Nem rejtőzhetsz el már előlem,
nem menekülhetsz. Fogva tartalak.
Rab vagy. S megalvadt bánatomban
már csak rabságod vigasztalhat.

S hogy még gonosznak sem kell lennem:
ha futni vágysz, én futni hagylak.
S milyen könnyű szívvel! hisz tudom már:
emlékeimtől visszakaplak.

Egy mozdulat, egy szó, tekintet...
bennem, köröttem rezgő részek.
De ha úgy akarom, belőlük.
felépíthetem az Egészet.

Téged. S köréd a szobát, házat,
az utcát is a béna fákkal.
S a napszakot... Így kaplak vissza
tested köré varázsolt tájjal.

Élek, mint szigeten.
Mindennap térdre kell
hullanom. Kivüled
semmi sem érdekel.
Kihülhet már a nap,
lehullhat már a hold,
e zengő túlvilág
magába szív, felold.
Édes illatai,
különös fényei
vannak. És szigorú
boldog törvényei.
Mit máshol ketyegő
kis óra méreget,
itt melled dobaja
méri az éveket
s ha szólasz, mindegyik
puhán, révedezőn
ejtett igéd ezüst
virág lesz kék mezőn
és sóhajod a szél,
mely fürtjeimbe kap
és arcod itt a hold
és arcod itt a nap.

Magam vagyok, rám hull a végtelenség,
a fák, a lombok ezre eltemet.
Olykor fölém cikáznak még a fecskék,
nem láthat itten senki engemet.

A táj az ismeretlen mélybe kékül,
nincs semmi nesz a lombokon, a fán,
s tûz-csókokat kapok a tiszta égtül
Én, a merész és álmodó parány.

Egyszerre az õsfélelem legyûr,
a lég üres, kihalt a szó, a hang,
s én sáppadottan fekszem itt alant.

A föld szorít, s fölém végetlenül
tágul ki, mint egy kék üvegharang,
a végtelenbe nyúló kékes ûr.

Mitől lettél oly idegen, barátom,
oly távoli és meg nem fogható,
oly távoli és kísérteties?
Sok-sok parányi hétköznapiságod,
dohánytól sárga ujjaid, melyek
játékosan az asztalon doboltak,
telt ajkaid, melyek kis félkörű
homályt hagytak a pohár peremén,
nyírt bajszod, melyre tréfásan fagyott
téli reggel a bolyhos zuzmara,
szürke szemed kissé kunkorodó
pillaszőrei, melyek huncutul
rebbentek meg a sakktábla fölött,
ha rosszul léptem s egy-egy tisztemet
letaroltad, jóízű kacagásod,
nyujtózkodásod, kéjes ásitásod,
ezernyi apró hétköznapiságod
mitől kaptak oly hallatlan tekintélyt,
lenyűgöző és fenséges vonást,
hogy már a puszta képzeletre is
feszes vigyázz-ban áll a lelkem és
csöndben borzong és némán tiszteleg?

Egy viharterhes éjszakán
sötét felhők királlyá tettek,
leszálltak hozzám gomolyogva
és hódolattal körülvettek.

E viharteljes éjjel óta
egyre jönnek a ködcsomók,
jön a sok újabb szürke felhő,
halk tisztelgés, sok furcsa bók.

S velem maradnak mindörökké,
beléjük merül homlokom,
ha könyvbe nézek, gépen írok,
vagy csilingel a telefon.

Felhő-ország lett az országom.
Ködbe veszett a világ képe.
Senki sem láthatja az arcom,
s én se nézek a más szemébe.

Ellobbant villám
fáj a mély sötétben,
emlékek árnya
reszket a tavon,
Ophélia haja
villódzva úszik,
egy vízi pókot
lágy aranyba von.
Dalolj csak álmos,
mélyfekete csillag,
ki nem is látszol,
olyan messze vagy,
mint ezer éve
holtak éneke,
mint jégvirág,
mit finomujju fagy
rajzolt ezüst mesék
kisasszonyának
zöld ablakára.
Messze-messze dal,
elsüllyedt csónak,
nyájak csöngetése,
ódon pincékben
korhadt ravatal.
Dalolj, dalolj csak,
pokháló, zizegj,
surranj suhogva
nyirkos denevér,
dalolj agyamba
égi meleget
hamar kihült
bolond fekete vér.

