A "hepatitis" szó a görög "hepar" és a gyulladást jelentő "-itis" tagokból áll, és szó szerint májgyulladást jelent. A hepatitist több kórokozó is okozhatja, általában vírusfertőzés következtében alakul. A májgyulladást okozó vírusokat az ABC betűivel jelölik: hepatitis vírus A, B, C, D, E, G, mely vírusok mikrobiológiai tulajdonságaikban, felépítésükben jelentősen különböznek egymástól, különböző mechanizmusokon keresztül betegítenek meg.
A hepatitis B a leghosszabb lappangási idejű fertőző májgyulladás. Az esetek nagy részében, mintegy 90%-ban akut májgyulladás formájában zajlik le a fertőzés, a többi esetben krónikussá válik, bár akut gyulladást is követhet krónikus hepatitis.
A 60-as évek óta lehet kimutatni a HBV-t a vérből. Aktív védőoltás 1981 óta áll rendelkezésünkre.

A kórokozó egy parányi, 42 nanométer átmérőjű DNS-vírus. Örökítőanyaga részben kétszálú dezoxi-ribonukleinsav. A DNS-t ikozaéder formájú tok (kapszid) veszi körül, aminek az anyaga egy különleges vírusfehérje, angolul "Hepatitis-B-core-Protein" vagy "HBV-core-Antigen" névre hallgat, rövidítése HBcAg. Amikor a vírus főként májsejtekben, illetve kisebb arányban csontvelői sejtekben, fehérvérsejtekben, lépben, vesében és az érfal sejtjeiben szaporodni kezd, a HBcAg oldható formájában (HBeAg) a véráramba kerül. A kapszidot körülvevő membránban helyet foglaló egyik vírusfelszíni fehérje a HBsAg (Hepatitis-B-surface-Antigen). Ez a fehérje sajátos módon sokkal nagyobb tömegben fordul elő a vérben szabadon, mint magában az elkészült vírusban, annak alkatrészeként. Mintegy 10000-szer annyi szabad HBsAg mutatható ki a vérben, mint ahány vírus. A jelenség a betegség lefolyása szempontjából fontos, mert ez az irdatlan tömegű szabad vírusfehérje gyakorlatilag leköti a védekezéssel vesződő sejtek kapacitását, és eltereli az immunrendszer figyelmét.
Fontos továbbá, hogy a vírus, a retrovírusokhoz hasonlóan képes beépíteni örökítőanyagát a gazdasejtekként használt májsejtek DNS-ébe. Ennél fogva, hogyha a fertőzés egyszer megtörtént, akkor a vírus már nem tüntethető el a szervezetből, a lezajlott akut májgyulladás után is ott marad rejtve a májsejtekben. E nyugalmi állapotból az immunrendszer működésének gyengülésekor újból aktiválódni tud.
A vírus további kellemetlen tulajdonsága, hogy örökítőanyagának úgynevezett variábilis régiója révén a fertőzés és kezelés idején a vírus szaporodásával számos változata képződik, amelyek közül sok olyan akad, ami a vírusellenes (antivirális) kezelésnek is ellenáll.
Azoknak a fertőzőképessége, akik HBsAg-pozitív hordozók, a vérben mérhető víruskoncentrációtól függ. A vírus nagyon erősen fertőző, mivel a fertőzött ember vérének egyetlen milliliterében akár több mint 1000 vírusrészecske is található. Ilyenkor a vizelet, a nyál, a sperma és az anyatej is tartalmazhat vírusokat.
A kórokozó főként vér útján, és kisebb-nagyobb hámsérüléseken keresztül jut be a szervezetbe. Korábban vérátömlesztés által is történt fertőzés, ma már ez szűréseknek köszönhetően csaknem kizárt, esélye ma Magyarországon 1:15000. Az egyszer használatos tűk, fecskendők és műszerek bevezetésével a kórházi fertőzések veszélye gyakorlatilag megszűnt.
Problémát jelenthet viszont az azonos tűt használó, intravénás kábítószer-élvezők körében. A közös tű használatával a fertőződés esélye a hordozóban meglévő víruskoncentrációtól függően 10-30% körüli.
Veszélyes lehet a nem kellően tisztán tartott akupunktúrás és tetováló eszközök, a közös manikűrkészlet, borotva, fogkefe használata.
Nemi úton is fertőzhet, mert apró nyálkahártya-sérüléseken keresztül a kórokozó bekerülhet a véráramba. Emiatt fokozott veszélynek vannak kitéve, akik nem monogám párkapcsolatban élnek.
A fertőzöttek közvetlen családtagjai közül a házastársak a nemi kapcsolat miatt veszélyeztetettek, illetve bárki akkor, ha nem ügyelnek a személyes higiéniára, a külön tisztálkodási eszközök használatára.
A fertőzött anya megfertőzi születendő gyermekét is. Ez a fajta fertőzés a nagy átfertőzöttségi arányú ázsiai lakosság körében jellemző. Az újszülött fertőzése esetében az esetek 90%-ában krónikus májgyulladás alakul ki a gyermekben, amit védőoltással lehet megelőzni.

