,
ez itt az ég, ez itt a nyár.

Majd télen ezt előveszem,
ha hull a hó, nézegetem.

Tovább 

http://files.mommo.hu/pictures/000/096/96380_b98c321fa6_s.jpg

 

 Ezer alakba rejtőzhetsz előttem,
Csupa-Kedvesség, látom, mind te vagy;
futhatsz, csodák varázsfátylába szőtten,
s Csupa-Jelen, látom, hogy merre vagy.
 
 

A karcsu ciprus ifju erejében,
Csupa-Szépség, felismerlek: te vagy;
a folyam zsongó hullámtengerében,
Csupa-Hízelgés, ott is csak te vagy.


 
Ha a szökellő vízsugár kibomlik,
Csupa-Játék, nekem az is te vagy;
a felhőben, amely épülve omlik,
te Csupa-Tánc, téged látlak: te vagy.


 
Rét szőnyegében ragyogó virágok:
te Csupa-Csillag, nekem mind te vagy:
hol ezerkaru repkényt kúszni látok,
ó Csupa-Ölelés, ott is te vagy.

Tovább 

Néha rádöbbenek, hogy bármikor elveszthetlek,
S arra, hogy nem elég, ha csak egyszer mondom, hogy szeretlek.
Hogy bármikor történhet veled, vagy velem valami,
Hogy milyen jó hangodat hallani. 


 
Arra, hogy milyen nehéz néha őszintének lenni,
És milyen könnyű egy szóval megbántottá tenni.
Hogy meg kell mondani, ha valami fáj,
Arra, hogy mindent tönkretehet egy összeszorított száj.


 
Hogy túl rövid az élet arra, hogy veszekedjünk,
S, hogy mindig csak jobb sorsot reméljünk.

Tovább 

http://users2.ml.mindenkilapja.hu/users/simonagnes/uploads/eoldal_szerelem_gif_500x500.gif

 

Köszönöm Neked a sok boldog napnak minden csodás pillanatát,
a hosszú boldog órák, ezernyi édes csókok meghitt hangulatát, mely
mint a nyári éltető napfény úgy simogatja a testem minden hajlatát,
s arany pókhálóval szövi be szívem minden szobájának ablakát

Köszönöm Neked, hogy a két erős, izmos karod is én hozzám tartozik,
csak engem óv, csak engem ölel, mindig csak értem nyújtózkodik,
végtelen ereje, de szelíd, gyöngéd szerelmes ölelése átmelegít, s ha
hozzám ér, érintése a szívemen sugárzik át, s ettől teljesen felhevít

Köszönöm, hogy tündöklő mosolyod mindig mosolyt éleszt bennem,
láthatom benne szemem tükrét, s megérzem pilláid minden rezdülését,
s ha mélyen a szemedbe nézek, érzem hogy szíved mit súg nekem,
kiolvasom belőle, szeretsz engem, tüzes lángja csak úgy égeti a lelkem

Köszönöm Neked a sok szerelmes izzó vágyat, a szenvedélyes órákat,
a szívemben nyíló vörös rózsákat, amik a gyönyör pillanatában nyílnak,
amikor megveted nekem a puha ágyad, s csillapítod bennem a buja vágyat,
amikor fölém hajolsz, s én mint igazgyöngyöt a kagyló úgy magamba zárlak

Én már csak te érted élek!

Tovább 

http://pctrs.network.hu/clubpicture/2/_/idezet_koszonom_20485_520388.jpg

 

Versben írom le Neked,
Köszönöm Neked, amit tettél értem
Ugrottál értem, minden pillanatban,
Amikor bajban voltam.

Tétovázás nélkül cselekedtél mindig,
Nem volt Neked könnyű,
Most sem az,
Ki tudja minden meddig tart majd.

Szeretetből tettél és teszel mindent,
Mindenért a köszönöm szó nem elég.
MÉGIS MINDENT KÖSZÖNÖK NEKED,
Mert nekem nincs, semmi egyebem.

Szegény vagyok és beteg,
Így tudom csak hálám,
E versben
Megköszönni Neked.

Tovább 

Feljöttek már a csillagok:
nyisd ki rózsám az ablakot.
Nyisd ki rózsám az ablakot:
Nézzük együtt a csillagot.

Óh be szép is nyári éjen

a sok csillag fenn az égen.
Hajtsd vállamra a fejedet:
így nézzük a fényes eget.

A faluban csöndesség van.

Fénybogár ég a bokorban.
Oly édesen sóhajtottál -
Kis galambom, mit gondoltál?

Örömet nem nyújt az élet,
Csak tenálad, csak tevéled!
Mint buborék széjjelpattan,
Ha osztályos nem vagy abban!
Az ég és föld bús, kietlen,
S ami rá van rakva ékül:
A boldogság gyötrő álom
Lenne nékem nálad nélkül!

Ha szememnek könyje csordul:

Elveszesz te bánatombul!
Megkönnyíted a keresztet,
Melyet a sors rám eresztett!
És lelkemre nyugalom száll,
Az élettel úgy kibékül,
De hánykódó, zivataros
Tenger lenne nálad nélkül!

Ne is hagyjuk el mi ketten

Soha egymást az életben!

Tovább 

Szeretlek, mint a lelkemet, te vagy
Világom, életem!
S annyi édes jel, hogy viszont szeretsz,
Nem hagyja kétlenem!

A légben multunk szép viráginak

Kísér minden balzsama:
S az érzelem, minő felgyultakor,
Oly hév, oly tiszta ma!

Mosolygasz...! tudom, mit tesz e mosoly:

Mily szép, gyöngéd szavak!
S szívem nem érti, mint fér össze, hogy
Szeretlek - s kínzalak!

Hogy egymástól, forró érzelmivel

Szívünk nem távolog:
Mégis borongunk, mégis nem vagyunk
Egészen boldogok!

Tovább 

Szép szavadnak édes ízét

ízlelgetem bókjaidat

ajkad forró érintését

élvezem a csókjaidat

 

minden érintésed izgat

karjaid közt megborzongok

ölelésed puhán ringat

elkerülnek felhők, gondok

 

sóhajomra, mosoly felel

simogatom én is arcod

tekinteted égbe emel

feledtetem belső harcod

 

kalandos út, testünk táján

ruha alatt egyre beljebb

mézre lelünk egymás száján

siklik kezünk egyre lejjebb

 

vérünk lüktet egyre jobban

mágnesként vonz test a testet

szerelmünk is lángra lobban

s együtt töltjük ezt az estet.

Tovább 

Mit mondanál,

ha most kezedbe tenném két kezem,

tekintetemből sütne az érzelem,

s csókra várón lehunynám a szemem?

 

Mit mondanál,

ha fejem a válladon nyugodna,

vagy ajkam kis pilleként csapongva

csókolna, és szerelmet susogna?

 

Mit mondanál,

ha éreznéd testemben a vágyat,

ami érintésed nyomán támad,

s tűzként ereimben szerteárad?

 

Mit mondanál,

ha szám szerelmesen súgná neved,

ha kitárnám feléd a szívemet,

s átadnám legféltettebb kincsemet?

Tovább 

Gondolj rám este,
mikor a Hold sápadt teste virít fent az égen,
s a csillagtenger oly lágyan, oly szépen
betakar selymével...
téged ott,
engem itt,
s bennem a hit, hogy lesz megint egy éj,
mikor kettõnket takar be az ég...

Gondolj rám reggel,
mikor a Nap álmosan felkel,
S melegével oldja a harmatot...
A pára felszáll, s elkap egy pillanatot,
Mikor felhő jár arra...belébújik, s elszáll arra...
hol várok rád.
S nyári záporként áztatja arcunkat,
neked ott,
nekem itt,
S bennem a hit, hogy lesz még harmat,
mely fürdeti ajkamat...

Tovább 

Emléke visszacsillog
s olykor arcomra tűz,
arcomra, mely fakó
s elmúlt évekbe néz.
Fényes volt, mint a csillag,
forró volt, mint a tűz,
fehér volt, mint a hó
s édes volt, mint a méz.

 

Még néha visszacsillog,
de már nem bánt, nem űz,
enyhén simogató,
mint hűs, testvéri kéz:
Lehullott, mint a csillag,
elhamvadt, mint a tűz,
elolvadt, mint a hó
s megromlott, mint a méz.

Mert szemben ülsz velem s csak a te arcod látom
és nincs mellette az enyém,
ahogyan megszoktam a fotografiákon
és előszobák tükörén;

 

mert szemben ülsz s csupán rajtad s nem épp úgy rajtam
látom az idő nyomait
s önzésem azt hiszi, én a régi maradtam;
a szívem elfacsarodik.

 

Ha nézne úgy szemem, ahogy huszonöt éve
s te akkor az vagy, ami ma:
sose találkozunk! Egymást észre se véve,
nem lelünk egymásra soha!

 

Élünk bár egy időt, ha akkor a hajam már
olyan, amilyen ma: fehér,
lakunk bár egy szobát, nem én mellém akarnál
feküdni, ha leszáll az éj.

Tovább 

Emlékszel? amikor a rózsák nyílni kezdtek,
Már nem voltunk fiatalok -
Házunk körül virágzó sírkeresztek,
Szívünkben sok friss halott.

 

Tudtuk, hogy a boldogság lopott jószág,
Akkor is, ha férj-feleség
Nézi, hogy bomlanak bokron a babarózsák,
S fogják egymás kezét.

 

Sok hajszálad lett ősz éppen abban az évben -
Emlékszel? volt is oka.
De ami fekete maradt, még feketébben
Ragyogott, mint valaha.

 

Szemedbe, a töretlen csodájú, vad tükörbe
Tört fényeket rejtett a rémület,
És zavarosabb lett tiszta, haragos zöldje
S attól lett édesebb.

Tovább 

network.hu

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Csókjaimat szedtem, vettem,
Híven sohase szerettem.

Ha esküdtem s majd meghaltam:
Legjobb asszonyom megcsaltam.

Ha akartam, ha igértem,
Gonosz voltam tervben, vérben.

Ha öleltem, ha csókoltam,
Borús komédiás voltam.

Ha gondoltam a halálra,
Csalfán tettem, állva, várva.

Ha valakinek esküdtem,
Esküszóból mit se hittem.

Ha tébolyban elájultam,
Új nőben ébredtem, újban.

Tovább 

 

 

EGYMÁSSAL SZEMBEN



Egymással szemben ülünk

A csendtől alvó szobában,

Halványkék szemed cikázik testemen,

Mélyen belenézek, gondolataidat nem lelem.

De mintha mondanád nekem,

Jöjj felém, s rád hallgatok én,

S még egy hang a csendből-

Szerelmesek, csak csókolózzatok,

Melletek érjen össze,

Mintha derekatokon óriáskígyó tekeregne,

Harapd a parázsló szájat,

Váltsd valóra évtizedes álmát,

Egyétek egymást, míg izzik véretek,

Csak egymás testét, mást ne nézzetek.

Tovább 

A szemedet, arcod mélységes, sötét szürke tavát
homlokod havasa alatt, homlokod havát
elfeledtető fényes nyári szemed szédületét
szeretem és éneklem e szédület szeretetét.

 

Mélységes érctó, érctükör, fémtükör, mesebeli,
szédülsz, ha belevillansz; ki tudja, mivel van mélye teli?
Szellemek érctava: drága ércek nemes szellemei
fémlenek villanásaiban; de mily ritka fém szelleme tudhat

 így fényleni?

 

Mély, fémfényű, szürke, szépszínű szemedben, édesem,
csodálatos csillogó csengők csilingelnek csöndesen,
csendesen, - hallani nem lehet, talán látni sem:
azt látja csak, aki úgy szeret, mint én, édesem!

Tovább 

Hogy bomlanak, hogy hullanak
a fésük és gyürüs csatok:
ha büszkén a tükör elõtt
bontod villanyos hajzatod!
Úgy nyúlik karcsú két karod
a válladtól a fürtödig,
mint antik kancsó két füle
ha könnyed ívben fölszökik.

Ó kancsók kincse! drága kincs!
Kincsek kancsója! Csókedény!
Hozzád hasonló semmi sincs,
szent vággyal nézlek téged én!
Eleven kancsó! életé,
kiben a nagy elixir áll,
amelytõl élõ lesz a holt
s a köldus több lesz, mint király.

Tovább 

Még most is látom a kezét
hogy ágazott az ujja szét,
oly szeliden, mint ágtól ág
vagy halkan elvál öt barát,
kik váltan is segitgetik
egymást egy messze életig.
Még egyre látom csöpp kezét:
ugy dolgozott mint csöppke gép
a himzõtûvel vánkosán:
tündérfogócska - igazán -
s hogy gyenge ujját meg ne szurja,
arany gyüszüt viselt az ujja.
Ó álmodom már csöpp kezét
kerek a halma, völgye szép:
a völgye selyem, halma bársony:
ó gyönyörû táj! ó csodás hon!

Tovább 

Utolsó hozzászólás

[Törölt felhasználó] üzente 6 éve

Gyönyörű vers. Köszönöm drága Icu, hogy újra olvashattam.

Tovább 

 

network.hu

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Szeretlek, mint a lelkemet, te vagy
Világom, életem!
S annyi édes jel, hogy viszont szeretsz,
Nem hagyja kétlenem!

A légben multunk szép viráginak
Kísér minden balzsama:
S az érzelem, minő felgyultakor,
Oly hév, oly tiszta ma!

Mosolygasz...! tudom, mit tesz e mosoly:
Mily szép, gyöngéd szavak!
S szívem nem érti, mint fér össze, hogy
Szeretlek - s kínzalak!

Utolsó hozzászólás

[Törölt felhasználó] üzente 6 éve

Platón a szerelmet az élet végzetes keserűségének nevezi. Azt is mondja: aki szeret, az meghal a maga számára, hogy a másik számára élni tudjon.
Köszönöm a gyönyörű verset Icukám.
Szeretettel: Magdi.

Tovább 

 

network.hu

 

 

Örömet nem nyújt az élet,
Csak tenálad, csak tevéled!
Mint buborék széjjelpattan,
Ha osztályos nem vagy abban!
Az ég és föld bús, kietlen,
S ami rá van rakva ékül:
A boldogság gyötrő álom
Lenne nékem nálad nélkül!

Ha szememnek könyje csordul:
Elveszesz te bánatombul!
Megkönnyíted a keresztet,
Melyet a sors rám eresztett!
És lelkemre nyugalom száll,
Az élettel úgy kibékül,
De hánykódó, zivataros
Tenger lenne nálad nélkül!

Tovább 

 

network.hu

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Tüzes, sajgó seb vagyok, égek,
Kínoz a fény és kínoz a harmat,
Téged akarlak, eljöttem érted,
Több kínra vágyom: téged akarlak.

Lángod lobogjon izzón, fehéren,

Fájnak a csókok, fájnak a vágyak,
Te vagy a kínom, gyehennám nékem,
Nagyon kívánlak, nagyon kívánlak.

Tovább 

img139/8862/szerelmesek8hs2.jpg



Megcsókoltalak, megmutatni,

hogyan kell nékem csókot adni.

Megfúltál, úgy öleltelek,
mutatni, hogy ölelj Te meg.

És sírtam is, ölelve térded,
mert tudtam, hittem, hogy megérted

Bő könnyeim, a könnyű bért,
mit értem ontsz: a könnyekért.

Eldobtam mindent, íme lásd,
hogyan lehet szeretni mást,

kiért mindent százszor megadnál,
ezerszer jobban önmagadnál.

Kész vagyok meghalni miattad,
hogy élj, hogy meg ne halj miattam,
ahogy hiszem, hiszen mutattad.

Tovább 

img392/6893/szerelmespr5xq5.jpg

 

Megismertem a holnapot:
terád hasonlított,
terád, miránk -
lobogott
és nyugodt volt, mint a láng,
- s mint a mi éjszakánk,
amelyen megéreztük forró
és röpítő és egybeforró
embersorsunkat, a szerelmet,
- én azt, hogy hiába ölellek,
te azt, hogy hiába ölelsz,
ha nincsen más, csak ez a perc,
hogyha mögötte meg nem érzed
és meg nem érzem az egészet,
a szilárd anyagot,
ami vagy és ami vagyok,
és ami egy törvénybe fog
bolygókkal és liliomokkal,
tó méhében a teleholddal,
vérrel, háborúval, örömmel,
mindennel, ami volt az ember,
és ami most s amivé válik,
s amit születéstől halálig
sejt és tud és tesz,
mit hozzáad a léthez,
hogy életté váljék, hogy a rend
kormányozza a végtelent,
az értelem, amely szavak
nélkül is szól, és sejtet sejtre rak
agyunkban -
a holnapról akartam szólni,
a holnapról, mely már valódi,
mert fölismert s el nem téveszthető,
tiszta, elérhető,
mint a friss levegő -
igen, a holnapról akartam szólni,
s szóltam a szerelemről, szerelmünkről, hiszen
ő éreztette meg velem,
milyen lesz:
szívem szelídítette a boldogsághoz, rendhez -
- - - - - - - - - - - - - - - - - -
és akkor, amint ránk hajnalodott,
megpihent bennünk - új csókra gyűjtve erejét -
a csók.

Tovább 



Emlékszel? amikor a rózsák nyílni kezdtek,
Már nem voltunk fiatalok -
Házunk körül virágzó sírkeresztek,
Szívünkben sok friss halott.

Tudtuk, hogy a boldogság lopott jószág,
Akkor is, ha férj - feleség
Nézi, hogy bomlanak bokron a babarózsák,
S fogják egymás kezét.