Te, ki szomorú lényegemmel
kezdettől kezdve vagy rokon,
csókold, csókold, csókold meg tűzzel
az én csóktalan homlokom.

Látod, itt állok mindhiába,
kezem sóváran integet -
Mindenkitől csak csókot kérek
és szórom, szórom, kincsemet.

De szeretet-csók nincs szivökben
és tovább mennek hidegen,
s mire kincsem már mind a multé,
minden ember-arc idegen.

Csak Te osztod a csókot mindig,
csak Tőled van, ki lángra kap -
Te a természet ős szerelme,
ujjongó-lelkű, drága Nap.

Mottó: Csilingiling, dalolni kell!
                                       Sík Sándor

A bíboros nap felkel,
kiváncsin széttekint;
óráját tudja biztos
és lepihen megint.

A hold suhogva sétál
A fellegek között,
sarlója megsoványul,
míg árnyba öltözött.

 

A bokor kivirágzik,
gyarapszik egyre fel;
a madár fészket épít,
repül és énekel.

Csillagsugárba olvad
a halvány, esti pír,
az eső lefelé hull -
a költő verset ír.

A bírkózó kifáradt,
S lihegve elterült,
S szemébe települt
Egy szégyenkező bánat.

S csak nézett, egyre nézett
A távolba merőn...
S érezte csüggedőn,
Hogy ez reá a végzet.

Mindenki kacagott
S én megsirattam mégis,
Mert eszembe jutott:

Lesujtva, tört-kuszáltan,
Az élet cirkuszában
Így fekszem én is, én is!...

1924. július hó 19-én

Keserű lett ma máskor oly édes kenyerem
s ha egy-egy balga, ringó rím eszembe ötlött,
nem tudtam semmit írni, csak vettem a felöltőt
és kóborlok s a lelkem sír a tenyeremen.

Oly furcsa is az élet, - eldadogom ezerszer
ezt a banális, bágyadt, semmitmondó igét
s egy bolt előtt egyszerre kivánom a fügét,
mely ürmös ízek ellen édes, gyermeteg szer.

Aztán a testem újra fehér ágyat kiván,
hálós kis ágyat, hűvös, gyűretlen, tiszta gyolcsot,
ágyat, melyen rikító paplan nem piroslott
s amely fölött fölöttem virrasztott az anyám.

A könnyek csak kopognak. És elborult a tó.
Jaj, honnan és ki küldte reánk e szomju lázat?
S ha elfogyott már minden rémült magyarázat,
fent és alant csupán a szépség található.

Lépteink megbicsakló, szédült esztéta-léptek
s árnyak vagyunk, akik fehér tógába bújtan
bujkálnak régi, tiszta klasszikus borúban
s márványos, furcsa házak átriumába lépnek.

Szavaink nem puffognak és nem egetverők,
csak jó hidegfogású, illatos cifraságok,
mint márványszobrok talpán a délszaki virágok
s alázatos, szerelmes fehér rabszolga-nők.

             Nem vagyok cseh,román, szlovák, sem ugyebár német.

             Felvidék szívében,-bizony  Kassán élek

             Itt ahol nap mint nap fogy a magyar lélek.

             Valamikor régen, amikor születtem

             Magyarország volt a szülőhazám nékem.

             Mások döntötték el hovatartozásom

             Egy Párizs melletti béketárgyaláson.

             Átjöttek a hegyen sunyi, szolga népek

             Kik a magyar földön piócaként éltek...

A MENYASSZONY

Ő: mint a rózsa, pirosló
és mint a rózsa, fehér,
kitűnik ő tízezer közt,
mindenkivel felér,
homloka tiszta arany,
választott drága arany,
a nap sugarára hasonló,
fodor haja éjfeketén
villog, akárcsak a holló.

Az ő szeme, mint vízerecske
partján puha, tiszta galamb,
mint friss tejben fürödöző
szépszínű, tiszta galamb.
Orcája: selyemsima, lágy,
és dús balzsamfüves ágy,
telistele jószagú sarjjal.
Ajka: húsos liliom,
csordultig mirrha-olajjal.

