Ne bántson az meg, fényes napvilágom,
Ha arcom néha elsötétedik;
Nem lehetek én, bármiként kivánom,
Még előtted sem folyton-folyva vig.

Nyugtasson meg, hogy ilyenkor szivembe
A bánatot nem te hozád vala...
Hogyan szereznél bánatot nekem te,
A földnek égnek legjobb angyala?

Egészen más az, amért engem néha
Kisértetes halványság színe fed;
Én egy szellemnek vagyok martaléka,
Mely meg-meglátogatni nem feled.

Hiába kérem, hasztalan esengek,
Hogy hagyjon el, hagyjon magamra már;
Kérlelhetetlen, siket ő!

Szép levél, amelyet írtál,
Életemnek élete!
Benne elméd minden fénye
S szíved minden melege.

Oly forróan fested és oly
Édesen szerelmedet,
És, ki hinné? nékem mégis
Fáj, nagyon fáj leveled.

Egy redő űlt homlokomra,
Amidőn elolvasám,
S e redő fáj, mintha késsel
Hasították volna rám.

Leveled virágbokor, de
Kígyó lappang a tövén.
Keresém és nem lelém meg,
De csipését érzem én.

Készakarva vagy nem tudva
Bántod ekkép lelkemet?

betegséggel szomszéd a halál...
Gyógyulj meg édes, szép menyasszonyom!
Mivé leszek, ha ajkaid helyett
Fejfádat csókolok?

Itt hagynál engem? engem! és miért?
Hogy minél elébb föl az égbe menj?
Szebb lesz neked, szebb lesz velem a föld,
Mint nélkülem a menny. -

Ne vedd el tőlem, oh sors, hívemet...
Megénekeltem már egy holt leányt...
Ne kivánd, hogy két koporsó közé
Szoruljak, ne kivánd!

Hagyd meg nekem, sors, hagyd meg őt nekem!
Hisz ő a díj egy olyan életért,
Amely beillik kárhozatnak is,
Ha nem nyer semmi bért.

 
Kis hazánkban történt egyszer, hogy egy mentő egy nem súlyos állapotban lévő beteggel tartott a kórházba. Egy ünnepnap koraestéjén aligforgalomban kék villogó nélkül, nyugodtan haladt a többi autóval.

Egyszer csak egy piros lámpához közeledve, már finoman fékezve egy ezüst BMW bevágott elé padlófékre kényszerítve a mentőt. Egy huszonéves szteroidos hipervállalkozó pattant ki a huszonmilliós bömösből, nevezzük a továbbiakban KDY-nak a rendszáma után.

A hátsó fertályt sem szabad elhanyagolni!

A kerti borágó az érdeslevelűek (Boraginaceae) családjába tartozó egyéves növény, melynek gyakran használt népies neveihez tartozik a borvirág, báránynyelv és az uborkafű is. Az őshazája a növénynek Afrika, Kis-Ázsia ás Dél-Európa. Már az ókorban is értékes növénynek számított a borágó, mert a görögök ezzel ízesítették a borukat. Termesztését az arabok kezdték el, melynek eredményeként a 12. században már kedvelt fűszer és gyógynövény lett.

Sokat könnyeztek e szegény szemek,
Sirattak örömet és életet,
Miket hiába kerestek.

Sokat vakultak e fájó szemek
Bölcs könyvek öreg lapjai felett,
Mikből hiába tanultak.

Sokat tágultak e beteg szemek
A csodák és az örvények felett,
Mikbe szédülni szerettek.

Ma mosolyognak már e vén szemek
Tűnt örömek és tűnt kínok felett,
Miket örökre megáldok!

Szabad legyen még ezt dúdolni halkan,
Csöndes panaszt, zúgó világviharban,
A Tisza partján nézni mély vizekre
És a vizekre hajló fellegekre.

Mint monitor mellett az árva bárka,
Olyan magányos szívem szomorúsága.
A bárka zöld volt, mint a jó reménység,
Most szürke, mint a vénség és a kétség!

Tavaszi szél száll, rügy bimbója pattan,
Valami kászolódik e tavaszban,
Ilyenkor sírnak gyantát fiatal fák,
Ilyenkor fáj az elmúlt fiatalság!

Lelkem ma sétál régi városokban,
Hol ifjú voltam és szomorú voltam.

Tavaszi fényben vár a drága Várad,
Hol Annáért volt szép a dal s a bánat.

Némán borongok az öreg Pozsonyban,
Hol ifjú lánnyal vígan kóboroltam.

A csöndes Léva holdas udvarában
Tűnt zongorát hall fölujjongni vágyam.

A nyárutói gazdag Újvidéken
Egy hervatag kert visszhangozza léptem.

A messze, árva Szigeten, a parkban,
Egy fát keresnék, hol szívet faragtam.

Szelíd domb alján szomorú Szakolcán
Vidéki bánat föllege hajol rám...