Az összes rosszindulatú daganat 2-3%-a érinti a vesét.

Szövettanilag a vesedaganatok 3 fő altípusa különíthető el:

• A vizeletet előállító mirigyek és a vizeletet belőlük elvezető csövecskék hámjából kiinduló, ún. világossejtes veserák (Nevezik még a szakirodalomban adenocarcinoma renisnek, Grawitz-tumornak vagy hypernephromának is.),


• a vizeletet összegyűjtő és a vezetékek felé elvezető vesemedence (pyelon) hámrétegéből kiinduló pyelon-tumorok,


• és az e mirigyeket és csöveket körülvevő, kötő- és támasztó szövetekből (pl. zsír, izom, erek) kiinduló szarkómák.

Megemlítendő még a gyermekkorban fellépő, embrionális Wilms-tumor, mely a vesedaganatok 5%-át adja, és különböző szöveteket tartalmaz. Könnyen ad áttétet, mégis általában jó prognózisú vesedaganat.

A három szövettani típusú vesetumor megoszlása és előfordulása gyermekkorban és felnőtteknél nem azonos. Míg gyermekeken a kötőszövetes daganatok fordulnak inkább elő, addig felnőtteknél a világossejtes veserák leggyakoribb. Ez utóbbi aránya 80-85%, míg a pyelon-tumoroké körülbelül 10-15%, és alig 5%-t tesznek ki a szarkómák (kötőszöveti kiindulású daganatok).

Mivel a világossejtes veserák (hypernephroma) fordul elő leggyakrabban, és amikor veserákról-vesedaganatról van szó, általában ezen altípusra gondolnak, a továbbiakban erről esik szó bővebben.

A világossejtes veserák (továbbiakban VSVR) férfiakban kétszer olyan gyakori, mint nőkben, és a leginkább érintett az 50-60 éves korosztály.

Egyértelmű kiváltó oka nem ismert, de számos hajlamosító tényező szerepe már bizonyított, köztük az elhízásé, a nehézfémsóké és a dohányzásé is.

Az ún. "korai figyelmeztető jelek" hiánya miatt a diagnózis általában "véletlen melléklelet", azaz más panasz vagy tünet miatt végzett kivizsgálás során derül ki a vese tumoros betegsége. Néha azonban előfordul, hogy deréktáji panaszok, véres- vagy esetleg gennyes vizelet miatt fordul a páciens orvoshoz. Sajnos leggyakrabban már az áttétek okozta panaszokat (fulladás, gerincfájdalom) diagnosztizálják, azaz már áttétes stádiumban jelentkezik a beteg először orvosnál.

Pedig fontos lenne a korai diagnózis. A korai, még nem áttétes veserák 5 éves túlélése ugyanis 80% fölött van, míg áttétes esetben ugyanez a szám alig éri el a 10-20 százalékot.

A diagnózis fő eszközei a hasi ultrahang és a hasi CT, de ha vesetumor-gyanú merül fel, a kivizsgálás során meg kell vizsgálni az esetlegesen áttétes szerveket is, így készíteni kell legalább egy mellkas-röntgenfelvételt és egy csontizotóp-vizsgálatot is.

Sajnos e daganat esetén speciális, szűrés céljából is végezhető vérvizsgálat nem létezik.

Fontos megemlíteni az ultrahang-vizsgálatok alkalmával gyakran említett cisztákat, amivel az orvosok akaratlanul is sokszor megijesztik páciensüket. Pedig maga a szó csak annyit jelent, hogy "folyadékkal telt tömlőcske". Ezt valahogy úgy lehet elképzelni, mint egy elzárt tömlőt, melyben az elzáródás mögötti szakaszban felgyűlik a folyadék, és ezért kitágul. A ciszta tehát kitágult tömlő. Az elnevezéssel az orvos tehát csupán egy ilyen tágult tömlő alakú elváltozást illet. Az, hogy ez vajon rosszindulatú, növekvő vagy pedig - mint általában - csak ártalmatlan, tovább már nem táguló és nem növekvő képlet, csak a szövettani feldolgozás tudja elkülöníteni biztonsággal, amihez kisebb-nagyobb beavatkozás, műtét vagy legalább egy szúrás szükséges.