Sok hajszálad lett ősz éppen abban az évben -
Emlékszel? volt is oka.
De ami fekete maradt, még feketébben
Ragyogott, mint valaha.

Szemedbe, a töretlen csodájú, vad tükörbe
Tört fényeket rejtett a rémület,
És zavarosabb lett tiszta, haragos zöldje
S attól lett édesebb.

Tovább 

 

Emlékszel? amikor a rózsák nyílni kezdtek,
Már nem voltunk fiatalok -
Házunk körül virágzó sírkeresztek,
Szívünkben sok friss halott.

Tudtuk, hogy a boldogság lopott jószág,
Akkor is, ha férj - feleség
Nézi, hogy bomlanak bokron a babarózsák,
S fogják egymás kezét.

Sok hajszálad lett ősz éppen abban az évben -
Emlékszel? volt is oka.
De ami fekete maradt, még feketébben
Ragyogott, mint valaha.

Szemedbe, a töretlen csodájú, vad tükörbe
Tört fényeket rejtett a rémület,
És zavarosabb lett tiszta, haragos zöldje
S attól lett édesebb.

Tovább 

Én édes szerelmem, egyetlen egy lelkem, mi haszon nekem élnem,
Ha semmit nem segít, jómra fel sem indít az én esedezésem,
Sok könyörgésemre, szép leveleimre csak választ sem téssz nékem?

 

Lelkemnek fájdalmát, érted való kínját maga te így jól látod,
De ingyen sem érzed, sőt inkább neveted, magadban csak csúfolod,
Mondván: -- „Hagyd, hagyd -- úgymond -- hiszem veszti nagy gond” --, kínomat úgy mosolygod.

 

De mi hasznod vagyon sok könnyhullásomon, kétségben mire tartasz?

Tovább 

Szeress úgy,
hogy remegjen minden hajnal,
s lássam rajtad,
hogy minden búcsúzással
hű szívedből
könny fakad.

 

Úgy szeress,
hogy hiányomtól
ég zokogjon,
szeress úgy
hogy kínzó vágyad
körém fonjon.
Szeress hittel,
megértéssel,
had értsék az angyalok,
hogy buja szerelmed
szárnyalva is, őszintén is
egyedül csak én vagyok.
Szeress eszed vesztve,
perzselőn,
és csendben álmodozva,
reszketőn.
Úgy szeress,
mint ki soha még...
Ahogy a szív
izzó tűzzel,
majd csendes lánggal ég.

Tovább 

Néha rádöbbenek, hogy bármikor elveszthetlek,
S arra, hogy nem elég, ha csak egyszer mondom, hogy szeretlek.
Hogy bármikor történhet veled, vagy velem valami,
Hogy milyen jó hangodat hallani. 



 
Arra, hogy milyen nehéz néha őszintének lenni,
És milyen könnyű egy szóval megbántottá tenni.
Hogy meg kell mondani, ha valami fáj,
Arra, hogy mindent tönkretehet egy összeszorított száj.


 
Hogy túl rövid az élet arra, hogy veszekedjünk,
S, hogy mindig csak jobb sorsot reméljünk.

Utolsó hozzászólás

[Törölt felhasználó] üzente 6 éve

Köszönöm Icu! Őri Istvántól még ezt nem olvastam, ezért köszönöm Neked, hogy megismerhettem.
"Minden nap, amely, nevetés nélkül telik el, elvesztegetett idő"

Tovább 

Magányos vándort messze utadon
mindenütt utólér a gondolatom.

Tudom, hogy hol vagy és merre jársz,
tudom, mid hiányzik és mire vársz,
tudom, kit szeretsz és kitől kell válnod,
tudom a nappalod s tudom az álmod.

 


Tudom, ha ajkad mosolyra bágyad,
tudom a kínod és tudom a vágyad,
tudom az ujjongásod és a lázad,
tudom, ha dac hajt s űz az alázat,
tudom, ha béke enyhít s hív a harc

 
S tudom, hogy rólam tudni sem akarsz.

 Ezer alakba rejtőzhetsz előttem,
Csupa-Kedvesség, látom, mind te vagy;
futhatsz, csodák varázsfátylába szőtten,
s Csupa-Jelen, látom, hogy merre vagy.
 
 

A karcsu ciprus ifju erejében,
Csupa-Szépség, felismerlek: te vagy;
a folyam zsongó hullámtengerében,
Csupa-Hízelgés, ott is csak te vagy.

 

  Ha a szökellő vízsugár kibomlik,
Csupa-Játék, nekem az is te vagy;
a felhőben, amely épülve omlik,
te Csupa-Tánc, téged látlak: te vagy.

 

  Rét szőnyegében ragyogó virágok:
te Csupa-Csillag, nekem mind te vagy:
hol ezerkaru repkényt kúszni látok,
ó Csupa-Ölelés, ott is te vagy.

Tovább 




Én nem tudom mi ez, de jó nagyon,
Elrévedezni némely szavadon,
mint alkonyég felhőjén, mely ragyog,
És rajta túl derengő csillagok.

Én nem tudom mi ez, de édes ez,
Egy pillantásod hogyha megkeres,
mint napsugár, ha villan a tetőn,
holott borongón már az este jön.

Én nem tudom mi ez, de érezem,
hogy megszépült megint az életem,
Szavaid selyme szíven simogat,
Mint márciusi szél a sírokat.

Én nem tudom mi ez, de jó nagyon,
Fájása édes, hadd fájjon, hagyom.

Tovább 




Milyen volt szőkesége, nem tudom már,
De azt tudom, hogy szőkék a mezők,
Ha dús kalásszal jő a sárguló nyár
S e szőkeségben újra érzem őt.

Milyen volt szeme kékje, nem tudom már,
De ha kinyílnak ősszel az egek,
A szeptemberi bágyadt búcsuzónál
Szeme színére visszarévedek.

Milyen volt hangja selyme, sem tudom már,
De tavaszodván, ha sóhajt a rét,
Úgy érzem, Anna meleg szava szól át
Egy tavaszból, mely messze, mint az ég.

Tovább 




Még most is látom a kezét
hogy ágazott az ujja szét,
oly szeliden, mint ágtól ág
vagy halkan elvál öt barát,
kik váltan is segitgetik
egymást egy messze életig.
Még egyre látom csöpp kezét:
ugy dolgozott mint csöppke gép
a himzõtûvel vánkosán:
tündérfogócska - igazán -
s hogy gyenge ujját meg ne szurja,
arany gyüszüt viselt az ujja.
Ó álmodom már csöpp kezét
kerek a halma, völgye szép:
a völgye selyem, halma bársony:
ó gyönyörû táj!

Tovább 

BABITS MIHÁLY HALÁLÁRA

 

1

Látjátok, annyi szenvedés után most
pihen e hűvös, barna test.
Csak csont és bőr és fájdalom.
S akár a megtépett, kidőlt fatörzs
évgyűrüit mutatja,
bevallja ő is gyötrött éveit.
Csak csont és bőr e test.

De most a nemzeté is
csak csont és bőr és fájdalom. Ime,
Balázs, kihez könyörgött, vedd karodba!
O, requiem aeternam dona ei... Domine!

2

Szavak jöjjetek köré,
ti fájdalom tajtékai!
ti mind, a gyásztól tompa értelem
homályán bukdosó szavak,
maradjatok velem:
gyászold omló göröngy,
sírj rá a sírra most!

Tovább 

Küszöbön van már az ünnep,
ajtót tárok, - lépjen be!
Boldogságom egyre teljebb,
gyertyát gyújtok szívembeיִ
Hadd lobogjon fel az égig!
Szállok én is lázas lángon,
égi úton csillagfényig, -
földre hozom édes álmom:
Vigasztalást, megbékélést,
szeretetet, hő bizalmat,
csendet, békét és megértést,
amit csak egy hű szív adhat.

Boldog álom! Légy valóság!
Örvendjen minden szenvedő,
ragyogjon mennyei jóság,
örökkévaló jövendő.

Reménycsillag, égi kisded
áraszd fénnyel a világot!
Angyalszárnyon termett ünnep,
hozd az igaz boldogságot!

Tovább 

Felhő tüsszög füstös ködöt,
fagy feszíti sáros rögöt.
Nyüszít az ősz, bújik a Nap,
elköltöznek a madarak.

Közeledik a karácsony,
ünnepvárás a világon.
Versenyt villognak a lámpák,
díszítik a a karácsonyfát.

Alatta a sok ajándék,
örömszerző nemes szándék.
Félre tesszük a haragot,
beszívjuk az illatokat.

Szeretjük az embereket,
ők is szeretnek bennünket.
Hamar elmúlik az ünnep,
dolgos hétköznapok jönnek,
Sorra érkeznek a gondok,
figyeljétek, amit mondok:
maradjon szívünkben ünnep,
szeretet hassa át lelkünket.

Tovább 

Magas fenyő, szép sudár fa,
hova tartasz?
az utcára. Ott hirdetem
az ünnepet, kicsi Jézus
megszületett.
Koldusnak is van rá jussa,
mindenkié a Jézuska.

Ezüst fenyő, hova, hova?
Vár reám egy nagy palota.
Palotának fényes terme,
cukor, dió kényes terhe,
csillagszóró, aranypehely,
az én helyem egy úri hely.

Hová mégy kis törpe fenyő?
Arra nincs ház, csak temető!
ó, én oda tartok éppen,
megállok a sír tövében,
vallják rajtam pici égők,
nem felejtenek az élők.

Pici fenyő a nagy hóba
hova tartasz?
a kunyhóba.
Örülnek majd a gyerekek,
énekszóval körülvesznek,
ágaimra gyertyát tesznek.

Hamvas fenyő, csupa pompa!
Te hová mégy?
a templomba.
Őrt állok majd a jászolnál,
Betlehemnek fénye rám száll,
ragyognak rám a csillagok,
örülök, hogy fenyő vagyok.

Tovább 


A Mikulást egy este
a sok gyerek megleste.
Megleste. És mit látott?
Csinálta a virgácsot,
s belerakta puttonyba.
Jaj, csak tán nem azt hozza!
Nagy csizmáját krémezte,
azután meg fényezte.
Mit tett még a puttonyba,
a sok gyerek megtudta,
cipőjében mind benne
lesz is holnap reggelre.
Lesz ott minden földi jó:
arany alma, zöld dió,
csokiból lesz valahány,
a sok gyerek várja már.
Azért titkon egy este,
a Mikulást megleste...

Medálos

 

Hegyen, völgyön
Mély a hó,
Lassan lépked
Télapó.

Ősz szakállán
Dér rezeg,
Messzi földről
Érkezett.

Kampós botja
Imbolyog
Puttonyában
Mit hozott?

Mindenféle
Földi jót;
Dundi diót,
Mogyorót.

Lassan lépked,
Mély a hó
Siess jobban
Télapó!

Kandalló előtt

 

– Honnan jöttél Télapó?
– Hóországból, hol a hó
hegyvastagnyi takaró,

a tenger meg hat akó.
Jegesmedve barátom
varrta meg a kabátom.
Kibélelte bundával,
hogy az úton ne fázzam.

Szarvasomat befogtam,
szíves szóval biztattam:
"úgy szaporázd a lábad,
szél se érjen utánad."
Meseország (világos)
Hóországgal határos.
S Meseországból az út
egyenesen ide fut.
Szerencsémre nyitva volt,
útközben egy mesebolt.
Jöttek elém tündérek,
megkérdezték mit kérek.

Tovább 

Szép Tündérország támad föl szívemben
Ilyenkor decemberben.
A szeretetnek csillagára nézek,
Megszáll egy titkos, gyönyörű igézet,
Ilyenkor decemberben.

…Bizalmas szívvel járom a világot,
S amit az élet vágott,
Beheggesztem a sebet a szívemben,
És hiszek újra égi szeretetben,
Ilyenkor decemberben.
 
…És valahol csak kétkedő beszédet
Hallok, szomorún nézek,
A kis Jézuska itt van a közelben,
Legyünk hát jobbak, s higgyünk rendületlen,
S ne csak így decemberben.

 

Tovább 

Öregeste ódivatu költők
Bordalait sorra olvasom,
Agg betűk, mint nemes, vén szőlőtők,
Húzódnak a sárga papiron.
Lugasoknak fűszeres árnyéka
Fakó írás mögül rámlehel,
Ősmámorok édes maradéka
Rámborul, mint rózsaszín lepel.

 

Rémlik: ülök venyigetűznél, lent,
Kertek alján, őszi alkonyon,
Halk szüreti dal a hegyen átzeng,
Mellettem egy ősi billikom.
Duruzsuló zsarát meleg pírja
Két merengő, régi arcra száll:
Orczy Lőrinc a parazsat szítja,
S rámosolyog jó Vitéz Mihály.

Tovább 

Olykor éjjel... szívem hogy zakatol!
Az ágyon ujjam tévedezve jár,
S nagyon közel, mellettem valahol
Halkan megkoccan a vizespohár...
S nem tudom, hol vagyok... akadozón
Rémlik elém az elmúlt, messzi est,
S az ujjam a fagyos márványlapon
Reszketve egy gyújtót keres...

 

Áldott a fény, mely sercegőn, fakón
Ilyenkor gyűrt párnám mellett kigyúl,
S a kedves, vén tapétát a falon
Megcsillantja, s bús orcámhoz simul!
Jól esik látnom: csendesen pihen
Minden bútor és békén feketül,
S az iszonyú és néma semmiben
Föllélegzem: nem vagyok egyedül...

Tovább 

Ó, lesz-e nékem valaha
Egy csendes, barátságos kertem,
Hol fényes lombú fák között
Hosszan, békén lehet pihennem?
Hol bölcsen elemezhetem
Megélt, elmúlt tragédiáim,
S csendesen mosolyogni látnak
Az orgonáim?

 

És lesz-e tisztes, ősz hajam
S agyamban csöndes, öreg eszmék?
Miket szép, széles gesztusokkal
Klubtársak közt meghánynánk-vetnénk?
Kinyitnók a klub ablakát,
Ragyogna ránk a holdkorong,
S múltról zenélő szívvel ülnénk:
Öreg szobrok, vén Memnonok...

Tovább 

 

Óhajtás ősszel

Egy kis melegség kéne még
a gyorsan tűnő nyári fényből,
a lelkem borzadva fél a közelgő
tél zord hidegétől.

Egy kis gyöngédség kéne még,
felvidító, igazi jóság,
hiszen élni kell akkor is,
ha nem hajt a vágy, a csók-mohóság.

Egy kis megértés kéne még,
nem zord szavak hideg pengéje,
amik úgy döfnek belém, mint
bárány szívébe a hentes kése.

Egy kis szeretet kéne még,
hisz ez az élet íze, sója:
mi lényünket a végső úton
a nagy bukásoktól megóvja.

( Nádudvari Nagy János)

 

Tovább 

A Csönd szigete az én kis otthonom.
Itt béke van! Jöjj el,ha elfáradtál nagyon.
Itt elkerülheted a rohanó világ zaját.
Elfeledheted az Idő vad rohamát.

Itt nem kérdez senki,hát nem kell,hogy felelj.
És nem kell,hogy "Jó" légy,hogy magadra ügyelj.
Az sem kell,hogy köszönj:csak jöjj be,és pihenj!
Hogy erőd legyen küzdeni,ha már muszáj,hogy menj.

Az Élet egy küzdőtér,hol vad harcok dúlnak.
Hol döntő szerepe van minden órának,és napnak.

Tovább 

Reggel, ha ébredsz, s harsonáz feletted
ez a mindennapos föltámadás,
már megtudod, nem él sok-sok szeretted,
ki éjjel élt, s szivedbe bánat ás,

 

de mert álmodba mindezt elfeledted,
oly frissen-új ködös a számadás,
hogy percekig nem fáj, mit régi heg fed,
s nézed magad, minthogyha volna más,

 

üres közönnyel. Még kacagni is mersz,
min sirni szoktál, majd mindent megismersz,
hogy ez tiéd, eldobni nem lehet,

 

és -- mit tehetsz? -- mint szennyes únt ruhádat,

magadra öltöd csöndesen a bánat
bilincseit, s viszed a végzetet.

Tovább 

Tudod-e, ez mi?
Jó torna eszednek:
asztalt terítenek,
asztalt leszednek.

 

Haladnak az utcán,
feküsznek az ágyon,
mint pille cikázik
fejükben az álom.

 

Karjuk követ, ércet
izzadva vonszol,
sürgöny fut az éjben,
vad telefon szól.

 

És csönget az ajtón
az orvos, a lázas
szerelmes, a postás,
a koldus, a gázas.

 

Fejjel nekimennek
a hetyke tavasznak,
harcolnak azértis,
ordítva szavaznak.

 

Bölcsõt tologatnak,
megcsendül egy ének,
már vége a dalnak,
bámulnak a vének.

Tovább 

Amit ma tartok, azt elejtem,
amit ma tudtam, elfelejtem,
az arcomat kezembe rejtem,
s elnyúlok az üres sötétben,
a mélyen-áramló delejben.

 

Annál mi van, a semmi õsebb,
még énnekem is ismerõsebb,
rossz sem lehet, mivel erõsebb
és tartósabb is, mint az élet,
mely vérrel ázott és merõ seb.

 

Szokatlan-új itt ez a köntös,
pár évre szóló, szûk, de göncös,
rossz gúnya, melyet a könny öntöz,
beh otthonos lesz majd a régi,
a végtelen, a bõ, közömbös.

