Aranysárga fényben

Egyszer elpattan valami mélyen.
Az eltemetett csönd halk csobbanással
ömlik szét a síró viharban.
S egyszerre megdermed, elhallgat minden.

Aranysárga napsugár szitál hűvösen,
mozdulatlan, fakó lombokat dédelget;
szívig sajduló, bágyadt csodálkozással
a tavi csónak partot ér velem.

A kavicsos úton lassan halad egy leány.
Valami sápadt hercegkisasszony.
Finomrajzú beteg kis kebeléhez
sárga rózsát szorít és köhög.

1930

Már hiába nézed

Úgy hagytad el az ifjúságot,
mint aki hörgő hófuvásu, téli
estén párás szobát hagy el
s hogy még marasztják, titkon azt reméli -
De mind hallgatnak, senki sem szól,
szél fú be az ajtóközön
s ő lassan indul, keze a kilincsen
és visszanéz és elköszön.

Úgy hagyott el az ifjúság,
mint a holtak. Bizony, holtak szokása
habfátyollal takarni el
arcukat, hogy többé senki se lássa.
Utoljára még megölelnéd,
de karodat lágyan lefejtik
és ellopják és kiviszik a holtat
és énekelve földbe rejtik.

Ma a Nap is szebben ragyog,
Az ég azt kiáltja: Boldog vagyok!
Ma mindenki szeretetét te kapod,
Hiszen ez: A Te Napod!

Ma a szél lágyabban süvít,
A csillagos égen a Hold fehérebben virít.
Ma még gyönyörűbb a mosolyod,
Hiszen ez: A Te Napod!

Ma éjszaka a kis tücsök is szebben zenél,
A fán kuporgó bagoly ma neked mesél.
Amit ma kívánsz azt mind megkapod,
Hiszen ez: A Te Napod!

Ma a tenger is finomabban hullámzik,
Ma minden kiejtett szavad szebben hangzik.
Ma neked adom a szívem, ha elfogadod,
Hiszen ez: A Te Napod!

A harmat lassabban száll le virradatkor,
Ma a fű is zöldebb, mint máskor.
Ma leszek az őrangyalod, ha akarod,
Hiszen ez: A Te Napod!

A madarak az égen vidáman énekelnek,
S a felhők felettük puhábban keringenek.
A mai napod fontosabb, mint sok tegnapod,
Hiszen ez: A Te Napod!

Ma veled nevet mindenki,
És nem fog megbántani senki.
Ma érted ontják fényüket a csillagok,
Hiszen ez: A Te Napod!

A sziklás hegyek ma neked díszelegnek,
S az itt lebegő sasok érted keringenek.
Ma tőlem is a legfinomabb csókot kapod,
Hiszen ez: A Te Napod!

Ma a kalitkába zárt kismadár sírás helyett csicsereg,
Az erdő mélyén a kis farkas vidáman hempereg.
Ma még szebben ragyog piciny arcod,
Hiszen ez: A Te Napod!

Ez a nap A Te Napod,
Én figyelem minden mozdulatod.
Szeretnék elmondani még egy mondatot:
BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT!

Valami nagy, elérhetetlen szerelem
ködlik a mezők felett,
elnyújtott, fájó, végtelen kiáltás
a boldogság után.

Kicsi galambok kimerészkednek
fehérlő szárnyaikkal
a feslő márciusba s lábuk elé
olvadt patakok csörgedeznek.

Jégvirág, jégvirág, jégvirág,
sok megbámult cigarettafüst...
Jaj, be jó lenne már
egy kis feltámadás!

Mozdonyok dohognak,
gyors lábak forognak,
égből lenyúló hosszú karok
kavarják a tavasz életét.

Be kár az elmult ünnepekért,
az elszalasztott csókokért,
be kár mindenért,
amit megírtam.

Mert bizony, bizony úgy van az,
hogy a költőktől elfut a tavasz,
amit ajkukra vesznek,
nincs bennük már.

A kimondott szó elhangzik a fülnek,
a kidalolt vágyak rendre kihülnek
és fehér lesz az arc,
mint a hófuvás.

Az űrbe röppent minden cél, kiholt vád.
A feloldozott, sirató Magdolnát
nem csókolhatják meg
többé bűnösök.

Fáradt lettem. A gondok elgyötörtek.
Álmos is vagyok. Itt a perc pihenni.
Szellemed suhogón beföd, körülleng,
Istenem. Bevonod szelíden édes
ízzel ajkaimat s a sárga mécset
elrebbenti tüdőd finom fuvalma.
Álmot adsz, puha és gömbölyded álmot.
Tér, idő: kusza gombolyagba romlik.
Akkor ölbeveszed becézve, lágyan,
eltévedt szeretőm kis szűzi testét
s mellém fekteted a habtiszta ágyba.
Halkan símogatom meleg pihéit:
pálmalombok alatt ölelgetőzünk,
cukros hóhegyeken futunk sikongva,
zizzenő búzaföldön összeforrunk
s érett csillagaid kibuggyant fénye
gyöngyösen, vizesen pereg le rajtunk.