A fertőzöttek kétharmadánál a betegség tünetek nélkül zajlik, így minden további nélkül észrevétlen maradhat. Ritkán a fertőzés lezajlása után az érintett fáradékonyságról panaszkodik, és csak a vérszérumból kimutatható transzamináz májenzim-értékek utalnak lezajlott fertőzésre.
Maradék egyharmaduknál 1-6 hetes lappangási idő után az akut májgyulladás klasszikus tünetei jelentkeznek:

• a szemfehérje és a bőr sárgasága,
• sötétsárgára váltó vizelet,
• világos széklet,
• végtagfájdalmak,
• étvágytalanság,
• hasfájás, rosszullét, hányás, hasmenés.

A gyerekek gyakran tünetmentesek, a felnőttek több tünetet mutatnak a betegség alatt.
Az akut hepatitis B 2-6 hét alatt, de legkésőbb hat hónapon belül szövődménymentesen gyógyul, a fertőzés után a lezajlott betegségre csak a vérszérumból kimutatatható, a HBsAg ellen termelődött antitestek (anti-HBs) utalnak. Ha a vérből eltűnik a HBsAg fehérje, és csak az anti-HBs mutatható ki, az illető már nem fertőz, bár májsejtjeiben a vírus továbbra is megbújik.
Ritkán az akut hepatitis szövődményeként véralvadási zavar, agykárosodás (enkefalopátia) jöhet létre, ami súlyos állapot, és gyógyszeres kezelést igényel.
Olykor, mintegy 1 százalékban a beteg állapota órák, napok alatt rohamosan rosszabbodni kezd. Ennél a formánál kedvezőtlen jel a HBsAg gyors eltűnése a vérből. Májelégtelenség, májkóma alakul ki, ami halált is okozhat. A májelégtelenség kialakulásakor az idejében elvégzett májátültetés mentheti meg a beteget. A beteg ilyenkor intenzívosztályos kezelést és felügyeletet igényel.

A krónikus hepatitis B esetében sem mindig érhetők tetten tünetek, de általánosságban akkor beszélhetünk krónikus hepatitis B-ről, ha a májgyulladás tünetei több mint hat hónapon át fennállnak, illetve a vérből a vírusantigének ez idő alatt folyamatosan kimutathatók. Krónikus lefolyás a fertőzések 5-10%-ában következik be, akut fertőzés is fajulhat krónikussá. Minél fiatalabb a fertőzött beteg, annál nagyobb a krónikus lefolyás valószínűsége. Az újszülöttek esetében ez több mint 90%. Csak ritkán gyógyul magától. Ilyenkor a gyulladás eltűnik, a vírusok szaporodása leáll.
A krónikus májgyulladások negyede idővel rosszabbodik, míg végül májzsugor fejlődhet ki. A HBV okozta májzsugort követően, 20-40 év vírushordozás után gyakran következik be a máj rákos elfajulása, karcinómája. A kialakult májrákok 60-80%-ának hátterében hepatitis B fertőzés húzódik meg.
A vírus reaktiválódása a májsejtekből és a betegség kiújulása szerencsére elég ritka, jobbára csak más betegségek kezelésekor adott immunszupresszáns szerek adásakor fordul elő. Veszélyeztetettek például a szervátültetésen átesett betegek. Kezelésük speciális odafigyelést igényel.

A diagnózis szempontjából is fontos megkülönböztetni a hepatitis B akut és krónikus formáját. A krónikus hepatitis tehát a nem gyógyuló akut formából alakulhat ki, évtizedeken át fennmarad, és májzsugor, májrák lehet a következménye. A diagnózis felállításához először az esetleg látható tüneteket figyelik meg.
A májgyulladást sokszor véletlenül, a vérképből fedezik föl, de a diagnózis felállítására is elvégzik a májenzimek, az ún. transzaminázok (SGOT és SGPT) működésének vizsgálatát. Ezek emelkedett értéke a vérben májgyulladásra utal. Nézik továbbá a bilirubin értékeit is.
Végül a vírushordozást kell egyértelműen kimutatni, amely történhet:

A: A vírus-antigén kimutatásával, azaz magának a vírusnak vagy annak valamely fehérjéjének (HBsAg, HBeAg) kimutatásával: Ebben az esetben a betegség még nem zajlott le, akut vagy krónikus forma is fennállhat. Ha csak a HBsAg mutatható ki, de a páciens nem beteg, egészséges, de fertőző vírushordozó állapotról beszélhetünk.