Tovább 

Ne csüggedj mégse, bár vihar szorongat és tép,
köpd le az irigyet, a sorsnak ki ne térj,
légy magadnak elég s ne gyötrődj és ne félj,
ha szerencse, idő s tér rád uszítja vészét.

Üdvödet s kínodat előre mind kimérték;
Tedd, amit kell s ne bánd meg bármit is tegyél,
Parancsot sose várj s ne nézd, mi lesz a bér.
Valóra váltja minden perc, amit remélsz még.

Miért rí s ujjong ki-ki? markában életének
kulcsa. Nézz szét amit csak látsz körülted, ez
mind benned van.

Utolsó hozzászólás

Rné Magdi üzente 7 éve

Szép és is sorok.

Be kukk hozzád egy kicsit:)))

Tovább 

Egy erős szellem terjesztette szét
A hegyek fölött nagy, fehér kezét.


Tekintetének fénye rám mered,
De én nem félek: nem bánt engemet.


Fekete mélyben bukkantam reája.
Magas csúcsokra csalogat ruhája.


Mély álmaimból gyakran keltem én.
Játszom az élet s halál ösvenyén.


S órákon át, míg szívem fájt nekem,
A hegyi úton lassan járt velem.


És hűvös kezét áldón tette ottan
Hő homlokomra és én - megnyugodtam!

Ablakomban, szürke esten,
Üldögélek, semmi kedvem,
Munka nélkül, tétlenül
Sok, sok percem elrepül.


Porbelepte, satnya ágra,
Szirmasíró, bús virágra
Nézek némán, hidegen,
Árva sorsuk mit nekem!


Lelkem üres, puszta, fásult,
És a perc mindegyre száguld,
Míg egy sápadt alkonyon
Itt kell hagyni ablakom...


S a halál szól irgalommal:
"Ne vesződj már szívbajoddal,
Jégkezemmel szeliden
Megsimítom, s elpihen."


Akkor vadul felsikoltok:
Nem akarok lenni boldog,
Élni, élni
, akarok!

Utolsó hozzászólás

[Törölt felhasználó] üzente 7 éve

köszönjük,mindenkit szeretettel várunk a : Depresszió és életöröm klubunkban ! Nyugalmazott pedagógus ,aki jelenleg könyvtáros vezeti , szerkeszti nagy örömmel és szeretettel ! Keresünk heti egyszer az egészséggel kapcsolatos társszerkesztőket !

Tovább 

Néha rádöbbenek, hogy bármikor elveszthetlek,
S arra, hogy nem elég, ha csak egyszer mondom, hogy szeretlek.
Hogy bármikor történhet veled, vagy velem valami,
Hogy milyen jó hangodat hallani. 


 
Arra, hogy milyen nehéz néha őszintének lenni,
És milyen könnyű egy szóval megbántottá tenni.
Hogy meg kell mondani, ha valami fáj,
Arra, hogy mindent tönkretehet egy összeszorított száj.

 
Hogy túl rövid az élet arra, hogy veszekedjünk,
S, hogy mindig csak jobb sorsot reméljünk.

Tovább 


 

                Ezer alakba rejtőzhetsz előttem,
           Csupa-Kedvesség, látom, mind te vagy;
           futhatsz, csodák varázsfátylába szőtten,
           s Csupa-Jelen, látom, hogy merre vagy.
 
 

A karcsu ciprus ifju erejében,
Csupa-Szépség, felismerlek: te vagy;
a folyam zsongó hullámtengerében,
Csupa-Hízelgés, ott is csak te vagy.

 
Ha a szökellő vízsugár kibomlik,
Csupa-Játék, nekem az is te vagy;
a felhőben, amely épülve omlik,
te Csupa-Tánc, téged látlak: te vagy.

Tovább 

Így igaz, vágyom utánad. Ejtem,
elvesztem kezemből önmagam,
nem remélve, hogy tagadni merjem,
azt, mi tőled árad rezzenetlen,
és komoly, merő, rokontalan.

 
...rég: ó, mily Egy voltam, semmi engem
el nem árult és nem szólított,
mint a kőé, olyan volt a csendem,
mely fölött a forrás átcsobog.

 
Ám e lassú, párhetes tavaszban
engemet a néma, öntudatlan
évről most letörtek könnyedén.
Összezárva, langyos, árva létem
most valaki tartja a kezében,
s nem tudja, tegnap mi voltam én.

Tovább 

Nem látni őt, nem hallani,
nem szólni és nem vallani,
imádni híven, nem feledni,
folyton szeretni,


 

A két karunk felé kitárni,
a semmiségbe nézni, várni,
s ha nem jön, úgy is rámeredni,
mindig szeretni.


 

Szenvedni, s bírni, egyre bírni.
nem érni el, és sírni, sírni, elhullani,
könnyben feredni
mindig szeretni.


 

Nem látni őt, nem hallani,
nem szólni és nem vallani,
de láztól és vágytól veretni,
s mindig szeretni

Tovább 

Húzd rá cigány, megittad az árát, Ne lógasd a lábadat hiába; Mit ér a gond kenyéren és vizen, Tölts hozzá bort a rideg kupába. Mindig így volt e világi élet, Egyszer fázott, másszor lánggal égett; Húzd, ki tudja meddig húzhatod, Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot; Szív és pohár tele búval, borral, Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal!

 

Véred forrjon, mint az örvény árja, Rendüljön meg a velő agyadban, Szemed égjen, mint az üstökös láng, Húrod zengjen vésznél szilajabban, És keményen, mint a jég verése, Odalett az emberek vetése -- Húzd, ki tudja meddig húzhatod, Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot; Szív és pohár tele búval, borral, Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal!

 

Tanulj dalt a zengő zivatartól, Mint nyög, ordít, jajgat, sír és bömböl; Fákat tép ki és hajókat tördel, Életet fojt, vadat és ember öl; Háború van most a nagy világban, Isten sírja reszket a szent honban. Húzd, ki tudja meddig húzhatod, Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot; Szív és pohár tele búval, borral, Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal!

 

Kié volt ez elfojtott sohajtás, Mi üvölt, sír e vad rohanatban, Ki dörömböl az ég boltozatján, Mi zokog mint malom a pokolban? Hulló angyal, tört szív, őrült lélek, Vert hadak vagy vakmerő remények? Húzd, ki tudja meddig húzhatod, Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot; Szív és pohár tele búval, borral, Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal!

 

Mintha újra hallanók a pusztán A lázadt ember vad keserveit, Gyilkos testvér botja zuhanását, S az első árvák sírbeszédeit, A keselynek szárnya csattogását, Prometheusz halhatatlan kínját. Húzd, ki tudja meddig húzhatod, Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot; Szív és pohár tele búval, borral, Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal!

 

A vak csillag, ez a nyomoru föld Hadd forogjon keserü levében, S annyi bűn, szenny s ábrándok dühétől Tisztuljon meg a vihar hevében, És hadd jöjjön el Noé bárkája, Mely egy új világot zár magába. Húzd, ki tudja meddig húzhatod, Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot; Szív és pohár tele búval, borral, Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal!

 

Húzd, de mégse, -- hagyj békét a húrnak, Lesz még egyszer ünnep a világon; Majd ha elfárad a vész haragja, S a viszály elvérzik a csatákon, Akkor húzd meg újra lelkesedve, Isteneknek teljék benne kedve. Akkor vedd fel újra a vonót, És derüljön zordon homlokod. Szűd teljék meg az öröm borával, Húzd, s ne gondolj a világ gondjával. (Szentkirály - Nyék, 1854.

Tovább 

Zeng a nád a tó fölött zeng a szél a nádon -- édes, álmaid között halld a szerenádom: ima rád e szerenád, tested titkos templomát dallal így imádom.


 Elefántcsont palota boltozatos melled kettős márványoszlopa nyugszik egymás mellett fejed fenn a vánkoson tornya, melyen átoson lágy tömjénlehellet.


 Érted, édes, messzirűl jöttem a vasúton hó közűl és bérc mögűl sáron, havas úton, nyáron át és télen át nádon át és éren át, szálltam a vasúton.

Tovább 

Még most is látom a kezét
hogy ágazott az ujja szét,
oly szeliden, mint ágtól ág
vagy halkan elvál öt barát,
kik váltan is segitgetik
egymást egy messze életig.
Még egyre látom csöpp kezét:
ugy dolgozott mint csöppke gép
a himzõtûvel vánkosán:
tündérfogócska - igazán -
s hogy gyenge ujját meg ne szurja,
arany gyüszüt viselt az ujja.
Ó álmodom már csöpp kezét
kerek a halma, völgye szép:
a völgye selyem, halma bársony:
ó gyönyörû táj! ó csodás hon!

Utolsó hozzászólás

[Törölt felhasználó] üzente 7 éve

Milyen szép költemény......Köszönöm,hogy olvashattam !
Lina

Tovább 

Én édes szerelmem, egyetlen egy lelkem, mi haszon nekem élnem,
Ha semmit nem segít, jómra fel sem indít az én esedezésem,
Sok könyörgésemre, szép leveleimre csak választ sem téssz nékem?

 

Lelkemnek fájdalmát, érted való kínját maga te így jól látod,
De ingyen sem érzed, sőt inkább neveted, magadban csak csúfolod,
Mondván: -- „Hagyd, hagyd -- úgymond -- hiszem veszti nagy gond” --,

 

kínomat úgy mosolygod.

De mi hasznod vagyon sok könnyhullásomon, kétségben mire tartasz?

Tovább 

Én feleségem, jó és drága-drága,
eddig neked dalt alig-alig írtam,
mert nem bíztam tintában és papírban,
s féltem, hogy elhull a szavak virága.
Nem is vittelek tornyos frizurával
fényes parkettre, kart-a-karba-öltve,
ki csöndesen jöttél hozzám, e földre,
sok fogcsikorgatáson, könnyön által.

Külvárosokban jártunk, bús ebek közt,
mikor az ősz nyugalmas, tiszta, síma
mosollyal vérzett - áldott heroina -
sírtunk a ködben, mélypiros sebek közt.
Mit tudta a kultúr, fekélyes, úri
népség, mi vagy te, s az a rongy, ki fennen
hordozza a fejét a bálteremben,
karján egy gyémánt-fülű, buta húri.

Tovább 

Megüli a por a fákat,
kondor hajat, szempillákat,
megüli a pocsolyákat,
leveleket, levélszárat.

Piszkos az ég, piszokszürke:
lomha ezüstpók bemássza.
Roggyan ló és ember lába.
Hálót dob a nap fejünkre.

Vénasszonyok, vénemberek
szőlőtőkéket tojóznak,
bütykösen fogják a földet
a venyigék. Meglapulnak.

Így készül az ihaj-csuhaj!
Még kihúzzák eddig-addig.
Pókhálós és poros a haj,
fakó őszből tarba hajlik.

Nézzétek csak, mit hoz a szél,
nem akármilyen falevél:
nem itten hullt le a fáról,
gólya küldi Afrikából.

Gólya küldi a levelet,
szél leejti falu felett,
füstölgő kémény felkapja,
gólyaírást elolvassa.

A levélben mi is lehet?
Elmondom én, figyeljetek:
"Megérkeztem Afrikába,
örök napsütés honába.

Mégis, mégis csak azt várom:
az idő tavaszra váljon,
kis falumba visszatérjek,
kéménytetőn rakjak fészket."

Elsuhogott az a füttyös
sárgarigó délre.
Sárgul az árva diófa
zöld terebélye.

Levelek lengnek, akár a
színarany rigó-szárnyak,
elszállnak ők is a szélben
puszta határnak.

Áll a diófa, és érett
kincsei válnak tőle:
szellő ha bántja az ágat,
buknak a földre.

Szaporább kopogás, csörgés
támad, ha jön az ember,
s bottal az ágak bogára
boldogan ráver.

Földre, fejekre, kosárba
kopog a dió-zápor,
burkos dióra a gyermek
kővel kopácsol

Tovább 

Az erdőből egy levelet
hozott a posta reggel,
egy száraz tölgyfalevelet,
néhány sor zöld szöveggel.

Az állt rajta, hogy eljött az ősz,
a nyáridőnek vége,
most már a néma télre vár
az erdő és vidéke.

A mackó barlangjába bújt,
elköltöztek a fecskék,
a tisztásoknak zöld füvét
lerágták mind a kecskék,

nem hegedül a zenekar;
nagy most a tücskök gondja,
és újdivatú kalapot
nem visel már a gomba.

Szétosztotta a körtefa
a fanyar vackort régen,
nincsen levél a bokrokon,
és pitypang sincs a réten.

Tovább 

Megüli a por a fákat,
kondor hajat, szempillákat,
megüli a pocsolyákat,
leveleket, levélszárat.

Piszkos az ég, piszokszürke:
lomha ezüstpók bemássza.
Roggyan ló és ember lába.
Hálót dob a nap fejünkre.

Vénasszonyok, vénemberek
szőlőtőkéket tojóznak,
bütykösen fogják a földet
a venyigék. Meglapulnak.

Így készül az ihaj-csuhaj!
Még kihúzzák eddig-addig.
Pókhálós és poros a haj,
fakó őszből tarba hajlik.

Az erdőből egy levelet
hozott a posta reggel,
egy száraz tölgyfalevelet,
néhány sor zöld szöveggel.

Az állt rajta, hogy eljött az ősz,
a nyáridőnek vége,
most már a néma télre vár
az erdő és vidéke.

A mackó barlangjába bújt,
elköltöztek a fecskék,
a tisztásoknak zöld füvét
lerágták mind a kecskék,

nem hegedül a zenekar;
nagy most a tücskök gondja,
és újdivatú kalapot
nem visel már a gomba.

Szétosztotta a körtefa
a fanyar vackort régen,
nincsen levél a bokrokon,
és pitypang sincs a réten.

Tovább 

Elsuhogott az a füttyös
sárgarigó délre.
Sárgul az árva diófa
zöld terebélye.

Levelek lengnek, akár a
színarany rigó-szárnyak,
elszállnak ők is a szélben
puszta határnak.

Áll a diófa, és érett
kincsei válnak tőle:
szellő ha bántja az ágat,
buknak a földre.

Szaporább kopogás, csörgés
támad, ha jön az ember,
s bottal az ágak bogára
boldogan ráver.

Földre, fejekre, kosárba
kopog a dió-zápor,
burkos dióra a gyermek
kővel kopácsol

Tovább 

Üres már a fecskefészek
Itt az eszterhéj alatt,
Üres már a gólyafészek
Tetejében a kéménynek...
Vándor népe ott halad.

Ott a messzeség homályin,
Ott az égnek magasán.
Látom még, mint kis felhőket,
Vagy már nem is látom őket?
Csak úgy képzelem talán.

Elröpűlnek, elröpűlnek,
Tavasz s nyár vendégei,
És őket már nemsokára
A kertek s mezők virága
S a fák lombja követi.

Mint szeszélyes hölgy, a mennybolt
Majd borul, majd kiderűl.
Ajka még mosolyg, s szemébe
Könny tolúl...

Tovább 

Zsongva-nevetve remegtek a fákon a drága gyümölcsök.
Mint ódon páncélingen mikor átüt a sejlőn
meg-megcsillámló szövedéke a finom aranynak:
borzongó lombok közül úgy kacarásztak elő a
napsugarak. - Mikor elbúcsúztam egy évre tetőled,
roskadtan vajúdó s már szőkés hajkoronájú
régi gyümölcsös: künn a mezőn készült puha ágy a
megszületendő, ring-izmú élet-erőnek.
S ez az igézet gyújtja szememben a fényt, amikor most
járom a megvacogó-fogú, dért váró-fejű várost.

Utolsó hozzászólás

Kovacs Eva üzente 7 éve

Nagyon szep.

Tovább 

Végigdőlök a bőrülésen:
reggelre már otthon vagyok!
A gyors lassan álomba ringat,
amint egykor Ő ringatott.
   A kabátomba fúrom arcom, -
kis hasadékon jő a fény;
s ezüstje csillan a szemembe
egy-egy ősz szálnak a fején.

Fél éve már, hogy láttam. - És most
félig lehunyt pillák alatt
a száguldó kocsiból látom:
Ő egyre távolabb marad;
   és hajam újra az a szellő
borzolgatja, zilálja szét,
amely kendőjét libegtette,
és simogatta a kezét.

Aztán látom százféleképpen:
aggódva óv, hajol felém,
hogy védjen a gyilkos golyótól
halálos táncok éjjelén;
   és látom mosolyogva, sírva...

Tovább 

Száll a zene, szárnyal, szárnyal az alacsony boltív alatt,
zengő hangját visszaverik a csillogó ódon falak.
Kicsiny terem, kedves, meleg - s nagyon régi - ahol vagyok,
benne tűzzel, csillogóan hat fiatal szempár ragyog.
Borús, hideg künn az idő - mintha mostan alkonyulna -,
s itt benn csak zeng, egyre csak zeng a zongora sok-sok húrja.

S amíg száll a régi dallam - vérpezsdítő, szép igézet -,
a hat szempár önfeledten távoli időkbe réved.

Bennem is fölzsong egy dallam, mélyenzengő hangok jönnek,
bennük van az egész élet: vidám mosolyok és könnyek,
hősi munkák, hősi harcok, a kék ég - s ez a kis terem,
- fölzsong bennem sejtelmesen az egész nagy történelem!

Tovább 

Éjfélen az óramutatók! – És távol: fekete erdők!
Rothadni ázott bokrok alatt, különös ízekkel a szánkban!
Hangyák! és édesen hámlik a hús! hűs záporok énekelnek –
Óh, néma giliszták! őszi csönd! jácint szellők suhogása!