Dsida Jenő:Hideg téli est

Életünk hulló karácsonyfáján
halkan repesnek a lángok.
Fölöttünk és bennünk hömpölyög
a hidegáramú csönd.

Mosson ki, vigyen magával
fodros hátán mindent, ami volt:
esdő várakozások meddőségét,
kulcsoltkezű, hasztalan imákat.

Hópárnás nagy fenyők alatt
üljünk le a törpék közé,
burkolózzunk a hallgatásba
s húnyjuk le félig a szemünket.

S míg csillagok kezdenek pislákolni,
töprengjünk az eljövő felől:
hogyan kellene megszólalni?

Dsida Jenő:A kietlenség verse

A világ ónszürke odujában
a hideg napok dudorásznak
s fagyos szemmel, ha mind ránéznénk,
az Isten is megfázna közöttünk.

Kinek láza van, rejtse el,
ha bölcsebb a szája, elhallgasson -
pedig távolról édesen búgnak
igaz, fenséges orgonák.

Szegény barlangunk szája elé
máglyázunk lobogó tüzeket.
Keserű gyümölcseink belehullnak
és megbámulják a vadak.

Az ég pislogó csillaga
lecsöppen a fonnyadt levelek közé
s együtt hömpölygeti, görgeti velük
a felsüvöltő, árva szél.

Aki látott is néha engem, felejtse el az arcomat, aminthogy
én is elfelejtem: hitvány, homályos karcolat, melyen át-áttetszőn
keresztül-villan az arc igazi rajza s néha ibolyafény is rezdül,
rajzos betűk mögül kirajzva.

          Csak egy a fontos, ez a fontos, amit kiírtam és kisírtam és ami
megmozdult bolondos szívemben, e tavaszi sírban, s megmozdult és
támadva támadt, kikiáltva, hogy új világ van s új rend van a fakóra
fásult, oszladó testű vén világban.

Ó, virrasztások évszaka!
Vastagon fog a tinta, zordul.
A rozsdalevü éjszaka
már hatkor a kertekre csordul:
Reves fák nyirka folydogál
s te arra gondolsz: mennyi éved
van hátra még? Jaj meg-megáll
a láb, mert fél, hogy sírba téved.
...Mondd, kissé mártottál-e már
hófehér cukrot barna lébe,
egy feketekávés pohár
keserű, nyirkos éjjelébe?
S figyelted-e: a sűrü lé
mily biztosan, mily sunyi-resten
szivárog, kúszik fölfelé
a kristálytiszta kockatestben?

Valahol itt van köztünk a pokol,
kénköves lángjai itt lobognak
magosan és láthatatlanul.
S olyan gyanútlan, olyan kék az ég!

Én magamról nem is beszélek.
Hiszen, hiszen tudom régóta már,
hogy patakzó, nyílt sebe vagyok
a szívenszúrt, a nyomorult világnak.

Jaj, hol van a tündérkirálynő,
hol van dióbarna két szeme,
mely után hadonászva futottam
ólomnehéz, esztelen kábulatban?

És hol vannak a nyugodt, szép napok?
Hol van a végtelen-nagy sima tó,
melynek tükrébe bámulhatnánk,
mint bölcs és nyugalmas hindú papok?

Tántorgó vén csavargó,
ki feledést keres.
Mint aszott napraforgó,
az arca nyűtt, rezes.
Jött. Szembejött az uccán,
recsegő, vad-hideg
havazó herce-hurcán:
Senkije senkinek.

Félszeme vérbevillant,
a másik könnyezett.
Meggyújtották a villanyt,
kongott a kövezet;
zuhanva lépett rajta,
mint akit átok űz,
s ványadt igét sóhajtva,
nyögött és sírt az ajka:
Hol a tűz? Hol a tűz?

Mellemhez kaptam akkor
és - üres volt a börtön!

A száj fehéren ejti majd a szót: eredj!
S te, lelkem, borzadón leheled vissza: félek!
A test aléltan, nyögve enged útra, lélek,
mint anya gyermekét, ki idegenbe megy.

Fiam, mily házak, mily terek s mily uccaszélek
várnak reád? Mély lesz a völgy s magas a hegy?
Fiam, nehogy rossz társaságba keveredj,
s feledd az emberszót, mit most beszélsz: beszélek.

A holt anyagra már a gyertyák füstje kormol,
az arcra percek folynak, sárga vegyvizek
s a tátott szájba csurganak a horgas orról,

te meg bolyongsz iszonyuan nagy íriszek
között, hol a felejtés vízesése mormol
s a fákon lomb helyett örök sötét zizeg.