A kalánfű géniuszába számított fűnemü növény, többnyáréltü, hosszasan hengeres elágazó gyökeréből szétinduló nagy hosszúkás alakú, csipkés szélű tőlevelekkel, 60-90 cm.-es szárán szárnyasan hasogatott, a véghajtások felé egyszerűsödő levelekkel, fehér szirmú keresztes virágokkal és tojásdad becőkékkel. Dél- és Kelet-Európa polgára, patakjaink partján gyakori; talán elvadult. Kertben majdnem kiirthatatlan gyommá hatalmasodik el.
Számos fajtáját termesztik, pl. édes norinbergi, csípős debreceni stb. Április első napjaiban az ágaktól megtisztított mellékgyökereket sorban görbére ásott lyukakba ültetik s a korona végéig elfedik. A földet gyakran lazítják, a gyökeret szt. János napja körül kiássák s a mellékgyökerektől megtisztítják. Novemberben kiássák a gyökereket s a vastag, hosszú gyökereket használják; a vékonyat, továbbá a mellékgyökereket pedig elültetik. A friss gyökér megreszelve illó-erős, nagyon átható s könnyekre ingerlő szagú s erős, égető és maró ízű; a bőrön vörös hólyagokat húz. Ezelőtt orvosság volt, ma konyhanövény.
A tormát szinte kizárólag csak nyersen használjuk, mert a legfőbb erénye, a csípőssége.
Két fajtája ismert: az édeskés ízű, fehér és sima héjú; és a kékes színű, érdes héjú torma, mely erősen csípős ízű.
Elsősorban az áthatóan erős ízű változat gyökerét használjuk, többnyire reszelve de egészben, sőt a levelét is használjuk savanyúságok eltevésénél.
A Szamár-beregi hátságon „tőtike” néven a levelét is felhasználják, gyakorlatilag a töltött káposzta töltelékét teszik a torma előkészített levelébe. A népi gyógyászat szerint a lereszelt torma mézzel elkeverve és átpréselve köhögés, rekedtség és légcsőhurut kiváló ellenszere. Úgy tartották, hogy a napi néhány kiskanálnyi torma-sziruppal az influenza is megelőzhető. Az orvosok megállapították, hogy a torma rendszeres fogyasztása a gyomor-, és hólyagrák kialakulásának veszélyét csökkentheti. Étrendünkbe tehát célszerű beépíteni, mártást és pürét is készíthetünk belőle.