Mert ősz van és agyam-kezem már igazán belefáradt
a pénzszerzésbe… – Barátaim, hát ennyi, csak ennyi az élet? –
Csönd, őszi csönd, és vége. És szomorú, hogy ez a vég,
szomorú, hogy az egészből egy szomorú vers marad csak.

Tovább 

Tegnap még szégyenlős növendéklányként
szemérmesen mosolyogtak az alig-hamvas
szilvák, barackok, riadt-kicsi almák,
hajladozó búzatáblák alig sejtették
szőkeségük élet-adó hatalmát,
a napok tüzes-arany csöndjébe
bele-belecsattant egy zápor,
a mezőn lesunyt füllel ázott a jószág,
és látod, kedves:
ma, a kert egyik zugában,
orgonabokrok szoknyája alatt
fölfedeztem néhány lapuló őszirózsát.
Remegtek, mikor tetten értem őket,
hogy szirmaikon cipelik már az őszt,
hisz jóformán még nyár se volt - hát mit akarnak,
de csak hallgattak makacsul,
és benne volt e hallgatásban,
hogy maholnap a faleveleken
dérré kegyetlenedik a harmat,
hogy a sarkon hancúrozó kölykök kezében
labda helyett ott-szomorkodik a szamárfüles irka,
az utcák megtelnek lebarnult emberekkel,
s a siető, álmos arcokat
piros-vidámra csipkedi a reggel;
a sétatéren fiók-festő-gigászok
lesik el a fáktól a pazar színkeverést,
s szerelmes kamaszok verses vallomásra ihletődnek;
lomhán csurognak a méz sugarak
s érett-gyümölcs-illata lesz az anyaföldnek,
és szemed parazsában
föllobban újra a szerelem, a gyöngédség, a jóság.

Utolsó hozzászólás

OSVÁTH ILONA üzente 7 éve

Mindig imádtam Szilágyi Domokos csodálatos verseit.Ezért külön köszönet.

Tovább 

Szemem falán kívül is, belül is
ez a kietlen őszi tájkép:
sétatér.
Azok az emberek, akik most hangosan beszélve
haladnak előttem, rögtön eltűnnek a fák közt,
az a nő, aki mellettem ül a padon,
mindjárt meghal, feje félrebillen,
szeme kiszárad, húsa lehull.
Milyen egyedül leszek!

A lombok is leszállingóznak,
a jövőéviek is; fakadásuk hiábavaló.
Csak én fogok itt ülni magányosan,
céltalanul, haláltalanul sok-sok iszonyú évig.
Mindjárt elnémulok, nem lesz akihez szóljak
s azt se mondhatom el, hogy nincs akihez szóljak,
s mire nyomdagépek méhéből életre edzve
ez a vajúdó vers világra jön,
csak üveges szemek bámulják mindenünnen:
Nem lesz, aki értse.

Tovább 

Minek nevezzelek,
Ha a merengés alkonyában
Szép szemeidnek esti-csillagát
Bámulva nézik szemeim,
Mikéntha most látnálak először…
E csillagot,
Amelynek mindenik sugára
A szerelemnek egy patakja,
Mely lelkem tengerébe foly –
Minek nevezzelek?

Minek nevezzelek,
Ha rám röpíted
Tekintetedet,
Azt a szelíd galambot,
Amelynek minden tolla
A békesség egy olajága,
S amelynek érintése oly jó!
Mert lágyabb a selyemnél
S a bölcső vánkosánál –
Minek nevezzelek?

Minek nevezzelek,
Ha megzendülnek hangjaid,
E hangok, melyeket ha hallanának,
A száraz téli fák,
Zöld lombokat bocsátanának
Azt gondolván,
Hogy itt a tavasz,
Az ő régen várt megváltójok,
Mert énekel a csalogány –
Minek nevezzelek?

Tovább 

Szeretlek
Ez a szó melyet,
A füledbe súgnám,
Ha itt lennél velem,
Még ez a szó sem fejezi ki, amit én érzek,
Ez annál fényévekkel több,
Ilyet még nem éreztem,
Csak hittem, hogy tudom mi az igazi szerelem,
De megtévesztett,
Most már tudom mi a szerelem,
Ez az.
Pedig még nem is találkoztunk,
De a beszélgetések hangulata és mélysége,
Meggyőzött hogy beléd estem,
Gyönyörű arcodat nézem a képeken,
Folyamatosan,
Nem is hiszem el, hogy van ilyen csoda a világon,
Annyira szép vagy,
Örülnék, ha karjaidba zárnál,
És te is azt súgnád a fülembe, hogy
SZERETLEK!!!

Tovább 

 

Az vagy nekem, mi testnek a kenyér
s tavaszi zápor fűszere a földnek;
lelkem miattad örök harcban él,
mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg;
csupa fény és boldogság büszke elmém,
majd fél: az idő ellop, eltemet;
csak az enyém légy, néha azt szeretném,
majd, hogy a világ lássa kincsemet;
arcod varázsa csordultig betölt,
s egy pillantásodért is sorvadok;
nincs más, nem is akarok más gyönyört,
csak amit tőled kaptam s még kapok.

Koldus-szegény királyi gazdagon,
részeg vagyok és mindig szomjazom.

Tovább 

Reggel, ha ébredsz, s harsonáz feletted
ez a mindennapos föltámadás,
már megtudod, nem él sok-sok szeretted,
ki éjjel élt, s szivedbe bánat ás,

 

de mert álmodba mindezt elfeledted,
oly frissen-új ködös a számadás,
hogy percekig nem fáj, mit régi heg fed,
s nézed magad, minthogyha volna más,

 

üres közönnyel. Még kacagni is mersz,
min sirni szoktál, majd mindent megismersz,
hogy ez tiéd, eldobni nem lehet,

 

és - mit tehetsz? - mint szennyes únt ruhádat,
magadra öltöd csöndesen a bánat
bilincseit, s viszed a végzetet.

Tovább 

Amit ma tartok, azt elejtem,
amit ma tudtam, elfelejtem,
az arcomat kezembe rejtem,
s elnyúlok az üres sötétben,
a mélyen-áramló delejben.

 

Annál mi van, a semmi ősebb,
még énnekem is ismerősebb,
rossz sem lehet, mivel erősebb
és tartósabb is, mint az élet,
mely vérrel ázott és merő seb.

 

Szokatlan-új itt ez a köntös,
pár évre szóló, szűk, de göncös,
rossz gúnya, melyet a könny öntöz,
beh otthonos lesz majd a régi,
a végtelen, a bő, közömbös.

Tovább 

Már megtanultam nem beszélni,
egy ágyba hálni a közönnyel,
dermedten, élet nélkül élni,
nevetni két szemembe könnyel.

 

Tudok köszönni ostobáknak,
bókolni is, őrjöngve dúltan,
hajrázni, ha fejemre hágnak.
Az életet én megtanultam.

 

Csak oly unott ne volna minden,
a jó, a rossz, amit a sors hoz.
Ennen-sebem is úgy tekintem,
akár egy esetét az orvos.

 

Mindazt, mi fáj és van, megértem.
Nekem jutalmat hát ki adhat?
Nem zöld kölyök vagyok. Megértem:
Halál, fogadj el a fiadnak.

Tovább 

Olykor éjjel... szívem hogy zakatol!
Az ágyon ujjam tévedezve jár,
S nagyon közel, mellettem valahol
Halkan megkoccan a vizespohár...
S nem tudom, hol vagyok... akadozón
Rémlik elém az elmúlt, messzi est,
S az ujjam a fagyos márványlapon
Reszketve egy gyújtót keres...

Áldott a fény, mely sercegőn, fakón
Ilyenkor gyűrt párnám mellett kigyúl,
S a kedves, vén tapétát a falon
Megcsillantja, s bús orcámhoz simul!
Jól esik látnom: csendesen pihen
Minden bútor és békén feketül,
S az iszonyú és néma semmiben
Föllélegzem: nem vagyok egyedül...

Tovább 

Ablakomban, szürke esten,
Üldögélek, semmi kedvem,
Munka nélkül, tétlenül
Sok, sok percem elrepül.

Porbelepte, satnya ágra,
Szirmasíró, bús virágra
Nézek némán, hidegen,
Árva sorsuk mit nekem!

Lelkem üres, puszta, fásult,
És a perc mindegyre száguld,
Míg egy sápadt alkonyon
Itt kell hagyni ablakom...

S a halál szól irgalommal:
"Ne vesződj már szívbajoddal,
Jégkezemmel szeliden
Megsimítom, s elpihen."

Akkor vadul felsikoltok:
Nem akarok lenni boldog,
Élni, élni, akarok!

Tovább 

Öregeste ódivatu költők
Bordalait sorra olvasom,
Agg betűk, mint nemes, vén szőlőtők,
Húzódnak a sárga papiron.
Lugasoknak fűszeres árnyéka
Fakó írás mögül rámlehel,
Ősmámorok édes maradéka
Rámborul, mint rózsaszín lepel.

Rémlik: ülök venyigetűznél, lent,
Kertek alján, őszi alkonyon,
Halk szüreti dal a hegyen átzeng,
Mellettem egy ősi billikom.
Duruzsuló zsarát meleg pírja
Két merengő, régi arcra száll:
Orczy Lőrinc a parazsat szítja,
S rámosolyog jó Vitéz Mihály.

Tovább 

Kérek minden rangú és rendű embereket,
hogyha vétkeztem ellenük:
bocsássanak meg érte!

Kérek testvéreket és barátokat,
versenytársakat és ellenségeket,
hogy fogják meg a kezemet.

Felejtsék el, ha Bábel forgatagában
kínok borától szédelegve jártam
és nem emeltem kalapot.

Szorongok, félek mostanában,
különös-nagyok a csillagok mostanában,
egyedül vagyok mostanában.

Mindent próbáltam, aludtam, sírtam is;
most utoljára plakátokat ragasztok
a jószívek falára:

Kérek testvéreket és barátokat,
kérek minden rendű és rangú embereket,
hogy szeressenek engem!

Utolsó hozzászólás

Kárpáti Ilona üzente 7 éve

Csillagfényes álmaid váljanak valóra,
legyen ünnep lelkednek minden nap és óra!
Kerülje a bánat örökre el házad,
érjen annyi boldogság mit ember csak kívánhat!
Boldog névnapot kívánok!

Szeretettel:Icu

Tovább 

Kunyhóm reng rozogán, cölöpje reccsen,
nádszögét a szelek zihálva tépik.
(Sápadt képed előtt csapong a mécses,
föl-fölrezdül ijedten s újra elhal...)
Zordon, régi mesék vad sziklaszája
tátong, s elszabadult az Óriásrém:
szárnyas ménparipán zúdulva száguld,
dús, bozontos öreg tölgyekre villám-
lasszót bőszduhajul, cikázva cserdít,
csattan s zengve süvít, hogy visszarántja.
Elmegy. Újra jön. Őspaták hatalmas
érce dörgeti vén hidak kikorhadt
fáját, fent a nagy űr visszhangja gördül.

Tovább 



Csak pihenek egy kicsit a gesztenyefa

virághullása alatt, a méhek bódító
zümmögésében, mert megfáradtam és
szédít az álom és ég a szemem.
Vándortarisznyám mellettem nyugszik,
minden ág meghajlott és letört alatta,
felsebezte vállamat, most itt pihen
oldalam mellett és nézem sokáig:
Nem tudom, mi van benne, valami
megbízatás, világokat rendítő titok
lezárva s lepecsételve hét pecséttel.
Vagy csak iromba gyémánt, súlyos aranytömb,
talán csak ólom és fekete szikla,
mit tudom én, - nekem el kell vinnem
és át kell adnom fáradtságos vándor-útam
végén.

Tovább 

Szeretnék a boldogságról írni
szeretnék többé sohasem sírni
szeretném a világba kiordítani:
Ne csüggedj, van remény
az út vége a győzelem!
nehéz a harc, de 'mi vár:
boldogság, béke, szerelem!

Szeretnék a szerelemről írni
szeretnék boldogságtól sírni
szeretném a világba kiordítani:
Istenem! Ő itt van velem!
Látom Őt, nemcsak álmodom
a perceket már nem számolom
mert eljött, s többé nem megy el
ó, áldott élet
áldott szépség
áldott szerelem!

Utolsó hozzászólás

Kárpáti Ilona üzente 7 éve

Nagyon szívesen Drága Magdi!!! Minden jót kívánok Neked!!
Szeretettel:Icu

Tovább 

A csend partján ha lépdelsz,
Lesz veled egy mégis,
Lesz veled egy mégsem,
Gondolkozz miért nem.

Mert nem kezdődött, s nem lett vége,
Csak egy reggel volt mely nem ébredt a fényre,
A csend partján ha lépdelsz,
Mond el, miért nem?

Napokra emlékszel, mit odaadtál másnak,
De nem kaptál semmit, értéktelen a látszat,
Lesz még olyan csend mely harangszóval ébreszt,
Bátortalan válaszokat ágyúszóval öl meg!

S megérted, mit megérteni fáj,
Kopogtat az élet, de beengedni fáj,
A csend partján ha lépdelsz, lesz veled egy szó,
Egyszer legyen majd jó

Nekünk így rendelték messze...

Tovább 

Ha nagyon egyedül vagy, kicsi rózsa,

s végtelen éjjel ködharmata hull,

én mellédsimulok hangtalanul.

 

Ha árvaságod szívet-facsaró,

csak szólnod kell és támaszod leszek,

élő, egyszerű rózsafakaró.

 

Ha síró, szellemjáró éjfelen

végigszáguld a szél zúgva, seperve,

eldughatod az arcod kebelemre.

 

Ha babonázva arcodba mered

a sápadt, kaján, torzult holdvilág-arc,

elfödöm gyöngéden a szemedet.

 

Ha fáj, ha üldöz valami titok,

belefújok egy kicsi ezüst sípba:

gondot-űzni tündéreket hívok.

Tovább 

Kislány ő még, a mamája nyújtózkodva karjára
veszi,
Odahajol az arcához,
az őzek dalát beszélik el néki szemei,
A villamosok hajnali csengését,
meg a legmagosabb fenyőfa csúcsát,
Kék lángocska lobban ott föl, mutatja a nagy fenyő
útját,
Ő a fenyőfa akarata, odaszól a fának: Nősz-e már?
Tudsz te nőni,
hát még hogy a kisgyereknek homlokából
rád száll a madár,
Néked kínálja ceruzáját a kisgyerek,
úgy tipeg által a folyó tükrén,
Ugrándozva várja mamája,
eléje megy sebesen, büszkén,
Ahogy lehajol az árban, melle csengve a habokba ér-
Mögötte meg szőke halomba kereken frissen hull,
száll a kenyér.

Utolsó hozzászólás

Kárpáti Ilona üzente 7 éve

Nagyon szívesen Ilona! Én nagyon szeretem a verseket:-)

Tovább 

Nézd csak, bolondul, karikázva
hogy összecsap az a két sárga
lepke! hogy kezd tündéri táncba!


hogy gyúrja egymást, hogy forog!
Négy szárnyuk százfelé lobog,
pedig egyhelyben kavarog.


Csókolóznak? vagy marakodnak?
Most hirtelen egybefogóznak,
s nyílegyenest fölfurakodnak.


föl, föl, föl, ingó, lebegő
tornyot húzva, mely repdeső
útjuk nyomában égbe nő,


függőlegesen rakéta: már a
bükk magasában, már a nyárfa
csúcsánál járnak: már a drága


túlvilágban szikráznak a
kék őrületben, ahova
csak a szerelem mámora


vagy az se emel!...Ott repülnek!

Utolsó hozzászólás

OSVÁTH ILONA üzente 7 éve

Hát igen,Szabó Lőrinc csak egy volt és maradt !

Tovább 


Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.



Próbáltam súgni, szájon és fülön,
Mindnyájatoknak, egyenként, külön.



A titkot, ami úgyis egyremegy
S amit nem tudhat más, csak egy meg egy.



A titkot, amiért egykor titokban
Világrajöttem vérben és mocsokban,
A szót, a titkot, a piciny csodát,



Hogy megkeressem azt a másikat
S fülébe súgjam: add tovább...

Tovább 

A félelmetes angyal ma láthatatlan
és hallgat bennem, nem sikolt.
De nesz hallatszik, felfigyelsz,
csak annyi, mintha szöcske pattan,
szétnézel s nem tudod ki volt.
Ő az. Csak újra óvatos ma. Készül.
Védj meg, hiszen szeretsz. Szeress vitézül.
Ha vélem vagy lapul, de bátor
mihelyt magamra hagysz. Kikél a lélek
aljából és sikongva vádol.
Az őrület. Úgy munkál bennem, mint a méreg
s csak néha alszik. Bennem él,
de rajtam kívül is. Mikor fehér
a holdas éj, suhogó saruban
fut a réten s anyám sírjában is motoz.

Tovább 

Mint észrevétlenül álomba hull az ember,
úgy hull az ifjukorból a férfikorba át;
már múltja van s leül szemközt komoly szeszekkel
s apányi lett körötte már egyre több barát.

Apa és kisfia most együtt látogatják,
s a kisfiú lesz lassan, ki jobban érti őt,
ki érti még lobos szivének sok kalandját,
s kijátsszák lent a padlón a hintázó időt.

De mégis néhanap felnőttként pénzt keres már,
megrendelésre fordít, eladja verseit,
már szerződést bogoz, számolgat és protestál
s megélni néki is csak a mellékes segít.