Szerencsére a ciszták általában jóindulatú, folyadékkal telt, kicsiny tágulatok, melyek egy idő után megállnak a növekedésben, és változatlanul maradnak akár életünk végéig is, esetleg felszívódnak. Emiatt van az, hogy nem részesítenek mindenkit kezelésben, akinél cisztát diagnosztizálnak. A ciszta miatt "csupán" néhány kontrollra kell elmennie a betegnek, amikor is ellenőrzik, hogy nem nőtt, változott-e a ciszta.

Azt, hogy a három szövettani típusból melyik vesedaganat fordul elő a betegnél, ugyancsak a szövettani vizsgálat dönti el. A szövettani vizsgálatot vagy a veseeltávolító-műtét során kivett veséből vagy a kifejezetten erre a célra vett szövetmintán végzik. Ez utóbbi legtöbbször tűszúrásos mintavételt jelent, melynek során érzéstelenítésben a mintavétel helyét CT-vel vagy ultrahanggal ellenőrzik. A gyanús elváltozásából, jelen esetben a veséből, kicsi, henger alakú szövetet távolítanak el.

A különböző szövettani vesetumor-altípusok kezelése eltérő.

A terápiának napjainkban is sarkalatos pontja a műtét.

Az ún. embolizáció - a veseverőerének katéteres úton történő elzárása - elsősorban mint műtét előtti beavatkozás jöhet szóba, mivel csökkenti a műtét alatti vérzés veszélyét és a műtéti időt, másrészt az operálhatatlan, de erősen vérző daganat esetén megszüntetheti a vérzést.

Mivel a VSVR általában alig érzékeny a sugárzásra, esetében a sugárterápiát főként a csont- és agyi áttétek - elsősorban fájdalomcsillapító - kezelésére alkalmazzák.

A kemoterápia azt jelenti, hogy a betegek olyan sejtosztódást gátló gyógyszereket - citosztatikumokat - kapnak, általában infúzióban vagy vénás injekcióban, amelyek megállítják a daganatos sejtek osztódást, és ezáltal elpusztítják a tumort. E szerek közül kettőt tartanak ma hatékonynak a VSVR esetében; a vinblasztint (VBL-t) és az 5-floxuridint, amelyeket önmagukban, azaz nem kombinált kezelés részeként már igen ritkán alkalmaznak.

Az immunterápia, vagy más néven biológiai válaszmódosító kezelés alapja a VSVR-k esetén 1-3%-ban észlelt, ún. spontán regresszió volt. Ez az igen ritka jelenség azt jelenti, hogy a daganat magától, mindenféle kezelés nélkül (!) visszafejlődik, vagy stabil marad, azaz nem növekszik tovább.

A hazai daganatellenes kezeléseknek évek óta mindennapos része az immunterápia (pl. az IF = interferon-, és az IL = interleukin-kezelések).

Az IL-2 és az IF ún. citokinek, olyan, a szervezetben előforduló fehérjeszerű anyagok, melyeket főként a fehérvérsejtek vírusfertőzés, a szervezet számára idegen anyagnak a vérbe kerülése esetén, illetve ún. rákkeltő ingerekre válaszolva termelnek. Ezen anyagok nagyon sokféle hatást fejtenek ki a szervezetünkben, sőt aktuális hatásukat befolyásolhatja a pillanatnyi környezet is. Például míg a védekező-rendszer egyes sejtjeit igen intenzív osztódásra és ezáltal nagyfokú védekezésre késztetik, addig más részeken a védekezés gyengülhet, sőt meg is szűnhet. De nem csak az immunrendszerünket befolyásolják, hatásuk sokrétű. Rendelkeznek vírusellenes, sejtosztódás gátló - tehát daganat-ellenes -, a sejtek fejlődést szabályozó, érfejlődést gátló, a védekező-rendszer működését befolyásoló, sőt a szervezet zsíranyagcseréjét befolyásoló hatásokkal is.

Ezen citokinek (IF és IL) gyógyszerként való alkalmazása áttörő sikereket hozott az áttétes VSVR terápiájában. Általában bőr alá adott injekció formájában alkalmazzák őket, így a betegek önmagukat injekciózzák, akárcsak az inzulinos cukorbetegek. Előnye, hogy a beteg vagy hozzátartozója is megtanulhatja beadni az injekciókat, így nem szükséges kórházban feküdnie, hosszú ideig vagy orvostól-nővértől "függenie" az akár naponta kétszer is beadandó gyógyszer miatt.

Az immunterápia hatása lassan alakul ki, így a kezelés hatásosságát legalább kéthónapos kezelés után érdemes lemérni.

