(másnéven: VUR, vesicoureteralis reflux, Vizeletvisszafolyás húgyhólyagból)
A vesicoureteralis reflux (ejtsd vezikoureterális, a latin hólyag vesica és a szintén latin ureter - húgyvezeték szóból) közismert rövidítéssel, s továbbiakban VUR alatt azt az állapotot értjük, amikor a vizelet a hólyagból a vesék felé visszaáramlik a húgyvezetékeken keresztül. Jelentőségét az adja, hogy a gyermekkori húgyúti fertőzések jelentős részénél ez áll a háttérben.

Reggel, ha ébredsz, s harsonáz feletted
ez a mindennapos föltámadás,
már megtudod, nem él sok-sok szeretted,
ki éjjel élt, s szivedbe bánat ás,

de mert álmodba mindezt elfeledted,
oly frissen-új ködös a számadás,
hogy percekig nem fáj, mit régi heg fed,
s nézed magad, minthogyha volna más,

üres közönnyel. Még kacagni is mersz,
min sirni szoktál, majd mindent megismersz,
hogy ez tiéd, eldobni nem lehet,

és -- mit tehetsz? -- mint szennyes únt ruhádat,

magadra öltöd csöndesen a bánat
bilincseit, s viszed a végzetet.

Tudod-e, ez mi?
Jó torna eszednek:
asztalt terítenek,
asztalt leszednek.

Haladnak az utcán,
feküsznek az ágyon,
mint pille cikázik
fejükben az álom.

Karjuk követ, ércet
izzadva vonszol,
sürgöny fut az éjben,
vad telefon szól.

És csönget az ajtón
az orvos, a lázas
szerelmes, a postás,
a koldus, a gázas.

Fejjel nekimennek
a hetyke tavasznak,
harcolnak azértis,
ordítva szavaznak.

Bölcsõt tologatnak,
megcsendül egy ének,
már vége a dalnak,
bámulnak a vének.

Amit ma tartok, azt elejtem,
amit ma tudtam, elfelejtem,
az arcomat kezembe rejtem,
s elnyúlok az üres sötétben,
a mélyen-áramló delejben.

Annál mi van, a semmi õsebb,
még énnekem is ismerõsebb,
rossz sem lehet, mivel erõsebb
és tartósabb is, mint az élet,
mely vérrel ázott és merõ seb.

Szokatlan-új itt ez a köntös,
pár évre szóló, szûk, de göncös,
rossz gúnya, melyet a könny öntöz,
beh otthonos lesz majd a régi,
a végtelen, a bõ, közömbös.

A vidrafű a vidrafűfélék (Menyanthaceae) családjába tartozik. Gyakran használt nevei közzé tartozik a keserű lóhere, a keserű háromlevelűfű, a vidraelecke, a vízi elecke, bolyhos virág és a keserű vidrafű.
A vidrafű egy évelő vízinövény, melynek bőrnemű, sötétzöld levelei és virágai kiemelkednek a vízből. Európa nagy részén előfordul ez a növény, de csak Észak-Amerikában és Eurázsiában őshonos. Hazánkban is előfordul a lassú folyású patakokban, tőzeglápokon, mocsaras helyeken, zsombékosokban és lápréteken.

Ne csüggedj mégse, bár vihar szorongat és tép,
köpd le az irigyet, a sorsnak ki ne térj,
légy magadnak elég s ne gyötrődj és ne félj,
ha szerencse, idő s tér rád uszítja vészét.

Üdvödet s kínodat előre mind kimérték;
Tedd, amit kell s ne bánd meg bármit is tegyél,
Parancsot sose várj s ne nézd, mi lesz a bér.
Valóra váltja minden perc, amit remélsz még.

Miért rí s ujjong ki-ki? markában életének
kulcsa. Nézz szét amit csak látsz körülted, ez
mind benned van.

Egy erős szellem terjesztette szét
A hegyek fölött nagy, fehér kezét.

Tekintetének fénye rám mered,
De én nem félek: nem bánt engemet.

Fekete mélyben bukkantam reája.
Magas csúcsokra csalogat ruhája.

Mély álmaimból gyakran keltem én.
Játszom az élet s halál ösvenyén.

S órákon át, míg szívem fájt nekem,
A hegyi úton lassan járt velem.

És hűvös kezét áldón tette ottan
Hő homlokomra és én - megnyugodtam!

Ablakomban, szürke esten,
Üldögélek, semmi kedvem,
Munka nélkül, tétlenül
Sok, sok percem elrepül.

Porbelepte, satnya ágra,
Szirmasíró, bús virágra
Nézek némán, hidegen,
Árva sorsuk mit nekem!

Lelkem üres, puszta, fásult,
És a perc mindegyre száguld,
Míg egy sápadt alkonyon
Itt kell hagyni ablakom...

S a halál szól irgalommal:
"Ne vesződj már szívbajoddal,
Jégkezemmel szeliden
Megsimítom, s elpihen."

Akkor vadul felsikoltok:
Nem akarok lenni boldog,
Élni, élni , akarok!