Tovább 

Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.
Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály,
annak mit rejt e térkép?

Tovább 

 

Legyek a hajnal, ha nincs többé álmod,
Sötétben az égő gyertyafény,
Holnap is én legyek a láthatárod,
Szívedben vigasz, ha nincs remény.
Legyek a napfény a felhőtlen égen,
Az éjszakában a csillagod,
Találjam meg a lelked a szélben, Ha időnként bárhol elhagyod.

Legyek az ölelés, perzselő vágyad,
Nekem szánj minden csókodat,
Legyek a hullám, a tenger, ha árad,
Könny, ha már mindenki megtagad.
Szíved örökre enyémbe zárom,
Nem leszek sohasem délibáb,
Árnyékod vagyok, a Te utadat járom,
S kimúlok, ha fény nincs tovább.

Tovább 

 

Az én dalom a bérci hegynek
Vidáman csörtető patakja,
Madárka, mely a boldogságát
Minden fán, bokron eldalolja.

 

Az én dalom az őszi lombok
Borús, sejtelmes suttogása,
Hulló levelek zizegése,
Hollószárnyaknak csattogása.

 

Az én dalom földet megrázó
Dörgése a haragvó mennynek
Amelyre a zúgó visszhangok
Vad rettegéssel jaj-t felelnek.

 

Az én dalom egy halk imádság,
- Rebegik lázas, haló ajkak, -
Egy-egy utolsó kondulása
Szívemnek, e repedt harangnak.

Tovább 

 

Elszenderült a Semmi
És azt álmodta, hogy Valami lett,
S az a Valami - én vagyok!

És azt álmodta, hogy a messzeségben
Előttem egy szent Cél ragyog,
Egy ismeretlen Cél,
Amely felé megyek, megyek...

És jönnek szembe utasok
És kérdeznek: honnan jössz?
És felelek rá: nem tudom!
És kérdeznek: hová mégy?
És felelek rá: nem tudom!

Lopódzva jő az Alkony, -
Lilába olvadnak a zöld mezők
És szürkébe a kék hegyek,
És én fáradtan, csüggedt fővel
Megyek, megyek!...

Tovább 

    Leszáll az éj, az út kihalt, oldalt, álmos hullámveréssel, a vízár lomha sodra tart szembe a hangtalan sötéttel.   Mély medrében oly zsémbesen, oly bosszúsan zúg s háborog, mintha nyugodna szívesen, s én ugyanoly fáradt vagyok.   Megyünk, bánatos utazók, éjjel, idegen tájakon, kitartón s nem hallatva szót, kettesben, de hová vajon?  

/Ford.: Kálnoky László/

Ott te, a vízen keresztül fehér rózsáddal üzenve, itt én, sötét színben égő virágomat nyújtva szembe.   Az elválasztó folyóban kettőnk sápadt árnya reszket, árnyak, melyek egyesülni hasztalanul igyekeznek.   Így állunk, a szél s a hullám zúgásába fúl beszédünk, nem tehetünk egyebet, mint néma jeleket cserélünk.   Nesztelenül, mint kisértet, sötét hattyú jelenik meg partjaink közt, s felkavarja sápadt tükörképeinket.

Tovább 

Erdei patakocska moraját hallgatom. Fák lombja zúg susogva, hol vagyok, nem tudom.   Csak fülemüleének szól, teljes a magány, talán arról mesélnek, mily szép volt hajdanán.   Holdfény csilláma röppen, s mintha látnám magam lenn a kastélyt a völgyben, pedig mily messze van!   Mintha várna a kertben a piros és fehér rózsák között szerelmem, pedig már rég nem él.  

/Ford.: Kálnoky László/

 

Ma a nap is vidámabban ébredt
sugarai futkosnak az égen,
hajnali kék lágy lehelet kering
ebből a nép lendületet merít!

Az utolsó júniusi reggel
mámorító érzelmeket rezget,
harmatcseppek virágokon futnak
a kelyhekbe kikötőbe jutnak.

Csodálatos ez a nyári világ
rád mosolyog minden kicsi virág,
jó a kedved, mosolyog az ég is
és a tenger oly sötéten kéklik.

Egyik hullám másik után szalad
aztán együtt ütköznek a partnak,
a nyugalom ami ebből árad
ringatja a varázsát a nyárnak!

Tovább 


 

A fény örömódát zeng most a zöldellő lombok felett,
az ágak közt halvány fénycsík mementó, a láz,
melyet a gyarló Napisten folyton megkíván s magának megszerez,
mert ez az a szerelem mely csak nyáron terem, mint ahogy a
cseresznye is mosolyog most, nagy, ringó szemeivel, vissza rám, a kertvégi,
csendes kis fán, s mellette az egres, és a füttyös barack, odébb már a szilva
is lassan kínálja magát, és a meggy ereje sem lankad, szüntelen piroslik parányi alakja,
mint ahogy a vér piroslik az erekben, ó éltető napfény, ó éltető sudár meleg,
fond körém lágyívű hajlataid, fond körém kiterjesztett nagy szárnyaid, ó áldott
június, első nyárnak zajongó látomása, nemes június, mennyi fény az utakon,
mennyi csodás lelemény a tarló lágy csendjei közt, s ma még az is zöldell, ma még minden élet, és minden cselekvés, édes-boldog szertelen nyár, élet fakad
minden öleléseden, élet nyílik a csókjaid után, s itt időz mindig, mint virágok
szirmán fakadt boldog látomás, az ezer színben pompázó életteli szerelem…

Tovább 


 

Ím a nyárnak közepén
az erdőt járom én.
Tölgyeseknek rejtekén,
mennyi vadregény...

Ha tisztás kerül utamba,
pázsitján lépkedek.
Míg mókus szalad fenn a fán,
én utána kémkedek.

Július a hév hava,
a Nap reánk lehel.
Sugara úgy simogat,
súgja, élni kell!

Áldott fénye éltető,
most oly nagy ereje...
Érzed, hogy nő a fényerő,
ha fordulsz Nap fele?

A nyárfák ezüst csillogása,
futó szellő ujjain,
Víz fodrán a fény játéka,
mint finom hangszer húrjain.

Tovább 

Itt, hol e bujdosó csermely
A bús bükben tévedez,
S búslakodó énekemmel
Csak a kőszirt epedez,

 

Megjelensz, ó kegyes lélek!
Epekedő szívemben,
S hív kebledbe visszatérek
Forró képzeletemben.

 

Ha a bús hold sugárai
A vizeken reszketnek:
Bágyadt szemem záporai
Csak téged emlegetnek;

 

Ha a hajnal bíborszínnel
Az égen pirosodik:
Árvád lankadozó szívvel
Terólad gondolkodik.

 

Ha bús völgyek rejtekében
Kínom előtt bujdosom,
A vadon bús zengésében
Édes neved hangozom;

 

Ha magányos kamarámban
Keservimmel zárkozom,
Könnyel ázott nyoszolyámban
Utánad óhajtozom.

Tovább 

Most jázminos lugasban,
E nyári hűvös estvén,
Lillámmal űlök együtt:
Lillám velem danolgat
És csókolódva tréfál,
Míg barna szép hajával
Zefir susogva játszik.

 

Itt egy üveg borocskát
A zőld gyepágyra tettem
És gyenge rózsaszállal
Száját be is csináltam,
Amott Anakreonnak
Kellő danái vannak
Kaskámba friss eperrel.

 

Egy öszveséggel íly sok
Gyönyörűt, becsest ki látott?
S ki boldogabb Vitéznél?

Most adá virágom nekem bokrétáját,
Magához hasonló szerelmes virágát,
Kiben violáját kötötte rózsáját:
Úgy tetszik, hogy értem ebből ő akaratját.

 

Viola szép színe mutatja hívségét,
Rózsa piros volta hozzám nagy szerelmét,
Fejér rózsa penig mondja tiszta éltét;
Nézsze mint mutatja bölcs és eszes elméjét!

 

De látom, hogy evvel nemcsak azt jelenti,
Hanem viszont hogy én is oly legyek, kéri,
Hív, tiszta, szerelmes legyen szívem, inti,
Azminthogy ő magát is mondja hozzám lenni.

Tovább 

Ne bántson az meg, fényes napvilágom,
Ha arcom néha elsötétedik;
Nem lehetek én, bármiként kivánom,
Még előtted sem folyton-folyva vig.

 

Nyugtasson meg, hogy ilyenkor szivembe
A bánatot nem te hozád vala...
Hogyan szereznél bánatot nekem te,
A földnek égnek legjobb angyala?

 

Egészen más az, amért engem néha
Kisértetes halványság színe fed;
Én egy szellemnek vagyok martaléka,
Mely meg-meglátogatni nem feled.

 

Hiába kérem, hasztalan esengek,
Hogy hagyjon el, hagyjon magamra már;
Kérlelhetetlen, siket ő!

Tovább 

Szép levél, amelyet írtál,
Életemnek élete!
Benne elméd minden fénye
S szíved minden melege.

 

Oly forróan fested és oly
Édesen szerelmedet,
És, ki hinné? nékem mégis
Fáj, nagyon fáj leveled.

 

Egy redő űlt homlokomra,
Amidőn elolvasám,
S e redő fáj, mintha késsel
Hasították volna rám.

 

Leveled virágbokor, de
Kígyó lappang a tövén.
Keresém és nem lelém meg,
De csipését érzem én.

 

Készakarva vagy nem tudva
Bántod ekkép lelkemet?

Tovább 

betegséggel szomszéd a halál...
Gyógyulj meg édes, szép menyasszonyom!
Mivé leszek, ha ajkaid helyett
Fejfádat csókolok?

 

Itt hagynál engem? engem! és miért?
Hogy minél elébb föl az égbe menj?
Szebb lesz neked, szebb lesz velem a föld,
Mint nélkülem a menny. -

 

Ne vedd el tőlem, oh sors, hívemet...
Megénekeltem már egy holt leányt...
Ne kivánd, hogy két koporsó közé
Szoruljak, ne kivánd!

 

Hagyd meg nekem, sors, hagyd meg őt nekem!
Hisz ő a díj egy olyan életért,
Amely beillik kárhozatnak is,
Ha nem nyer semmi bért.

Tovább 

Sokat könnyeztek e szegény szemek,
Sirattak örömet és életet,
Miket hiába kerestek.

 

Sokat vakultak e fájó szemek
Bölcs könyvek öreg lapjai felett,
Mikből hiába tanultak.

 

Sokat tágultak e beteg szemek
A csodák és az örvények felett,
Mikbe szédülni szerettek.

 

Ma mosolyognak már e vén szemek
Tűnt örömek és tűnt kínok felett,
Miket örökre megáldok!

Szabad legyen még ezt dúdolni halkan,
Csöndes panaszt, zúgó világviharban,
A Tisza partján nézni mély vizekre
És a vizekre hajló fellegekre.

 

Mint monitor mellett az árva bárka,
Olyan magányos szívem szomorúsága.
A bárka zöld volt, mint a jó reménység,
Most szürke, mint a vénség és a kétség!

 

Tavaszi szél száll, rügy bimbója pattan,
Valami kászolódik e tavaszban,
Ilyenkor sírnak gyantát fiatal fák,
Ilyenkor fáj az elmúlt fiatalság!

Lelkem ma sétál régi városokban,
Hol ifjú voltam és szomorú voltam.

Tavaszi fényben vár a drága Várad,
Hol Annáért volt szép a dal s a bánat.

 

Némán borongok az öreg Pozsonyban,
Hol ifjú lánnyal vígan kóboroltam.

A csöndes Léva holdas udvarában
Tűnt zongorát hall fölujjongni vágyam.

 

A nyárutói gazdag Újvidéken
Egy hervatag kert visszhangozza léptem.

A messze, árva Szigeten, a parkban,
Egy fát keresnék, hol szívet faragtam.

 

Szelíd domb alján szomorú Szakolcán
Vidéki bánat föllege hajol rám...

Tovább 

Nem itt, nem itt van az én világom;
Más vidék az, ahova én vágyom!
Illatosabb, napfényesebb róna,
Mintha nem is az a napja volna.

 

Erdő, mező változatos színnel -
Mesteri kéz olyat soh'se színel:
Kék ligetek, kék hegyek aljába'
Fürödik a puszták délibábja.

 

Ott van az én egyszerű tanyácskám,
Mintha most is szemem előtt látnám;
Kertem is van: talpalatnyi birtok...
Most is abban ültetek és irtok.

 

Csemetéim bodorodva nőnek,
Hosszu sorral mind elémbe jőnek,
Örömarccal, mint hálás növendék,
Mutogatván a piruló zsengét.

Tovább 

Mi a tűzhely rideg háznak,
Mi a fészek kis madárnak,
Mi a harmat szomju gyepre,
Mi a balzsam égő sebre;
Mi a lámpa sötét éjben,
Mi az árnyék forró délben,...
S mire nincs szó, nincsen képzet:
Az vagy nekem, oh költészet!

 

 

Ha az élet útja zordon,
Fáradalmit fájva hordom,
Képemen kel búbarázda,
Főmön a tél zúzmaráza:
Néhol egy-egy kis virág nyit,
Az is enyhit egy parányit:
A virágban téged lellek,
Öröme a kietlennek!

 

 

Ha szivemet társi szomja
Emberekhez vonva-vonja,
De majd, mint beteg az ágyba,
Visszavágyik a magányba:
Te adsz neki puha párnát,
Te virrasztod éji álmát,
S álmaiban a valóság
Tövisei gyenge rózsák.

Tovább 

Elfolyt a méz a köpűből,
A köpű is romba:
Beléesett egy vén medve
Világfájdalomba;
Dirmeg idébb, dörmög odább,
Hangja szép goromba:
Hej! nem így volt, más világ volt
Fiatal koromba!

 

 

Nem őrizte akkor a méh
Szuronnyal a mézet,
A szamóca és a málna
Bővebben tenyészett;
Nem volt ilyen hosszu a tél -
Alighogy a talpam
Fölfelé is, lefelé is
Egyszer végignyaltam.

 

 

Csöve nem volt a vadásznak,
Az oláhnak botja -
Sem pedig így megviselve
Bundám állapotja.

Tovább 

Ha durcás kis arcod
Egészen az arcomra
Fekteted, Te, én kicsi lyányom:
Nem bánom:
Csak a könnyeink folyjanak össze.

 

Ha egy kicsit sírsz tán,
Ha sírnál, miként tudsz jól:
Két, nagy szemed mocskolva egyre:
Eszedbe
Mégis én jutok akkor és mindig.

 

Ha a nevetésed
Tőlem messze célozna,
Ha akarlak, vissza-célozlak
S elhozlak
Biróságom elé kis bűnösként.

 

Ha az örömöddel,
E kis tarka madárral,
Földalolod szívem, kalitkád,
A titkát,
Mint a hű temető őrizem meg.

Utolsó hozzászólás

Tóthné Németh Ildikó üzente 7 éve

Köszönöm , öröm volt olvasni .

Tovább 

A szemedet, arcod mélységes, sötét szürke tavát
homlokod havasa alatt, homlokod havát
elfeledtető fényes nyári szemed szédületét
szeretem és éneklem e szédület szeretetét.

 

Mélységes érctó, érctükör, fémtükör, mesebeli,
szédülsz, ha belevillansz; ki tudja, mivel van mélye teli?
Szellemek érctava: drága ércek nemes szellemei
fémlenek villanásaiban; de mily ritka fém szelleme tudhat így fényleni?

 

Mély, fémfényű, szürke, szépszínű szemedben, édesem,
csodálatos csillogó csengők csilingelnek csöndesen,
csendesen, - hallani nem lehet, talán látni sem:
az látja csak, aki úgy szeret, mint én, édesem!

Tovább 

Tudod-e, ez mi?
Jó torna eszednek:
asztalt terítenek,
asztalt leszednek.

 

Haladnak az utcán,
feküsznek az ágyon,
mint pille cikázik
fejükben az álom.

 

Karjuk követ, ércet
izzadva vonszol,
sürgöny fut az éjben,
vad telefon szól.

 

És csönget az ajtón
az orvos, a lázas
szerelmes, a postás,
a koldus, a gázas.

 

Fejjel nekimennek
a hetyke tavasznak,
harcolnak azértis,
ordítva szavaznak.

 

Bölcsőt tologatnak,
megcsendül egy ének,
már vége a dalnak,
bámulnak a vének.

Utolsó hozzászólás

[Törölt felhasználó] üzente 7 éve

Köszönöm szépen, hogy olvashattam egyik kedvenc költőm, eddig ismeretlen versét. Szép napot kívánok: Sok szeretettel: Icuska

Tovább 

Az ablakunk egy más világra nyílik,
nincs benne nappal és nincs benne éj.
Ajtót nyitunk, s egyszerre ott az örvény,
lábunk alatt tízölnyi meredély.

 

Egyik szobából a másikba bolygunk,
hallunk beszédet, hallunk egy sikolyt,
hallunk kacajt is és meredten állunk -
dobog a szívünk - nem tudjuk, mi volt.

 

A nevetésnek rég nem örülünk már,
és a síráson sírnunk nem szabad.
Olykor, mikor nagyon fáj, félrenézünk,
szájunkon higgadt, betanult szavak.

 

Nálunk a tükrök mind-mind kancsalítnak,
fonákra fordult mindegyik kilincs.

Tovább 

Régen
kószáltam én a földön-égen,
köd volt előttem, köd megettem,
fricskával és füttyel fizettem
a szélnek, s az utcát tapostam.