B: Az immunrendszer által a vírus ellen termelődött antitestek (pl. Anti-HBs) kimutatásával: Sikeres immunizálást követően is megtalálhatók. Jelenlétük egyben védettséget jelent. A laborleletben található Anti-HBc-IgM-vel jelölt antitest akut májgyulladásra utal, késői akut fázisban és gyógyulás után egyaránt megtalálható a vérben. Az Anti-HBe antitest akut hepatitis gyógyulásakor, krónikus forma javulásakor jelenik meg, a fertőzőképesség csökkenését jelzi, krónikus hepatitis esetén gyakran csak 10-20 év múltán jelenik meg, ekkor azonban már a májzsugor kialakulása is valószínűsíthető.

C: A vírus örökítőanyagának, azaz DNS-ének kimutatásával. A vírus-DNS jelenléte a krónikus hepatitis B lefolyását is segít figyelemmel kísérni.

Akut (heveny) májgyulladás esetén a fertőzést követő hónapokban általában csak tüneti kezelés történik, interferonokat sem alkalmaznak. Az orvos ágynyugalmat ír elő. Fontos a vitamin- és kalóriadús, könnyen emészthető, zsírszegény táplálkozás. A betegség néhány hét alatt meggyógyul. Az akut fertőzés lecsengését a vérből a vírusantigének eltűnése és az antitestek megjelenése jelzi, amit aztán többször ellenőrizni is kell. Májelégtelenség, illetve -kóma kialakulásakor csak sürgős májtranszplantáció segíthet.
Az esetek tizedében a gyulladás hat hónapon túl is megmarad, és krónikussá válik. Emiatt mindaddig végeznek kontrollvizsgálatokat, míg a máj transzaminázai normális értéket nem mutatnak.

Az krónikus (idült) májgyulladás kezelésére különböző sikerrel alkalmaztak vírusellenes szereket, de általában nem lehetett velük megfelelő eredményt elérni. Mígnem mára több készítmény és hatóanyag is jótékonyan hatott:
A lamivudin, az adefovirdipivoxil, az interferon-alfa és a polietilén-glikolba "csomagolt", elhúzódó felszívódási idejű ún. pegilált vagy PEG-interferon.

A bizonyítottan eredményes gyógyszerek az interferon-készítmények, amelyek javuláshoz vezetnek ugyan, teljes gyógyulást azonban ritkán hoznak. A kezelés célja sokkal inkább vírus szaporodásának kotrollja és gátlása, a krónikus gyulladás visszaszorítása, a betegség súlyosbodásának lassítása, s ennek eredményeképpen a szövődmények megelőzése.
Bevált hatóanyag az alfa-interferon, amit több mint hat hónapja fennálló, magas SGPT -értékkel járó, krónikus, aktív májgyulladásnál szoktak bevetni. A hatóanyag adagolásának megkezdés előtt biopsziás vizsgálatot is szoktak végezni, amelyből a máj szövetének állapotára, később a kezelés eredményességére tudnak következtetni. A vizsgálatok azt mutatják, hogy a nők és a magas, legalább kétszeres transzamináz-aktivitással rendelkező, kevesebb, mint öt éve fertőzött betegek jobban reagálnak a kezelésre.
Az alfa-interferont több mint hat hónapon át heti háromszori alkalommal injekcióban a bőr alá adva adagolják.
A PEG-interferonokat a szervezet lassabban bontja le, ezért adagolásával állandóbb hatóanyag-koncentráció érhető el a vérben, így hetente egyszer adva is jól hat. A betegek 20-35%-ánál sikerül vele jelentős állapotjavulást elérni. A teljes gyógyulást az jelentené, ha a vérből eltűnne a HBsAg antigén, ez azonban csak nagyon ritkán, az esetek alig 3 százalékában fordul elő.

Az interferon-kezelések idején folyamatos vérkép és májfunkció-vizsgálat szükséges, amire háromhetente kerül sor. Háromhavonta nézik a vírus szaporodásának mértékét.
A megfelelő interferon-adagolás és kúra kiválasztásával a betegek 30-40 százalékánál sikerül elérni a betegség remisszióját, azaz a gyulladás enyhülését, a betegség előrehaladásának jelentős lelassulását.

Sajnos az interferon terápiának is vannak mellékhatásai, amelyek általában a kezelés megkezdésekor jelentkeznek kellemetlenséget a betegnek. Az influenzához hasonló panaszok - láz, hidegrázás, fejfájás, ízületi és végtagfájdalmak - a betegnek kellemetlenek lehetnek ugyan, az orvos mégis általában a kezelés folytatását javasolja, mert míg a mellékhatások átmenetiek, a gyógyhatás hosszú távon életfontosságú lehet. Késői mellékhatásokkal sokkal ritkábban kell számolni, bár jelentkezésükkor súlyosabbak: a vérlemezkeszám és fehérvérsejtszám csökkenését, depressziós hangulatváltozások, hajhullás, autóimmun-betegségek, pajzsmirigy-gyulladás következhetnek be.