 BOLDOG ÚJ ÉVET KÍVÁNOK

B orongós napok tűnjetek tova
O kkal szomorú ne legyél soha
L épteid kísérje töretlen szerencse
D erűs percek rajzoljanak mosolyt a szemedre
O szoljanak el az óévnek sötét árnyai
G úzsból szabaduljanak a képzelet szárnyai

Ú j évet hozzon a nesztelen iramló idő
J öjjön már a rég várt, csodálatos jövő

É vek ha múltok, ha elszálltok napok
V idámságot, örömet számolatlan adjatok
E lfusson most az óévnek malaca
T öbbé ne legyen senkinek panasza

K erüljön betegség, bánat messzire
Í rmagjuk is vesszen mind a semmibe
V ágyaid sorra valóra váljanak
Á lnok szavak többé ne bántsanak
N övekedjen az igaz barátok tábora
O kosan élj, ne legyél ostoba
K ívánom neked, legyen 365 szép ünneped!

Karácsony – Ma tán a béke...

Itt van a szép karácsony

BOLDOG;BÉKÉS;SZERETETTEL TELI KARÁCSONYI ÜNNEPET KÍVÁNOK MINDEN KEDVES KLUBTAGNAK!!

SZERETETTEL:Icu

Legyen minden nap karácsony...

Legyen minden nap karácsony,
minden óra a szereteté.
Legyen Béke a nagyvilágon.
Legyen a szíved mindenkié.

A mosolyod legyen a hírnök,
és bátran nyújtsd a kezed,
Szálljanak el a gond felhők,
fújja világgá szereteted.

Legyen végre az egész világunk
egy hatalmas nagy család
és öltöztessünk fel, amerre járunk
minden élő fenyőfát.

Aki látott is néha engem, felejtse el az arcomat, aminthogy
én is elfelejtem: hitvány, homályos karcolat, melyen át-áttetszőn
keresztül-villan az arc igazi rajza s néha ibolyafény is rezdül,
rajzos betűk mögül kirajzva.

          Csak egy a fontos, ez a fontos, amit kiírtam és kisírtam és ami
megmozdult bolondos szívemben, e tavaszi sírban, s megmozdult és
támadva támadt, kikiáltva, hogy új világ van s új rend van a fakóra
fásult, oszladó testű vén világban.

Izzik a tűzhely, ajtaja hajtva,
szökkenve sziszegnek a szikraszilánkok
álmokat űzve nézek a tűzbe: élnek a lángok
sírnak a lángok.

Élni ha fáj és sírni ha fáj
(van kivülök még, ó, ami fájna!)
vigaszt eregetve, szemünkbe meredve
itt van a kályha,
ízzik a kályha.

Fáj neki égni, s kínja be régi!
méla varázsban ég a parázsa,
de mégsem akarja, hogy betakarja
lassu hunyása,
hamvadása.

Döbben a lelkünk tűz kihunyásán,
jégölü sír, amit ágynak a tél vet -
- Hintve virággal, szent olajággal
ha nincs is az élet,
kincs ez az élet.

A horizont ma ködökbe vesző,
s a nagy világ egyetlen
csöndes hómező.

Pelyhet kavarva dudorász a szél
és nagy titokról halkan
meséket mesél.

...Merő szemekkel nézek lefele,
mert énbennem talán
most minden fekete,

s reszkető térdem csöndben földet ér
és megcsókolom a havat
csak azért, - mert fehér.

(1925)

Csodákat próbáltam:
arannyal, ezüsttel
hivtam a népeket,
jöjjenek énhozzám!
Hiába, hiába,
az arany nem kellett,
az ezüst nem kellett,
nem jöttek énhozzám.

Elmondtam naponta
tíz hegyibeszédet,
gyönyörü szavakat,
igéző szavakat,
hiába, hiába:
egy fül sem fülelte,
egy szív sem szívelte
a hegyibeszédet.

Tüzet is akartam
rakni az erdőben:
nyulacska ne fázzék,
őzike ne fázzék, -
hiába, hiába!
Gyujtófám kilobbant
és a tűz nem akart
gyúlni az erdőben.