 

Mostan
nehéz a lelkem, mint a mázsa.
Jaj, ez az élet áldomása,
nincs semmi már, mi lángra gyújtson.
Nézd, itt a portám, itt a kulcsom,
itt asztalom és itt az ágyam.

 

Vágyam,
a szajha, összevissza-párzott,
vemhet vetett ki és bogárzott,
és rémet-szörnyet kölykezett.

 

Ezek
a fattyaim mind énbelőlem,
pocsolnak a vérben, velőben,
övék vagyok, enyémek ők,
a vérem isszák, vért, velőt
gyilkos szeszéllyel.

Tovább 

Hányszor gondoltam téli éjjel
Ha sirtam, mit csinál a tenger?
Most itt vagyok. Tél van. Köd és szél.
És küzködöm a fergeteggel.

Most itt vagyok. És sírva nézem,
Hogy búg a szél a kékes áron.
Egy lány nevét dobtam beléje,
Mi lesz, mi lesz, ha kihalászom?

De nincs sehol. Hol is keressem?
Köd, tél, habok gyászindulója.
Pedig de sokszor megsirattam
E nyári álmomat azóta.

Fejem a hullámokba fúrom,
Felkotrom a sötét fenéket.
Csak víz.

Utolsó hozzászólás

[Törölt felhasználó] üzente 7 éve

Nagyon szerettem Kosztolányi Dezsőt diák koromban is. Köszönöm, hogy újra olvashattam, a már jól ismert sorokat! Nagyon tetszett! Szép napot kívánok: Puszi: Icus

Tovább 

A hosszú, hosszú, hosszú éjszakán
ágyamra ül fásultan a magány
és rámtekint és nézdeli magát
és fésüli hosszú, hosszú haját.

Eszelős hölgy. A szeme oly szelíd
és bontja, oldja tornyos fürtjeit
és oldja, bontja - percre perc enyéz -
és újra kezdi mindig. Sose kész.

És oldja álmom, bontja gondomat,
álomtalan partokat hívogat.
Ha szunnyadok, csörrennek fésűi,
hosszú haját nevetve fésüli.

Csak hallgatom álomban, éberen,
hogyan motoz-motoz az éjjelen.
Most újra kezdi.

Tovább 

Mint másaink, úgy húznak át az égen
S elmúlnak, mint mi, szépen, csendesen.
A semmiből bukkannak föl fehéren
Vagy komoran s övék a végtelen.


Oly idegenül szállnak, egyesülnek
S oly nyomtalanul tűnnek ők tova
S fölöttük az örök azúr derűnek
Tovább ragyog fölséges mosolya.

 

Az egyik felhő szelíd, mint a bárány,
Másik sötét, mint bika, egy a vég,
Van, amelyiket átölel szivárvány
S van, mely sívár, mint vén váromladék.


Ó felhők, sokszor elnézem futástok
S ballagástok, távol testvéreim
S amíg ti mentek, én tűnődve állok,
És nem találok ösvényt bánat, átok
És borzalom bús földi térein.

Tovább 

Megint tavasz van és megint panasz van
Szívemben, ebben az örök kamaszban.
Mert fiatal még és nem értik őt,
Repül, mint a nyíl, mit Szerelem kilőtt.

 

Repül, de már nem várják szívesen
Az ifjak és a vének kedve sem
Derül reája s úgy borul föléje
Az ég, mint hűtlen szép szemek kökénye.

 

Ravasz tavasz, ne játssz velem hiába,
Ne csalj, színek és fények orgiája!
Ha jő a tél majd s hímez jégvirágot,
Én akkor is még múltak májusában
Emlékek orgonáit tépve járok.

Tovább 

network.hu

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Ma még Tied körülötted minden,
Adhatsz belőle, adj hát, kinek nincs,
Mert jön egy nap, talán nemsokára
S kihull kezedből minden földi kincs.

 

És nem lesz tied többé semmi sem.
Tollad, virágos párnád másra vár,
Mit maga köré épített egy élet,
Nem lesz több mint összeomló kártyavár.

 

Ma szólhatsz még jóságos, meleg szóval
Testvéredhez, ki szenved, szomorú,
Vigaszt hoz szavad zengő muzsikája
S tán rózsát hajt egy töviskoszorú.

 

Hajolj hát hozzá, amíg beszélsz,
Harmatként hulljon szerető szavad,
Mert jön egy nap, hogy elnémul az ajkad
És soha többé szóra nem fakad.

 

Ma kezed még erős, a lábad fürge,
Szolgálhatsz szegényt, árvát, beteget,
Ma törölhetsz verejtéket, könnyet:
Óh, most segíts, ha teheted!

 

Mert jön egy nap, hogy kezed mozdulatlan,
Mindegy, hogy ősz lesz, tél, vagy koranyár,
Mert nincs több időd, s amit meg nem tettél,
Azt nem teszed meg többé soha már.

 

De ma még Tied körülötted minden,
És adhatsz...

Utolsó hozzászólás

[Törölt felhasználó] üzente 7 éve

Csodálatosan szép! Sok hasznos jó tanács van leirva.
Valóban: " A tett, a szó, mit szeretetből adtál, veled marad, s örökre elkisér."

Köszönöm szépen drága Icu, hogy olvashattam.

Tovább 

Egy gyermek néz rám, több, mint negyven éve,
Sötét szemével, mint a fájdalom,
Pedig nem tudta még, micsoda éjjel
Borul derűs lelkére egy napon.


A nyolcvanas években mosolyogva
Simogatott meg mindent, ami szép,
Képeskönyvek ábráin andalogva
Érezte a világ ízét, szinét.


Magányos gyermek volt és hallgatag,
De szíve mélyén rejtelmes patak
Csobogott, ősi forrásból eredve,
A gyermek minden bánata és kedve
E vizen ringott, mint papírhajó.


De ma elment az öröme, keserve
S mint az örökre fáradt utazó,
Merev, üres tekintettel keres
Egy arcot, mely már végtelenbe vesz.

Tovább 

Ó boldog az, ki idejében elmegy,
Mikor remény ég még a homlokán
És úgy néz végig napjai során,
Mint arcélén egy győzelmes seregnek.

 

De jaj annak, ki él még s már halott,
Előtte semmi és mögötte minden,
Keze remegve babrál egy kilincsen,
Amely kinyitna egy vakablakot.

 

Barátaim, ne nézzetek ma engem,
Ki az üres és süket végtelenben
A semmit várva vergődöm magam.

Imádság, átok, minden hasztalan,
A jóság és a szépség sírva néznek,
Hisz nemrégen még a szívemben éltek.

Tovább 

A koldusnak, ki áll az utca sarkán
S kinek vállán egy élet terhe roskad
És vak szemében egy világ halála,
A koldusnak egy rongy papírt vetettél
És azt gondoltad, hogy most jószivű vagy.
Koldus előtt én röstelkedve állok
És nem tudom, hogy mit mondjak neki,
Szeretném homlokát megsimogatni,
A derekát szelíden átölelni,
A szívemet a kalapjába tenni
És engedelmet kérni tőle szépen,
Hogy én még látó szemmel baktatok
Az örömök útján a sír felé,
Hogy én még nem görnyedtem meg a sorstól
És úgy szeretném biztosítani,
Hogy én is, én is oly koldus vagyok
Testvére és bajtársa, szenvedő,
Mert boldogabb és szabadabb jövőt
Neki már nem merek ígérni én se,
Mert neki megváltója a halál lesz...

Tovább 

Ne bántsátok a lombokat:
Susogta George Sand a halál előtt.
Nem értették meg, én megértem őt.
Ne bántsátok a lombokat,
Hadd nőjenek, viruljanak az égre,
Hadd mosolyogjanak napban, esőben,
Hadd ringassák a békés fészkeket,
Küldjék magasba a rigók dalát.
Hadd boruljanak össze boldogan,
Ha alattuk a szerelem tanyázik
És hadd terítsenek álompalástot
Az élettől elfáradt vándorokra.
Ne bántsátok a lombokat,
Hadd játsszanak alattuk gyermekek,
Akik az első lépést most teszik,
Tipegve ismeretlen cél felé
És hadd pihenjenek meg a halottak
Zöld sátraik alatt a rögök ágyán,
Ne bántsátok a lombokat, ti élők!

Tovább 

Idő, örök öreg, ki messze, fenn
A végtelen szikláján ülsz magad
S csak nézed hallgatag, vén bérceken,
Hogy az eón, az év, a nap halad.

Csak nézed, hogy a tenger és a könny,
A vér és víz hogy árad és apad,
Csak nézed, hogy vív a fény és a köd
S hogy múlik el világ és pillanat:

Idő, örök öreg, mi lenne, mondd,
Ha egyszer elszunnyadnál és e zord,
Nem lankadó játék megállana:

A hulló őszi lomb a lomha légben
S az elmúlás halálhozó ködében
Szívemből szálló sóhaj dallama?

Tovább 

network.hu

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Tudok egy varázsszót,
ha én azt kimondom,
egyszerre elmúlik
minden bajom, gondom.

Ha kávé keserű,
ha mártás savanyú,
csak egy szót kiáltok,
csak annyit, hogy: anyu!

Mindjárt porcukor hull
kávéba, mártásba,
csak egy szóba került,
csak egy kiáltásba.

Utolsó hozzászólás

[Törölt felhasználó] üzente 7 éve

Szeretettel várunk mindenkit a :Kulisszák..klubunkban!Rendhagyó Anyák Napja is e klubban....Gyerek akik "FENNTRŐL" köszöntenek bennünket...

Tovább 

"Ha kisbabád vagyok érints meg.
Szükségem van az érintésedre, úgy, ahogyan talán sosem képzeled.
Ne csak mosdass, pelenkázz és etess.
Ringass el. Puszild meg az arcomat és simogass.
Nyugtató, lágy érintésed biztonságot és szeretet ad.



Ha gyermeked vagyok érints meg.
Akkor is, ha dacos vagyok és elutasítalak.
Ne add fel, keress új utakat, hogy közel kerülj hozzám.
Jóéjpuszid édes álmokat hoz.
Mindennapi érintésed elmeséli, mit érzel.

Ha kamasz fiad vagyok érints meg.

Tovább 

Hajlítom kezem, ujjaim,
gömböt formálok csendesen.
Pitypangra pillantok kedvesen.
Játékát utánzom szelíden:
ujjaim nyitom:
el nem szállnak…
Pitypangra fújok: szél vagyok:
repülnek ernyős csillagok.

…és a pihés ernyők alatt…
rejtőzik az aprócska mag.



Sárga ruha, szürke mellény,
farka tollán csillan a fény.
Szálldos, röppen ágról ágra,
felesége hazavárja,
hogy a villás ág hegyére
fészek legyen már estére!
Építgetik, kötögetik,
és szálanként fel is teszik:
puha tollal bélelgetik.

Elpihennek nemsokára,
alszanak is hamarjába'.
Álmaikban négy fióka:
együtt szól a rigó-nóta.
Majd, ha ők is nagyok lesznek,
vidám füttyel telik kerted.



Figyeld a tavaszt, szép április víg ébredését, a meggyvirágot, erdők és mezők illata friss, sarlót kapálnak a kovácsok.   Nézd, készül a nyár, gyümölcsök bölcsőjét ringatja már a szél, lassan fölszakadozik a pörzsölt kukoricások helyén a tél.   Minden mozdul, zajong, a határ teli füttyel, tompa püffögéssel, nyugodt szigetre senki nem talál, fának dűl a kapás, úgy ebédel.   Azt, ami új, lásd, április hozza, a szántóföldeket átöleli, vigyáz- nyárra beérjen a búza, a barmot zöld mezőre hajtja ki.

Tovább 

 

 

 

 

Köszönt e vers, te váltig visszatérő
Föltámadás a földi tájakon,
Mezők smaragdja, nap tüzében égő,
Te zsendülő és zendülő pagony!
Köszönt e vers, élet, örökkön élő,
Fogadd könnyektől harmatos dalom:
Szivemnek már a gyász is röpke álom,
S az élet: győzelem az elmúláson.

Húsvét, örök legenda, drága zálog,
Hadd ringatózzam a tavasz-zenén,
Öröm: neked ma ablakom kitárom,
Öreg Fausztod rád vár, jer, remény!
Virágot áraszt a vér verte árok,
Fanyar tavasz, hadd énekellek én.
Hisz annyi elmulasztott tavaszom van
Nem csókolt csókban, nem dalolt dalokban!

Egy régi húsvét fényénél borongott
S vigasztalódott sok tűnt nemzedék,
Én dalt jövendő húsvétjára zsongok,
És neki szánok lombot és zenét.
E zene túlzeng majd minden harangot,
S betölt e Húsvét majd minden reményt.
Addig zöld ágban és piros virágban
Hirdesd világ, hogy új föltámadás van!

Tovább 

Tavaszi zápor... bús barátom,
fáradt vagy és szomoru, látom:
tán sírhatnál - nevetek én!
No bizony, ilyen nagy legény!

Lásd másnak is volt baja szinte,
más is volt már szomoru, mint te,
és könnye, mint folyós parázs:
nem kellett a vigasztalás.

De víg szavak... tavaszi zápor...
kiragadták a mélaságból
s mint horgony, parthoz vert hajót,
örömbe vonták kis kacsók.

És hullt a, hullt a csók a bajszra,
mely félreállt csáléra, hajszra,
tavaszi zápor...

Utolsó hozzászólás

OSVÁTH ILONA üzente 7 éve

Elkeseredett hangulatban nagyszerű újra vidámmá és megelégedettnek lenni e csodálatos Babits vers elolvasása után.Ma különösen örvendtem neki.Köszönöm.

Tovább 

Mondd, van-e, van-e szebb, mint
nyáron a tengeri,
ha aranyzáporával
a súlyos nap veri
és levelén végigcsorog?
Mondd, van-e, van-e szebb dolog?
Görbül e gyönge vályu,
mely széles, éles, mint a sás;
ilyenkor a sűrű között
hiszem, hogy Pán is ott tanyáz,

nem holmi durva Pán, ki
nádasba buj s a szűz
erdőkbe, kit vonatzaj
s cséplőgép messze űz,
hanem kedélyes ifjú Pán,
ki nem távol töpreng csupán,
ki az emberi munkán
gyönyörködik s parasztokat
s földművelőt s pásztorleányt
gyakorta meg is látogat...

Tovább 

Vedd le ruhádról a büszke csatot,
Bontsd ki a szépséged vidáman,
Mint ó képeken meztelen angyalok.

Vedd le ruhádról a büszke csatot,
Várj hidegen, szabadon, hősként,
Még azt se kérdezd meg majd, hogy ki vagyok.

Vedd le ruhádról a büszke csatot,
Hunyt szemekkel feküdj előttem,
Miként egy vadvirágos, szűzi halott.

Vedd le ruhádról a büszke csatot,
Égnek szemeim téged látni,
Akit én megcsókolni nem akarok.

Vedd le ruhádról a büszke csatot
S én leborulok szőnyegedre
S megáldom a legdúsabb pillanatot.

Tovább 

Óh, csókolt csókok, lengeteg asszonyok,
Bűnök keritette, pamlagos életem,
Egy szép, friss testü lyányról
Álmodoznom szabad-e még?

Itt, a falumban virágosak a fák,
Itt a régi suhanc el-elemlékezik
S a régi, szűz kisasszony
Alakját fölidézgeti.

Úgy jár lelkemben, mint késett ibolyák
Fölött júniusban a napsugár heve.
Nincsen szebb, mint az emlék
S egy finom gyermek-hajadon.

Óh, csak még egyszer gyérülő hajamat
Fölborzolná egy lyány, nem érintett, szelíd,
Mondván: »Leszek az első
Zsenge és piciny asszonyod.

Tovább 

Üzenem:
Vedd magadra a türelemnek
Rozsdás bilincsét
S ha talán rossz a zár,
Várj, míg megigazíthatom.
Bilincsem voltál,
Bilincsed voltam,
Bilincs volt egész életünk,
Szerelmünk és Napunk,
Kikapóságunk és hűségünk,
Csókunk, elernyedésünk, lángunk,
Téves, sok esküvésünk,
De jó bilincs volt,
Derék béklyó
S rabok voltunk volna mindétig,
Ha nincs rabság és nincs bilincs.
Vedd hát az utolsót,
A legszerelmesebbet,
A türelem bilincsét
S várd, hogy mihamar
Kegyetlenül lezárom.

Tovább 

Elmúlt a tél: itt a tavasz,
minden bokor újra éled -
a földből a virágokat
előhúzzák a tündérek.

Április is segít nekik,
megáll minden kicsi fánál -
virágot tűz mindenhová:
tavasz van ott, merre járt már.

Virágot hint a friss szélbe,
száll a színek zivatarja -
s merre elmegy, a kopár föld
virágoktól tarkabarka.

Ki a szabadba, látni a tavaszt.
Meglátni a természet színpadát!
Az operákban ki gyönyörködik?
Majd hallhat ott kinn kedves operát.

A természetnek pompás színpadán
A primadonna a kis fülemile;
Ki volna, énekesnők! köztetek
Merész: versenyre kelni ő vele?

Megannyi páholy mindenik bokor,
a melyben ülnek ifjú ibolyák.
Miként figyelmes hölgyek...hallgatván
A primadonna csattogó dalát.

Tovább 

Midőn a hajnal elveri álmomat,
S a fény orozva lebben rejtekembe,
Imádott kedves kép! te tűnsz szemembe,
S ah, gyúladni érzem régi lángomat.