Alternatív hatóanyagokként az úgynevezett nukleozid-analógok is szóba jöhetnek. Fő hatásuk a vírusszaporodás gátlása, s így a májgyulladás enyhítése. Egyik ilyen bevált hatóanyag a lamivudin, olykor akár 98%-os a vírus szaporodásának gátlása. Alkalmazása nyomán a betegek jelentős részénél (40-72%) a májfunkciós értékek újra normálisak lesznek.
Csekély mellékhatása lehet, legfőbb veszélye, hogy a kezelés nyomán rezisztens vírusok fejlődhetnek.
Az említetteken kívül további hatóanyagok (adefovir, dipivoxil, entecavir) is szóba jöhetnek még, illetve kipróbálás alatt állnak.

A HBV-fertőzés okozta végstádiumú májzsugor gyógyításának egyedüli módja a májátültetés. Problémát jelenthet az átültetett máj újbóli megfertőződése a szervezetben megbújt B-vírussal. Ennek kivédésére úgynevezett HBV-hiperimmunszérummal, egyfajta passzív immunizálással ma már van lehetőség.
A májrák sebészi kezelést igényel, egyes eseteiben a májátültetés itt is szóba jön.

A betegséget csak a fertőzés megelőzésével lehet kivédeni. A láthatatlan bőrsérüléseken bejutó, parányi mennyiségű vér vagy testnedv (nyál, ondó, hüvelyváladék) is fertőzést tud okozni. Ezért ezen bőrsérüléseket kell megelőzni. Csak steril eszközzel szabad megengedni bármilyen tetoválást, akupunktúrás kezelést, testékszer-felhelyezést. Tilos a fertőzött egyénnel a közös borotva, fogkefe stb. használata kapcsán is.
Az intravénás droghasználók körében minden módon segíteni kell, hogy a leszokásig is mindig steril tűt használjanak.
A nemi úton való terjedés legjobb módszere a biztonságos, monogám párkapcsolat, illetve a kondom használata.

A legbiztosabb védelmet a B-vírus elleni aktív védőoltás biztosítja.
Mivel a magyar lakosságban a vírushordozók aránya csekély, a védőoltás nem kötelező mindenki számára, ajánlatos volna azonban, ha minél többen oltatnák be magukat azok közül, akik valamilyen oknál fogva veszélyeztetettek.
A fertőzés szempontjából fokozott veszélynek kitett munkahelyen dolgozóknak, vagy betegeknek (pl. művese-kezeltek, rendszeresen vérkészítményt kapók), B-vírushordozó családtagjainak ez ingyenesen biztosított, a 14 éves korosztály számára kötelező és ingyenes. Aki úgy érzi, hogy veszélyeztetett, azok számára gyógyszertárakban receptre beszerezhető.
A védettséget három egymás után injekcióban beadott oltás alakítja ki. Az első után egy hónappal következik a második, fél évvel a harmadik. A védettséget adó ellenanyagszint általában a második, olykor csak a harmadik oltás után alakul ki. Mintegy öt év elteltével az ellenanyagszint csökkenése miatt emlékeztető oltást kell adni.
Aktív (megbetegíteni nem képes vírus antigének beadása) és passzív (hepatitis B elleni antitestek beadásával) védőoltásban kell részesíteni mindazokat, akik vírushordozó személlyel állnak kapcsolatban. Az aktív védőoltás akkor indokolt, ha azonnali védettséget szeretnénk kialakítani, ezért kész ellenanyagot juttatunk a szervezetbe.
Aktív és passzív védőoltásban kell részesíteni ennek megfelelően a B-vírust hordozó anyák újszülött gyermekeit a születés utáni 12 órán belül, majd az előírt időközönként ismételve. A kívánt immunitás így 95 százalékban elérhető.

Az első, feljegyzett és valószínűsíthető hepatitis B járvány XIX. század végén történt, amikor a brémai hajógyárban emberi nyirokból származó, himlő elleni védőoltást adtak be az embereknek. Közegészségügyi jelentőségű járványos betegséggé a XX. század első felében vált, amikor a vérbaj és más betegségek kezelésében egyre inkább elterjedt az injekciós tűk és fecskendők használata. Újabb nagy hullám akkor következett be hepatitis B terjedésében, amikor a mai korra is jellemző szexuális szokások kezdtek elterjedni, a nemi élet korai és főként házasságon kívüli elkezdése gyakori partnerváltással.

Kis százalékban előfordulhat a hepatitis B felülfertőződése hepatitis D-vel, mely vírus csak a HBV jelenlétében képes szaporodni. B és D vírus együttes jelenlétekor a betegség súlyosabb lefolyású, emiatt a B elleni oltás egyben a D vírus ellen is véd.