Végy engem, végy a karodra:
rajta pecsét legyek én!
Tégy engem, tégy a szívedre:
rajta pecsét legyek én!
Mert szörnyű a nagy szerelem,
mint méreggel teli korsó
erős az igaz szerelem,
mint a halál s a koporsó.

Lángja, miképpen a tűzláng
s az Úrnak lángja, olyan:
nagy záporok el nem emésztik,
nem oltja ki semmi folyam.
Nélküle koldus a dús,
háza, megannyi cseléde
mind semmi a nagy szerelemhez,
hiába kínálja cserébe.

Rónay György: Advent első vasárnapja

Amikor a fák gyümölcsöt teremnek, tudhatjátok,

hogy közel van a nyár.
Tűzre dobhatsz, Kertész, mert nem terem meg
korcs ágaimon más,
mint a halál?
Amikor jelek lepik el a mennyet, álmunkból kelni itt az óra már.
De ha hozzám jössz, pedig megüzented,
angyalod mégis álomban talál.
Meg akartál rajtam teremni, rossz fán;
Nem voltál rest naponta jönni hozzám.
Ajtóm bezártam. Ágam levetett.
Éjszakámból feléd fordítom orcám:
boríts be, Bőség!

Várnai Zseni:

Egy női szív kering a Föld körül.

E pillanatban fönt az égi térben,
hol női szív nem dobbant soha még!
E pillanatban fönn a magas égen
új korszakunk fényes csillaga ég!

Egy hang csendült az örök éjszakában,
hol női hang nem zengett még soha...

Salamon Király "Énekek Éneké"-ből vettem ezt a részletet. De
csak félig a bibliáé ez a vers: félig az enyém. Keveredése a
költésnek, utánköltésnek és műfordításnak.

A MENYASSZONY:

Immáron szinte aludtam,
de lelkem még nem aludt.
Most szeretőm szava szólít,
ő zörgeti künt a kaput:
- Húgom, gyönyörűm, jegyesem,
galambom, szép jegyesem,
nyisd meg előttem a házat!
Harmattól gyöngyös a fürtöm,
az éjszaka harmata áztat.

Csak kitartás!-biztatom magam,
még futni kell, még minden messze van.
Szolgálj szivem, még egy kicsit nekem,
jaj, meg ne állj az uton hirtelen
sok a dolgunk még s nem mutathatom,
hogy a harcot már nem birom nagyon,
és este ha ágyamba roskadok,
érzem, nagyon nagyon fáradt vagyok.

Kicsit nehéz volt,jol tudom, szivem,
elkoptunk, de ne sejtse senki sem,
higgyék csak azt:az óra jól ketyeg,
nem irgalmaznak ám az emberek,
csak hajtsd a vért, arcom piros legyen
frissen induljak minden reggelen,
csak én tudom, ha ágyba roskadok
estére már milyen fáradt vagyok.

Valahonnan a lenti síkról még füstölnek az emberi szívek.
Mi már kioltottuk a magunkét,
kék tóba mártottuk, a kormot is lemostuk.
Lám, húszegypár évesek vagyunk s máris lehetünk
bűn nélkül pajkosak,
szállunk,
mint Isten lapdái a halavány csillagok közt.
A szegfűket itt nektárral locsolták.
Az utakat itt felhőkkel vattázták.
Amint megyünk, dúsillatú piros rózsákkal csiklandozzuk
az alvó angyalok arcát,
s íme, ébredezik az egész mennyország.

Fáradt lettem. A gondok elgyötörtek.
Álmos is vagyok. Itt a perc pihenni.
Szellemed suhogón beföd, körülleng,
Istenem. Bevonod szelíden édes
ízzel ajkaimat s a sárga mécset
elrebbenti tüdőd finom fuvalma.
Álmot adsz, puha és gömbölyded álmot.
Tér, idő: kusza gombolyagba romlik.
Akkor ölbeveszed becézve, lágyan,
eltévedt szeretőm kis szűzi testét
s mellém fekteted a habtiszta ágyba.
Halkan símogatom meleg pihéit:
pálmalombok alatt ölelgetőzünk,
cukros hóhegyeken futunk sikongva,
zizzenő búzaföldön összeforrunk
s érett csillagaid kibuggyant fénye
gyöngyösen, vizesen pereg le rajtunk.