 

Ez ő! ez ő! kiáltom, s csókomat
A képnek hányom részegül hevembe.
Így szólott, így járt, így mozgott, ölembe
Így sűlyede, elfogván jobbomat.

 

S most ezzel folynak, mint egykor vele,
A titkos, édes, boldog suttogások,
Vád, harc, megbánás, új meg új alkvások.

 

S midőn ezt űzöm, mint egykor vele,
Kél a nap, s bélő a zsalu-nyíláson,
S sugárival körűle glóriát von.

Tovább 

Milyen volt szőkesége, nem tudom már,
De azt tudom, hogy szőkék a mezők,
Ha dús kalásszal jő a sárguló nyár
S e szőkeségben újra érzem őt.

 

Milyen volt szeme kékje, nem tudom már,
De ha kinyílnak ősszel az egek,
A szeptemberi bágyadt búcsuzónál
Szeme színére visszarévedek.

 

Milyen volt hangja selyme, sem tudom már,
De tavaszodván, ha sóhajt a rét,
Úgy érzem, Anna meleg szava szól át
Egy tavaszból, mely messze, mint az ég.

A csöndes hajnali égről szeliden száll szét a Holdsugára;
mintha valami eltévedt, kósza lélek küldené sóhaját ismeretlen
útja felé.

A rózsásujjú Hajnal istenasszony előbbre lépeget, amerre
csak feltünik csudálatos nagyszerüsége, daloló kedvvel a
madarak köszöntik.

Ám Holdsugára a szinek e fönséges fakadásában is némán,
halványan ballag, mint éjjeli munkás, ki az átvirrasztott
éjszaka után otthona felé ügyekezik, szerettei körébe.

Tovább 

A szemedet, arcod mélységes, sötét szürke tavát
homlokod havasa alatt, homlokod havát
elfeledtető fényes nyári szemed szédületét
szeretem és éneklem e szédület szeretetét.

Mélységes érctó, érctükör, fémtükör, mesebeli,
szédülsz, ha belevillansz; ki tudja, mivel van mélye teli?
Szellemek érctava: drága ércek nemes szellemei
fémlenek villanásaiban; de mily ritka fém szelleme tudhat így fényleni?

Mély, fémfényű, szürke, szépszínű szemedben, édesem,
csodálatos csillogó csengők csilingelnek csöndesen,
csendesen, – hallani nem lehet, talán látni sem:
az látja csak, aki úgy szeret, mint én, édesem!

Tovább 

Orcád egészen ellopták az álmok.
Remegve néztem, néma ámulatban.
S csak felmerült egy másik éj, midőn
magamat így egészen átaladtam
a holdnak és a drága völgynek, ott
hol a kopár lejtőkön szanaszerte
sovány fák álltak s köztük lassudan
s alacsonyan kis ködfelhők lebegtek,
s a csenden át mindig tajtékosan
ragadta mindig idegen vizét
a vad folyó - ez mind hogy felmerült!
Hogy felmerült! Mert akkor mindezeknek
a szépségeknek - meddőn s hasztalan -
oly vágyban adtam át magam, szegény,
mint most hajadnak adom át magam,
s e fénynek itt, szemöldököd ivén!

Tovább 

Hetedhét országban
Nem találtam mását:
Szeretem szép, beteg,
Csengő kacagását,
De nagyon szeretem.

Szeretem, hogy elbujt
Erős, nagy voltomban,
Szeretem hibáit
Jóságánál jobban,
De nagyon szeretem.

Szeretem fölséges
Voltomat e nászban
S fényes biztonságom
Valakiben, másban,
De nagyon szeretem

Utolsó hozzászólás

Tóthné Németh Ildikó üzente 7 éve

Köszönöm öröm volt olvasni .

Szeretlek én, szeretlek téged,
Kedves kis angyalom,
Csak az fáj, hogy szerelmemet be
Nem bizonyíthatom.

Igy egyszerűen a szavamra,
Ha tetszik, nem hiszed,
És én mikép oszlassam el, ha
Vannak, kétségidet?

Születtem volna gazdag úrnak:
Bizonyságtételért
Egy-egy gyémántkövet dobnék el
Minden kis szavadért.

Ha királynak születtem volna:
Letenném koronám
Egy kis virágkoszoruért, mit
Kezecskéd fűzne rám.

Volnék szivárvány: kérnélek, hogy
Szineimet elfogadd,
És festess bennök szalagot, mely
Övezze derekad.

Utolsó hozzászólás

[Törölt felhasználó] üzente 7 éve

EZ EGY GYÖNYÖRÜ SZÉP VERS. IGAZ, ŐSZINTE GONDOLATOKKAL.
MIT ÉREZ AZ, AKI ŐSZINTÉN SZERET VALAKIT. KÖSZÖNÖM, HOGY OLVASHATTAM ICUKÁM!

Tovább 

Magam vagyok, rám hull a végtelenség,
a fák, a lombok ezre eltemet.
Olykor fölém cikáznak még a fecskék,
nem láthat itten senki engemet.

A táj az ismeretlen mélybe kékül,
nincs semmi nesz a lombokon, a fán,
s tűz-csókokat kapok a tiszta égtül
Én, a merész és álmodó parány.

Egyszerre az ősfélelem legyűr,
a lég üres, kihalt a szó, a hang,
s én sáppadottan fekszem itt alant.

A föld szorít, s fölém végetlenül
tágul ki, mint egy kék üvegharang,
a végtelenbe nyúló kékes űr.

Utolsó hozzászólás

[Törölt felhasználó] üzente 7 éve

Időnként meg kell tennünk saját érdekünkben, hogy elvonuljunk a világ zajától.
Nagyon sok érdekes gondolat törhet fel ilyenkor a bensőnkből, ami hasznunkra válik. Köszi Icukám ezt a szép verset.

Tovább 

Lebegj reám, ó csendes némaság,
véresre horzsolt szívemet kötözd be,
ontsd rám a holtak áldott balzsamát!

A zagyva nyelv hangját zavarjad össze,
fullaszd el égő, száraz torkomat,
alélt fejem zsongó, nagy csend fürössze.

Aludjon el a kínzó gondolat,
ónsúlyod égőn nyomja vissza mellem,
végsóhajom szelídeden fogadd.

Emlékezet, tudásnak kéje, szellem,
halk ájulatba nyögve vesszen el,
és szó ne keljen boldogságom ellen.

Szűnjön pihegni a beteg kebel,
tűnjön le róla a vér régi mocska,
míg boldogan nagyobb öröm emel.

Utolsó hozzászólás

[Törölt felhasználó] üzente 7 éve

Szükségünk van a csöndre, hogy megtisztitsuk magunkat a belsőnkből jövő rossz gondolatoktól és a kivülről érkező testünket, lelkünket lerombolni akaró támadásoktól. Számomra kicsit nehéz olvasású versei vannak Kosztolányi Dezsőnek, de kétszeri, háromszori elolvasás után rá lehet jönni a mondanivalójára. Köszönöm drága Icukám!

Tovább 

Emléke visszacsillog
s olykor arcomra tűz,
arcomra, mely fakó
s elmúlt évekbe néz.
Fényes volt, mint a csillag,
forró volt, mint a tűz,
fehér volt, mint a hó
s édes volt, mint a méz.

Még néha visszacsillog,
de már nem bánt, nem űz,
enyhén simogató,
mint hűs, testvéri kéz:
Lehullott, mint a csillag,
elhamvadt, mint a tűz,
elolvadt, mint a hó
s megromlott, mint a méz.

Gyep-trónján a Tavasz-kunyhónak
Öreg csont, újra itt ülök.
Tágult szemekkel és nyugtalanul
Hevülök.
A Tavasz-kunyhó fala: álom.
Szőnyege: mult. Tetője: vágy.
S avarra vetve gúnyosan, puhán
Kész az ágy.
A Zavar, a Tavasz leánya,
Minden sarokból rám nevet
S bedudolnak ős, trágár dalokat
A szelek.

Tovább 

http://edesszomorufuzike2.freeblog.hu/files/2010/03/Pet%C5%91fi%20S%C3%A1ndor%201848.jpg

 

 

 

Föltámadott a tenger,
A népek tengere;
Ijesztve eget-földet,
Szilaj hullámokat vet
Rémítő ereje.

Látjátok ezt a táncot?
Halljátok e zenét?
Akik még nem tudtátok,
Most megtanulhatjátok,
Hogyan mulat a nép.

Reng és üvölt a tenger,
Hánykódnak a hajók,
Sűlyednek a pokolra,
Az árboc és vitorla
Megtörve, tépve lóg.

Tombold ki, te özönvíz,
Tombold ki magadat,
Mutasd mélységes medred,
S dobáld a fellegekre
Bőszült tajtékodat;

Jegyezd vele az égre
Örök tanúságúl:
Habár fölűl a gálya,
S alúl a víznek árja,
Azért a víz az úr!

Utolsó hozzászólás

[Törölt felhasználó] üzente 7 éve

Gyönyörű szép és megunhatatlan! Minden nap el kellene olvasni, vagy elmondani magunkban, hiszen meg kellett tanulni anno.....

Tovább 

Csókolj szájon, szép húgom: Este.
Némíts el és hordd szét a hírt,
Hogy bátyád, a hangos szavú,
Dalait daccal befejezte.
S most mondja el utólszor másnak,
Milyen kevés öröme volt
Ennek a bolond dalolásnak.
Csókolj szájon, szép húgom: Este.

Bús vétók és víg vallomások,
Nótás nyögések, mély sebek,
Miattatok zengő kutat
Lelkembe már többé nem ások.
Minden vér-forrás betemetve
S a szent mindent-elhallgatás
Sírján ülnek, némán, keresztbe,
Bús vétók és víg vallomások.

Tovább 

Szobám falára rácsorog a nap
és rákúszik a hűséges folyondár.
A holnapból illat-futárok jönnek
és törnek tavaszi melódiák.

Harsogón habzik az élet,
pajkosan hullámzik kelet felé
és torpanástalan útjában hahotával
mossa körül a mohos szigetet.

Kűrtszó lobog a levegőben,
tűzek dalolnak ropogva, harsonázva;
ágak hegyén úgy robban ki a rügy,
mint a puffanó puskalövés.

Gerjedt, tajtékzó emberek
rohannak nekem villanó csatabárddal,
szívó ajkak tolakodnak a számra
s akár a ködön, túlrohannak rajtam.

Tovább 

http://estiskola.hu/uploads/0904/mikolicsmariann090428_1.jpg

 

Ha azt hiszed:
Delelő után alkony következik,
Tévedsz.
A verőfényes délután közbe esik.

Ha azt hiszed:
A virág ősszel múlik el,
Tévedsz.
A télben megpihen, s tavasszal új életre kel.

Ha azt hiszed:
Észrevétlen, lassan éghetsz el,
Tévedsz.
A gyertyacsonk is nagy lánggal lobban fel.

Ha azt hiszed:
A világ szépségei Neked már nem ragyognak,
Tévedsz.
Az ismeretlent a holnap ígéri szebbnek, jobbnak.

Nem kell várnod, itt a napfényes délután.
Tavasz, nyár, ősz, tél pihenést hoz ezután.
Gyertyád égjen, majd nagy lánggal lobbanjon el!
A holnap rejtélyes ígérete üdítsen naponta fel.

Ültettél fákat, neveltél embervirágot,
Próbáltad jobbra bírni a világot.
Ha kiáltott a baj, siettél, hogy szűnjön,
Saját fájdalmad mindig kisebbnek tűnjön.

Emberi szívekhez építettél utat,
Lelkeddel kövezted ki rajta a hidat.
Dolgoztál értelmes emberibb életért.
Pihenj most egy kissé csupán önmagadért!

Tovább 

http://zagys.freeblog.hu/files/2010/02/s%C3%A1rga%20r%C3%B3zsacsokor.jpg

 

 

Nem kamasz-szerelem kis hevületében
beszélek.
Az élet közepén, megkoszorúzva női karoktól
vallok,
nõk, rokonaim.
Most már elmondhatom, hogy oly közel voltatok hozzám,
mint senki más,
s szeretlek is benneteket.
Zavarosak, mint én,
termékenyek, mint én,
zavaros források, melyekbõl aranyat mostam,
igazi aranyat.
Természet tündérei, szeszélyesek és kiszámíthatatlanok,
de igazabbak
a meddõ gondolatnál,
a büszke hazugnál,
a csontos, ijesztõ, gyilkos férfinál.

Utolsó hozzászólás

Bergendi Ciprián Ferenc üzente 7 éve

Nagyon őszinte versnek tűnik...megkaphatnám emailben ?!? cbergendi@freemail.hu
Boldog nőnapot minden klubtagnak és női rokonságának !!! F.

Tovább 

Egyedül maradtam a földön.
Házak, sürgönyoszlopok,
toronycsúcsok merednek ki
a magányosság homoktengeréből.

Az ember hangos beszédét,
dalolását, kétségbeejtő titkait
beitták a kövek,
hogy soha tovább ne adják.

Ha jól számítok, kalendárium szerint
most vasárnap délután van.
Fölmegyek egy síricsendű ház
márványlépcsőzetén.

Az élet fölfedezett titkára gondolok,
szeretném elmondani valakinek, -
de ásítnak a szobros folyosók
és tompán konganak.

Utolsó hozzászólás

Bergendi Ciprián Ferenc üzente 7 éve

Igaznak tűnő gondolatok, de valahogy mégis elszomorító egy helyzet...egyedüllétre mindenkinek szüksége van, de a magány megbetegítheti a lelket-testet !!! Tenni csak Te tudsz ez ellen !!! Ebben vézérfonalad ne a hit legyen, hanem a való világ !!! Szép hetet !!!

Tovább 

Ködfallal vagyok bekerítve most.
Ime, nem tudnak semmit rólam,
se jót, vigat, se panaszost.

Itt megyek én.
Egyik ködtől a másikig,
egyik tócsától másikig.

Ez a fej,
ez a szív,
ez az enyém!

Körmöm magát a ködbe vájja
és együtt futunk ketten, így:
Bolygó lelkem, s atmoszférája.

Mindenki így jár,
ködbeburkoltan, árván, hangtalan;
nem látjuk,
nem értjük egymást:

mert, jaj, mindünknek más világa van! -

Szatmár, 1925. november hó

URAM, CSAK EGY VAGYOK…
(Haraszti Sándor)

Uram, csak egy vagyok a sok között, 
Ki bár rongyos ruhába öltözött, 
Vendégeid sorába híva lenni, 
Királyi nagy menyegzõdre menni, 
Szegényen bár, de úgy szeretne! 
Mégis talán, ha meglehetne... 

Rongyos ruhámra félve, hogyha még 
Tekintni olykor elfelejtenék, 
Azért elõttem mégis ott lebeg 
Aranytermed, s a szívem úgy remeg! 
Aranytermed, s az én ruhám, és 
Ajkamra félve jön könyörgés: 

Nem az elsõ helyre ülnék, Uram. 
A meghívottak mellett boldogan 
Húzódnék félre, félre, messzire: 
A díszes asztalnak legvégire; 
Szívem mélyén azért repesve! 
Uram, talán ha meglehetne... 

Uram, nem kellenének drága ételek: 
Nem tennék úgy én, mint az emberek, 
Akik jólétre jutnak: erre már 
Kívánságuk felhõkben egyre jár. 
Ily ember morzsát is ehetne! 
Uram, talán így meglehetne... 

Uram, tudom, sok minden útban áll; 
Azért szívem mégis remélve vár... 
Kegyelmednek sugára végre tán 
Dicsõn csillogva irányulna rám. 
Boldoggá engem ez tehetne. 
Uram, óh, bárcsak így lehetne...

Utolsó hozzászólás

Burján Éva üzente 7 éve

Nagyon szép

Tovább 

SZIKRATÁVÍRAT
(Juhász Gyula)

Testvérek! Emberek!
Közös veszélyben fogjatok kezet!

Bajtársak! Szenvedők!
Boruljatok le a Jóság elott!

Bukottak! Győzöttek!
Az igazságban egyesüljetek!

Hívők! kételkedők!
Az ember vérzik: szeressétek Őt!

Harcosok! Álmodók!
Mindnyájatokban egy bús szív dobog!

Testvérek! Emberek!
Ne öljetek már! Ölelkezzetek!

Ezer virágzás, ezer álom,
ezer szín táncol palettámon.

Hódító egész világ ellen:
művész vagyok. - De nincs modellem.

Beszélnek rólam: "Egyszerű
kicsi piktor és kékszemű,

haja gesztenyeszínű, göndör.
Néha búsul és néha flörtöl.

A csókja jó és csókra kész,
de modellt állni? - az nehéz.

Nincs nála pénz, nincs nála víg tor.
Szegény, szegény a kicsi piktor."

És énbennem csak zeng az álom,
színek tobzódnak palettámon.

Fojtott sírástól reng a mellem:
nem dolgozhatom!

Tovább 

Kicsi testvér, a kezemben tartom
a szívedet: Mért olyan hideg?
Ha az égre nézünk, odafent is
zöld füvet látunk, locsogó kis
patakokat s az erdők fordított képét.
Látod, ott megyünk mi is,
az árnyas úton, milyen kicsinyek
vagyunk a nagy-nagy messzeségben,
gyöngén ölelem jobb karommal
a derekadat: mindjárt eltűnünk.
Nem az a fontos, amit nagyképűen
egymásnak mondtunk és a világnak.
Kicsi kutyánk, akinek csontot adtál,
ott megy utánunk, szereti a kis fekete
törtlábú macskát, akit meggyógyítottál.