A legjobb válaszreakciót a tüdő és a nyirokcsomók áttétes folyamatai esetén észlelték, ezzel szemben a csont- és az agyi áttétek nem, vagy igen kevéssé reagálnak az immunterápiára.

Önmagában - monoterápiában - alkalmazva az IF-injekciókat a betegek kb. 10-15%-ánál észlelhető daganatnövekedés-megállás vagy jobb esetben a daganat eltűnése. Az IF-kezelést IL-2 injekciókkal kombinálva ez az ún. válaszarány 30 % fölé is emelhető.

A leghatékonyabb kezelési forma a kemo-immunterápia, amikor a fenti immuninjekciókat (IF és IL-2) a kemoterápiás gyógyszerekkel kombinálják különböző protokollok, azaz kipróbált, bevizsgált, sikeres kombinációk alapján.

Ilyen kombinációk például az IF + IL-2 + 5-FU kezelés vagy az IF + VBL -kezelés.

E kombinációkra a betegek 35-40 %-a reagál a tumor növekedésének megállásával, esetleg eltűnésével.

A hormonterápia az áttétes világossejtes veserákban is alkalmazott onkológiai eljárás.

A betegek körülbelül 5-10 százaléka reagál erre a kezelésre - szaknyelven 5-10%-os a válaszarány. Ez azt jelenti, hogy egy hormonkészítmény - például a medroxi-progeszteron-acetát - adásával sikerül megállítani a daganat növekedését, vagy - bár sajnálatosan ritkán, a kezeltek 1-2 százalékánál - visszafejleszteni a tumor.

Sajnos az eredmény csak kevés esetben tartós, a javulás legtöbbször csak átmeneti. Ma már elsősorban azoknak a betegeknek javasolják a hormonterápiát, akik a mellékhatások miatt az immun-, illetve a kemo-immunterápiát nem tudták jól elviselni, vagy akiknél ezek valamelyikét nem lehetett alkalmazni, és végül azoknak, akiknek a betegsége a kemo-immunterápia mellett is rosszabbodott.

Mellékhatások:

Sajnos a betegek jelentős részénél mellékhatások nélkül nem érhetőek el a fenti sikerek.

E mellékhatások: az ún. influenza-szerű tünetegyüttes - azaz magas láz, borzongás-hidegrázás és izomfájdalom, izomgyengeség -, szapora szívverés, alacsony vérnyomás-értékek, fejfájás, nagyfokú levertség, mely néha teljes érdektelenségbe, apátiába vagy depresszióba is torkollhat, bőrpír és bőrszárazság, vizenyők, duzzanatok a kézfejen, lábon, szem körül és nem utolsó sorban a sokszor igen nagyfokú étvágytalanság.

A melléhatások egy része a kezelés folyamán csökkenhet, de egy részük fennmaradhat, sőt súlyosbodhat is. Mindezek miatt szokták javasolni a kombinált kemo-immunterápia kórházban történő beállítását, felépítését és a beteg időközönkénti kontrollját. Sajnos előfordulhat az is, hogy a mellékhatások súlyossága miatt a kezelést az orvos kénytelen leállítani, de ilyenkor sincs minden veszve! Ilyen esetekben nyúl az orvos a többi - bár kevésbé, de még remélhetőleg kellően hatékony - kezelési formához, például a nem kombinált, azaz mono-immunterápiához, a hormon-gyógyszerekhez vagy sugárterápiához.

Amennyiben a daganat reagált a kezelésre, növekedése megállt, netán el is tűnt (nem mutatható ki), akkor is legalább 5 éven át időnként visszahívják a betegeket kontrollokra. A kontroll azért fontos, mert sajnos ma még nincs olyan diagnosztikus módszer a kezünkben, melynek segítségével biztosan meg lehetne mondani, hogy kinél végleges a gyógyulás, s kinél maradt a szervezetben megbújva akár egyetlen túlélő daganatsejt is, mely újra kezdheti a támadást.

A kontrollokon, a laborvizsgálatokon és a beteg fizikális vizsgálatán kívül rendszeresen képalkotó vizsgálatokat; mellkas-röntgent, ultrahangot, esetleg CT-t és szükség szerint csontvizsgálatot végeznek. Csak így biztosítható a minél koraibb, operálható, gyógyulásra reményt adó diagnózis és segítség.