Csak mendegél...

Egyszer itt látod,
máskor ott.
Nyugodt, derűs ember,
akinek nincs gondja,
félelme,
terve.
Egy a fontos: a könnyű szív,
- tanítja,
és két fehérke bárány
követi lépteit.
Vándorol a nap alatt.
Bokrok alján éjszakázik.
Szakálla kinőtt, haja borzas.
Szeme sugárzó kék,
mint a messzeség.
Nem beszél sokat és hangosan,
csak mendegél
és meg-megáll
s ha néha dalol:
olyan az,
mint a zenélő sóhaj.

1930

Kibédi Ervin: Ahogy a napok rövidülnek...



Ahogy a napok rövidülnek
Úgy érzem mintha köd borulna rám,
Ahogy az éjjelek lehűlnek
Mind gyakrabban jut eszembe anyám.

Mit oly sokszor elhalasztottam
Elmondanám, mert úgy érzem, hogy vár
Jóvá tenném mit mulasztottam,
De nem lehet, mert Ő már messze jár.

Ó mennyi mindent nem tettem meg!
Még nem késő, te még megteheted
Megőszülve is maradj gyermek
Mondd meg neki mennyire szereted.

Két keze érted dolgozott csak
Mindennél jobban szeretett
Az éjet is nappallá téve
Óvott téged és vezetett
Míg lehetett, míg lehetett.

Amit akkor elfelejtettél
Talán még jóvá teheted
Hát menj, rohanj és simogasd meg
A téged védő két kezet
Amíg lehet, amíg lehet

S ha olykor nagyon elfáradtál
Ő hozta vissza kedvedet
Ő tanított beszélni téged
Nyitogatta a szemedet.
Mert szeretett, úgy szeretett.

Most vár valahol megfáradtan
Nem kér sokat csak keveset
Hát szaladj hozzá, mondj egy jó szót
Egy vigasztaló kedveset
Tán még lehet, tán még lehet.

A szíve érted dobogott csak
Amíg belebetegedett
De Ő titkolta nem mutatta
Nem mondta el; hogy szenvedett
Csak mosolygott és nevetett.

Bárhol is vagy, hát fordulj vissza
Az ember másként nem tehet
És csókold meg amíg nem késő
Azt az áldott édes szívet
Ha még lehet, ha még lehet.

NE FÉLJ, CSAK HIGGY!

Ha éjszaka vesz körül és sötétség,
s nem látsz utat a pusztaságon át,
Valaki ott van veled és vezérel
hűségesen, átszegezett kezével.
Ne félj, csak higgy! Neki gondja van rád!

Bízhatsz benne! Mért csüggednél, remegnél?
Engedj néki, ha próbál, tisztogat!
Ismer! Elmondhatsz mindent. Érti, hallja.
Ha elfáradtál, hordoz erős karja.
Ne félj, csak higgy, és vesd rá gondodat!

Veled az Úr a szenvedés tüzében.
S ahogy az ötvös perceket figyel,
hű tekintete őrködik feletted:
drága aranya tűzben el nem veszhet.

Most kiállok az esőbe,
elszántan és
födetlen fővel.
És a csattanó villám
átszalad a szívemen,
és a zuhogó zápor
széjjeláztatja szénfekete
testemet,
és beszívnak magukba
a föld pórusai
ezerkilencszázhuszonnyolc
június tizenhetedikén.

De holnap
rózsaként nyílok ki
ablakod alatt
és minden eljövendő
igaz ember
szíve alatt.

1928

Az ökör ismeri az ő gazdáját,
a szamár is tudja jászla urát,
csak te, Izrael,
nem ismered föl a te Uradat.

Pedig hajnalodik kelet felől.
A mérhetetlen fény és árnyék
itt áll jobbom felől
s vezeti vérembe mártott tollamat.

A siralmak völgyében nyüzsgő tömeg.
A vakok látni akarnak,
a süketek hallani
s a poklosok szája gyógyulásért vonaglik.

Arcom patakzó könnyét
a felkelő nap üstöke letörli
s az elnémult sokaság fölött
a lángrahasadt egekbe kiáltok:

Adonai, tégy csodát!