Tovább 

Fénnyel az Isten
öntözi a földet;
kannája ezüst
rózsája a hold.
Kannája alatt a 
locsolt fü legörbed...
Ideges fejed is
párnára hajolt.

 

Itasd, égi Kertész,
bolond virágomat:
hadd járja be lelkét
e béke-ár;
hadd legyen benne
minden gondolat
csöndes és gyengés
mint a holdsugár.

 

Ha holdat látok
látom Azt, aki régen
így beszélt: "Boldogok
a szelidek."
Suhan az égen:
körülötte kéken
szent felhőasszonyok
fátyla libeg...

 

Oh, felhők, égi
ápoló-szüzek!

Utolsó hozzászólás

Tóthné Németh Ildikó üzente 7 éve

Öröm volt olvasni , köszönöm.

Tovább 

Elmegyünk

 

A föld remeg s a tengerek
s a föld fölé emelt terek
s a térbe ékelt holt tavak
vergődnek és vonaglanak.

Itt már a félelem arat,
itt semmi, semmi sem marad,
csak néma jaj és balga kín
a szenvedések napjain.

A kéreg minket így visel
s habár kívül nincs semmi jel,
alatta leng, felette ráng
a nyaldosó, fekete láng.

A szívünk száraz lett belül,
az ördög is mellükre ül
s ha csillag gyúlna végre kis
fénnyel, kialszik fénye is.

Kiittuk mind a kútakat,
bejártuk mind az útakat,
de mint zuguccán árva bolt,
minden sívár és megrabolt.

Tovább 

Egyedül maradtam

 

Szívem hallgat, mint a sír.
Ráfekszik az alkonyat.
Távol mozdony füttye sír,
sír egy távoli vonat.

Mit csináljak? Két szemem
álmatlan sötétbe néz.
Sírva mondom: Édesem!
S bénán visszahull a kéz.

Tárul, esd és visszahull:
édes, édes, édesem!
Lásd, a lámpás éjbe fúl
s itt maradtam rémesen,

árva-búsan, egyedül.
Mind sűrűbb az alkonyat,
rám a bánat csendje űl.
S búg egy távoli vonat...

1929

Mindent neked adok

 

 

 

Tied ez a márciusi hóvirág
az asztalodon.
S az a lángbaszökkenő vörös ház
a láthatáron, az élet fölött.

Tied az a fekete tó,
a fákkal szegélyezett,
hová a bolyongások erdejéből
egy titkos éjjel eljutunk.

Tied a törpék hosszú menete
s az az elnyugodott óriás,
akit letakart arccal, csöndesen
magamban cipelek.

Hideg téli est

 

Életünk hulló karácsonyfáján
halkan repesnek a lángok.
Fölöttünk és bennünk hömpölyög
a hidegáramú csönd.

Mosson ki, vigyen magával
fodros hátán mindent, ami volt:
esdő várakozások meddőségét,
kulcsoltkezű, hasztalan imákat.

Hópárnás nagy fenyők alatt
üljünk le a törpék közé,
burkolózzunk a hallgatásba
s húnyjuk le félig a szemünket.

S míg csillagok kezdenek pislákolni,
töprengjünk az eljövő felől:
hogyan kellene megszólalni?

Tovább 

Akármit teszek is

A víz partján is átborult
az este. Egy ferde fatörzs
áthajolt a vizen s beleszaladt a
sötétbe. A túlsó partig sem láttam.

Bizony mondom, olyan idegen
voltam abban a percben itt,
mint soha még: félelmes dolgok
közepébe idegen földről szakadt.

S éreztem, tudtam, hogy tőlem
semmi sem függ: sem élet, sem szó,
sem halál, sem vers. Volt valami
erőm, de elveszett régen,

volt valaha kardom, de
eltörött, volt lámpám, de
kialudt, s ha lázadó lennék:
a Mindenség kacagna rajtam.

Tovább 

Kezemben tartom a szivedet

 

Kicsi testvér, a kezemben tartom
a szívedet: Mért olyan hideg?
Ha az égre nézünk, odafent is
zöld füvet látunk, locsogó kis
patakokat s az erdők fordított képét.
Látod, ott megyünk mi is,
az árnyas úton, milyen kicsinyek
vagyunk a nagy-nagy messzeségben,
gyöngén ölelem jobb karommal
a derekadat: mindjárt eltűnünk.
Nem az a fontos, amit nagyképűen
egymásnak mondtunk és a világnak.
Kicsi kutyánk, akinek csontot adtál,
ott megy utánunk, szereti a kis fekete
törtlábú macskát, akit meggyógyítottál.

Tovább 

Az öreg óra énekel  

Csak úgy hivnak: az öreg óra.
Rokkant vagyok már, vén legény,
Egyformán tétlen rosszra, jóra,
Ülök a szekrény tetején.
Jelzem meggörbült mutatóval
A jövő-menő perceket,
Sorsom nagy, álmos, untató dal:
Csak ketyegek, csak ketyegek.

Lefüggönyözve áll az ablak.
Pihen a nap már nyugaton,
Sugarai meg nem zavarnak...
Itt minden csupa nyugalom.
Mire is nap ily vén legénynek?
Jobb annak már az éji hold, -
Úgy érzem néha: nem is élek,
És álmodom csak, ami volt.

Utolsó hozzászólás

[Törölt felhasználó] üzente 7 éve

Nem ismertem Dsida Jenő versét. Nagyon szépen köszönöm, hogy olvashattam és elmenthettem a szép verseim közé! Gyönyörű, megható és szívfacsaró!

Tovább 

Turmezei Erzsébet: Adventi éjszaka

Fehér takaró,
ezüst fénytartó,
valót eltakaró.
Mintha nem volna más,
csak ez a ragyogás:
titokzatos, csodás.
Nincsen se hang, se zaj,
nincsen se seb, se baj,
se sóhajtás, se jaj...
Se bün, se szenny, se sár,
se szin, se könny, se kár,
csak hó és holdsugár.
Hiszen igy volna jó.
De nem ez a való.
Csal a fénytakaró.
Alatta szenvedés,
szenny, sár, ... elfödni és
elrejteni kevés
a hó és holdsugár.
De Valakire vár
a holdfényes határ.

Tovább 

A Naphoz

 

Te, ki szomorú lényegemmel
kezdettől kezdve vagy rokon,
csókold, csókold, csókold meg tűzzel
az én csóktalan homlokom.

Látod, itt állok mindhiába,
kezem sóváran integet -
Mindenkitől csak csókot kérek
és szórom, szórom, kincsemet.

De szeretet-csók nincs szivökben
és tovább mennek hidegen,
s mire kincsem már mind a multé,
minden ember-arc idegen.

Csak Te osztod a csókot mindig,
csak Tőled van, ki lángra kap -
Te a természet ős szerelme,
ujjongó-lelkű, drága Nap.

Utolsó hozzászólás

[Törölt felhasználó] üzente 8 éve

Most akkor kivételesen elnapoltam a szokásos "HARAGKIRIMET"...köszönöm,Napocska!

Tovább 

Az öreg óra énekel

 

Csak úgy hivnak: az öreg óra.
Rokkant vagyok már, vén legény,
Egyformán tétlen rosszra, jóra,
Ülök a szekrény tetején.
Jelzem meggörbült mutatóval
A jövő-menő perceket,
Sorsom nagy, álmos, untató dal:
Csak ketyegek, csak ketyegek.

Lefüggönyözve áll az ablak.
Pihen a nap már nyugaton,
Sugarai meg nem zavarnak...
Itt minden csupa nyugalom.
Mire is nap ily vén legénynek?
Jobb annak már az éji hold, -
Úgy érzem néha: nem is élek,
És álmodom csak, ami volt.

Tovább 

Ének az egész világnak

 

Aki látott is néha engem, felejtse el az arcomat, aminthogy
én is elfelejtem: hitvány, homályos karcolat, melyen át-áttetszőn
keresztül-villan az arc igazi rajza s néha ibolyafény is rezdül,
rajzos betűk mögül kirajzva.

          Csak egy a fontos, ez a fontos, amit kiírtam és kisírtam és ami
megmozdult bolondos szívemben, e tavaszi sírban, s megmozdult és
támadva támadt, kikiáltva, hogy új világ van s új rend van a fakóra
fásult, oszladó testű vén világban.

Utolsó hozzászólás

[Törölt felhasználó] üzente 8 éve

VÁÓ!De m,ost rohanok suliba majd jövök mindegyik ajándékodnak nagyon örülök és mind hasznos segítség köszi!

Tovább 

Csöndesek az ő léptei

 

Ismeritek őt, a keskenyarcú
gyermeket? Szerelmes leányomat?
Csöndesek az ő léptei,
akár elalvó gondolataim.

Az erdőből jő.
Havas levelek röpködik
körbe tétova útján,
fonnyadt, szomorú, ezüst angyalok.

Házak közé érkezik alkonyatra.
A puha, kék sötétség
bolyhosan simul teste köré.
Homlokán kigyullad a csókom.

Utolsó hozzászólás

Szabó Mónika Simona üzente 8 éve

NAGYON TETSZIK KÖSZÖNÖM SZÉPEN HOGY OLVASHATTAM...SZERETETTEL MONI.

Az újszülött

 

 

Újszülött békém oly piciny.
Bölcsője aranyozott dióhéj.
Fenyőgallyak sóhaja legyezi arcát.
Porszemnyi szíve alig dobog.

Te vagy mosolygó anyja, szerelmem.
A béke anyja vagy: ó képekről
révedező szelíd leány,
viola-fénnyel fejed körül.

Olykor sír a gyermek.
Olykor fázik, éhes a gyermek.
Meg ne haljon a gyermek!...
Tápláld őt kicsi, lányos melleden!

A szent szégyen

 

Mi szégyenünk:
hogy kiürítjük lelkünk kamaráját:
Éhes vagy? Egyél! Szomjas vagy? Igyál!
- s mégis adózzuk a föld uzsoráját.

Mi szégyenünk:
hogy tavasz-esten a tilosba mentünk
s örök-gyermekes, átölelő hittel
rimes magzatot fogamzott a lelkünk.

Mi szégyenünk:
hogy ne szégyelljük azt sem, ami már van,
s foszlott-elárult megbélyegzettségünk
hisz a bünéből kifürdött világban.

Mi szégyenünk:
hogy szivünk néha a vérével ir,
hogy nem lépünk a káromlók hidjára
és papirunk nem fekete papir.

Tovább 

Szökevények a fák közt

 

RÉVEDEZŐ UTÓPIA VERSBEN

Úgy-e, kedveském, itt maradunk, e tájon, e zöldben,
          e fák közt, lepkevirág közt, lombkoronák közt,
          itt érik lassudan őszre nyarunk.
Nem megyünk vissza.
Itt maradunk.
Itt maradunk és jók maradunk, remete férfi és
          remete nője, szentek, az egymás két szeretője.
Lengeteg édes hangulatokkal járjuk az ordas
          rengeteget, és csiklandó fura fordulatokkal
          fogok regélni rengeteget.

Tovább 

A MENYASSZONY:

 


Ő: mint a rózsa, pirosló
és mint a rózsa, fehér,
kitűnik ő tízezer közt,
mindenkivel felér,
homloka tiszta arany,
választott drága arany,
a nap sugarára hasonló,
fodor haja éjfeketén
villog, akárcsak a holló.

Az ő szeme, mint vízerecske
partján puha, tiszta galamb,
mint friss tejben fürödöző
szépszínű, tiszta galamb.
Orcája: selyemsima, lágy,
és dús balzsamfüves ágy,
telistele jószagú sarjjal.
Ajka: húsos liliom,
csordultig mirrha-olajjal.

Tovább 

A gyávaság szonettje

 

Nincs engedelmességem, nincs parancsom. Egyként eldobtam már
a kéjt s a kínt. Órákig is elbámulom, amint sugár szikrázik át egy
tiszta kancsón.

          A fán rekedten rikkant fel a páva, a nap melenget és a föld
forog. Áldott, kiben nem fáj a tört horog s a küldetésben néha-néha
gyáva.

          Szívem e békés lustaságban oly dús!

          A gazdag úton szembe jön velem vasakkal verten egy csapatnyi
koldus s amíg a parkon át lassan halad ki, a módot kutatom és nem
lelem: mint tudnám őket végre megtagadni?

Tovább 

Az újszülött

 

Újszülött békém oly piciny.
Bölcsője aranyozott dióhéj.
Fenyőgallyak sóhaja legyezi arcát.
Porszemnyi szíve alig dobog.

Te vagy mosolygó anyja, szerelmem.
A béke anyja vagy: ó képekről
révedező szelíd leány,
viola-fénnyel fejed körül.

Olykor sír a gyermek.
Olykor fázik, éhes a gyermek.
Meg ne haljon a gyermek!...
Tápláld őt kicsi, lányos melleden!

Olyan egyszerű

 

Minden göröngyből virág ütközik,
kék az éjszaka és arany.
Ifjú vagyok és megyek vidáman,
tisztán a hullócsillagok alatt.

Olyan egyszerű minden, olyan
felszabadítón, könnyen egyszerű:
Holnap kiválasztok egy aranyhajú szüzet
és azt mondom: Jer velem!

Holnap fehér abrosz mellett ülök
s piros alma, sárga körte
koppan a veranda tetejére
s aranybort iszom ezüst-pohárból.

Fiam is lesz, hogy meg ne haljak.
S ha sárga levél hull lassú gyásszal,
bölcsen mosolyog tömjénszagú szívem:
Milyen jó lesz a mennyországban!

Utolsó hozzászólás

Kárpáti Ilona üzente 8 éve

KÖSZÖNÖM KEDVES SZILVIA,HOGY VÁLASZOLTÁL A KÉRDÉSEMRE!!!
SZÉP ÁLMOKAT ÉS JÓ ÉJSZAKÁT KÍVÁNOK NEKED ÉS MINDEN KEDVES KLUBTAGNAK!!;

Tovább 

Naplemente

 

Mi ez a furcsa, vézna sípszó?
Ez a selyemlágy, kék zene?
A nap, a nap, a zuhanó nap
mintha aranyat vérzene.

Völgyet szerettem, hegyre másztam.
Kértem, hogy isteni kegyek
mossanak bússá és szeliddé.
Vajjon most már hová megyek?

Fáj az éhség s a jóllakottság,
mar az ital, a szomju csíp.
Zokog a nap, a lebukó nap,
zokog az a távoli síp.

Milyen sötét lesz! Fülelő csend.
Lassan felmutatom eres
két kezemet a csillagoknak:
Nézzétek meg: üres.

Tovább 

A félelem szonettje

 

 

A száj fehéren ejti majd a szót: eredj!
S te, lelkem, borzadón leheled vissza: félek!
A test aléltan, nyögve enged útra, lélek,
mint anya gyermekét, ki idegenbe megy.

Fiam, mily házak, mily terek s mily uccaszélek
várnak reád? Mély lesz a völgy s magas a hegy?
Fiam, nehogy rossz társaságba keveredj,
s feledd az emberszót, mit most beszélsz: beszélek.

A holt anyagra már a gyertyák füstje kormol,
az arcra percek folynak, sárga vegyvizek
s a tátott szájba csurganak a horgas orról,

te meg bolyongsz iszonyuan nagy íriszek
között, hol a felejtés vízesése mormol
s a fákon lomb helyett örök sötét zizeg.

Tovább 

A rejtett igazi

 

Sokszor, mikor a napba nézek,
már-már azt hiszem:
ő az igazi.
S elfelejtem, hogy minden látható,
tapintható és megcsókolható:
a rejtett igazinak
árnyéka csupán.

Valahol bennünk van az élet,
melynek árnyékát éljük,
valahol bennünk van a ház,
melynek árnyékát lakjuk,
valahol bennünk van a kenyér,
melynek édes árnyékát
megszegjük estelente.

Vagy valami irgalmatlan kék tó
mérföldes fenekén,
vagy felhőkbe gomolyítva úsznak
és távoznak tőlünk az égen -
messziről, messziről visszakiáltva:
Poéták, bolondok,
meg tudtok-e fogni?

Tovább 

A Naphoz

 

Te, ki szomorú lényegemmel
kezdettől kezdve vagy rokon,
csókold, csókold, csókold meg tűzzel
az én csóktalan homlokom.

Látod, itt állok mindhiába,
kezem sóváran integet -
Mindenkitől csak csókot kérek
és szórom, szórom, kincsemet.

De szeretet-csók nincs szivökben
és tovább mennek hidegen,
s mire kincsem már mind a multé,
minden ember-arc idegen.

Csak Te osztod a csókot mindig,
csak Tőled van, ki lángra kap -
Te a természet ős szerelme,
ujjongó-lelkű, drága Nap.

Tovább 

Naplemente

 

Mi ez a furcsa, vézna sípszó?
Ez a selyemlágy, kék zene?
A nap, a nap, a zuhanó nap
mintha aranyat vérzene.

Völgyet szerettem, hegyre másztam.
Kértem, hogy isteni kegyek
mossanak bússá és szeliddé.
Vajjon most már hová megyek?

Fáj az éhség s a jóllakottság,
mar az ital, a szomju csíp.
Zokog a nap, a lebukó nap,
zokog az a távoli síp.

Milyen sötét lesz! Fülelő csend.
Lassan felmutatom eres
két kezemet a csillagoknak:
Nézzétek meg: üres.

Tovább 

Ez történt a közösségben:

Szólj hozzá te is!

Impresszum
Network.hu Kft.

E-mail: ugyfelszolgalat@network.hu